2018. nov 08.

„Az emberiség sehol nem pakolt le és hagyott egyedül csecsemőt”

írta: SzabóElvira
„Az emberiség sehol nem pakolt le és hagyott egyedül csecsemőt”

Az élet átmeneti szakaszai I. A születés és a csecsemőkor – Interjú a csecsemőkorral kapcsolatos új ismeretekről Molnár Judit Eszter perinatális terapeutával

Az elmúlt évtizedekben gyökeresen átalakult a magzati és csecsemőkorról való tudásunk, ugyanakkor a csecsemőgondozás során előtérbe kerül a hagyományos kultúrák tudása, gyakorlata. Hogyan fogja fel a csecsemő a világot, és milyen utakon ágyazódik bele a gondozóival való mély kapcsolatba és a világba? Mi okozhat zavart ebben a kapcsolatban és beágyazódásban? Ezekről a kérdésekről beszélgettem Molnár Judit Eszter klinikai szakpszichológussal, pszichoterapeutával és perinatális szakemberrel.

baby_looking_199711.jpg

Szabó Elvira interjúja

Az elmúlt években mintha ismeretrobbanás következett volna be a csecsemőkkel kapcsolatban. Jól érzem ezt?

A csecsemőgondozásban megjelenő pozitív változás, a jelenlegi nyugati tudományos megközelítés végre odatalál ahhoz a valósághoz, ahogyan az emberiség régtől fogva harmonikusan bánt az embergyerekekkel, és gondoskodott róluk, úgy már a várandósság alatt, miként a szülés közben, majd a születés utáni időszakban. A 20. század végén a csecsemőképzetekkel kapcsolatban tapasztalható változás kiindulópontja a kötődéselmélet megjelenése volt az ötvenes-hatvanas években, amely az anya-gyermek kapcsolatot állította a középpontba már az egészen korai életkortól. Ezt megelőzően a pszichológiai-pszichoterápiás irányzatok hároméves kortól kezdődően foglalkoztak a gyerekekkel. 1972-ben megalakult a Nemzetközi Pre- és Perinatális Pszichológiai és Orvosi Társaság (International Society for Pre- and Perinatal Psychology and Medicine, ISPPPM), amely a születés körüli időszakkal, tágan értelmezve az első életévvel, valamint ennek a későbbi életútra gyakorolt hatásával kapcsolatos kutatási eredmények gyűjtőhelye.

Ennek a változásnak része az is, hogy a nyugati civilizációban végbement életstílusváltás az elmúlt évtizedekben felforgatta a korábbi életmódot, és ehhez kapcsolódóan megváltoztak bizonyos szokások. Például a pólya használata a második világháborút követően mind a nyugati, mind a keleti blokk országaiban a lekötözöttséggel asszociálódott a felnőttek számára – a hatvanas években született csecsemők még pólyába kerültek, a nyolcvanas években angolpólyában vitték haza a babát, és javaslat szerint otthon is abban tartották, de a kilencvenes évek közepétől ennek a gyakorlatnak nyoma veszett.

Ám a pólya az az optimális gondozási forma, amely megteremti a tartottság gondozó állapotát. Az emberiség soha sehol nem pakolt le és hagyott egyedül csecsemőt. Az, hogy ezt hogyan valósították meg, függött az éghajlati, életmódbeli és egyéb körülményektől. Például meleg éghajlaton ölben, munkás időszakban a testre kötözve hordozták, a magyar paraszti hagyományban pedig egyéves korig bölcsőben vagy hordozóbölcsőben volt a baba, bepólyált állapotban. A tartottság állapota azt jelenti, hogy a méhen belüli körülöleltség élményét a kinti valóságban meghosszabbítják és megtartják. A pólya valójában nem lekötözött, hanem tartalmazott állapotot teremt. Ha az emberi karok éppen nem tudják biztosítani a tartottság állapotát, akkor valamilyen külső körülménynek kell megtennie ezt.

mje_2018.jpg

Molnár Judit Eszter klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta és perinatális szakember

A perinatális pszichológia szerint mi jellemzi nagy vonalakban a csecsemőt, a csecsemőkort?

A csecsemő pszichoszomatikus szempontból az egységvalóság állapotában van, vagyis testi-lelki folyamatai nem válnak el egymástól, egészlegesek. A csecsemőben nem alakult még ki az a képesség, hogy erre az állapotra, a saját állapotára reflektáljon. A baba mindent ebben az egységvalóságban érez: a szükségletei „támadnak”, és az egész lényét érinti, hogy kielégítik-e ezeket a szükségleteket, vagy sem. Már az újszülött is megjeleníti a testével, ha disszonáns állapotot él át. Ha ezt a jelzést, például a sírását, válasz nélkül hagyják, az megteremti a néma csecsemőt – akár már a csecsemőosztályon. Vagyis a csecsemő nem jelzi a külvilág számára a szükségleteit. Amikor kutatók megmérték ezeknek a néma csecsemőknek a stresszhormonszintjét – ez a nyálból invazívmentesen lehetséges –, akkor azt találták, hogy az egekben van ezeknek a babáknak a stresszhormonszintje.

Az újszülött tehát egészlegesen létezik, és tökéletes nyelvet beszél – ám az általa használt nyelv híján van a verbalitásnak, ami pedig a felnőtt világban fontos kapocs. Ám a verbalitás és kognitív működés sok esetben eltompítja az egészleges észlelést bennünk, felnőttekben.

Korábban mit gondolt a csecsemőkről a felnőtt társadalom?

A 20. század nagy részében a nyugati civilizáció tárggyá tevő módon viszonyult a kisgyermekekhez. Ennek része volt az a feltevés, hogy a babáknak nincs emlékezete, az érzékelésük mechanikusan végigfutó eseménysor. Azt gondolták, a csecsemő fájdalomra adott reakciója csak reflex, nem érez fájdalmat, vagy ha igen, akkor nem emlékszik rá, és a nyolcvanas évek közepéig érzéstelenítés, fájdalomcsillapítás nélkül végeztek nagyon komoly orvosi beavatkozásokat. Csak a nyolcvanas évek közepén hangzott el egy orvosi konferencián, hogy ez bizony tévedés volt.

baby-child-close-up-47090.jpg

A csecsemők jelzéseit – amelyekkel szükségleteiket kommunikálják a környezetüknek – figyelmen kívül hagyták, a gondozásban hangsúlyosan jelen volt a csecsemő idomítására törekvés, mert attól tartottak, hogy „ha nem idomítják, erőszakos, uralomra törő lény lesz belőle”. Ez a csecsemőképzet például úgy jelent meg a magyar nyelvben, hogy a csecsemőt „be kell törni”, „fegyelemre kell tanítani”. Ezek az elképzelések nem a hároméves kisgyerekekre, hanem a három hónapos csecsemőkre vonatkoztak. Természetesen ez része volt annak, hogy a keleti blokkban jó alkalmazkodóképességű, a közösségbe illeszkedő embereket igyekeztek nevelni, de a nyugati blokk kapitalista országaiban is jelen volt ez a hozzáállás.

Milyen képességekkel rendelkezik a csecsemő születéskor?

Már a 19. századi orvosi és bábatankönyvek is leírják, amit aztán a 20. század nyolcvanas éveiben tudományos módszerekkel igazoltak, hogy a magzat hall. Tudjuk, hogy már az embrionális fejlődés nyolcadik hetében jelen van az egész testen keresztül történő vibráció- és rezgésérzékelés. A nagyon korai emlékeink szomatikus emlékek – ez a test emlékezete. Magzati korban az összes érzékszerv beüzemelődik az alábbi fejlődési ív szerint: szaglás, ízlelés, egyensúlyérzék, hallás és legvégül a látás.

A várandósság népi rítusainak gyűjtése során leírtak olyan tanításokat, hogy a várandós nő kerülje az erős hanghatásokat és azokat a helyeket, ahol hangos veszekedés zajlik. A kutatásokból szintén tudjuk, hogy a magzat az erős, fájdalomküszöböt elérő hanghatások elől megpróbál menekülni. Szintén számos népi tanítás szól arról, hogyha a várandós nő csúnya, visszataszító dolgot lát, vagy megijed, akkor csukja be a szemét és tegye a hasára a kezét, hogy eltakarja a magzata szemét a nehéz látvány elől. És való igaz, hogy a magzati lét hetedik hónapjától működik a látás – a magzat nem lát ki a mama hasából, de a fényviszonyok változásait érzékeli.

baby_beautiful_black.jpg

Hogyan fogja fel a baba az édesanyja belső állapotát?

A magzat számára az anyai test egyrészt elsődleges kapcsolódás, másrészt az a valóság, amelyben él. A köldökzsinóron, a placentális keringésen keresztül részesül az anyja valamennyi tapasztalatában – legyen szó hasmenésről, különleges orgazmusélményről vagy rázkódásról a hetes buszon. Minden tapasztalatában – nem lehet belőle részeket kiszemezgetni, és ez bizony esetenként szorongást kelthet a várandós nőkben. A születés után a szoptatás által még egy ideig megmarad ez a típusú, anyagon keresztüli kapcsolódás, de már más csatornák is bekapcsolódnak ebbe, amelyeken keresztül ugyanilyen pontos marad az észlelés. Hiszen a csecsemő egyetlen esélye a felnövekedésre, hogy ő ebben a mély kapcsolódásban működik.

Ezek az érzetek az anya testében az első tizenkét hétben ugyanennyire nyitva vannak, ezt nevezi Winnicott elsődleges anyai ráhangolódásnak. Például a kisded alszik, az édesanya teszi a dolgát, amikor egyszer csak észreveszi, hogy folyik a teje. A baba harminc másodperc múlva felébred, és szopni kíván. Vagy másik példaként ismert a kengurumódszer fantasztikus hatása a koraszülött-ellátásban, amikor a koraszülötteket az édesanyjuk testére helyezik – de ez minden anya-baba párossal működik –, és ekkor az édesanya testhőmérséklete folyamatosan igazodik a csecsemő testhőmérsékletéhez, kompenzálva azt, anélkül hogy az anya belázasodna.

baby-baby-feet-bed-733881.jpg

Vannak édesanyák, akik számára az etetés feszültséggel teli tapasztalat, az etetés idejéhez közeledve „görcsössé” válnak. Arra a kérdésre, hogy az édesanya mikor evett legutóbb, az a válasz, hogy napközben szinte egyáltalán nem eszik. E nemevéshez kapcsolódó testérzet az, hogy az anya üres gyomra görcsben van – a csecsemő észleli a görcsös állapotban lévő üres gyomrot, és saját magában is előáll ez. Mivel ezek számára nehéz érzetek, a baba igyekszik ezeket minimalizálni, elkerülni.

Ezekből a példákból látható, hogy az anya és a baba közös pszichoszomatikus valóságban, ún. egységvalóságban működik. Ez nem akaratlagosan, hanem magától értetődően létrejön nemcsak a baba, hanem az édesanya részéről is.

Tehát a kisbaba fejlődése ebből az egységvalóságból bontakozik ki…

A kisbabának tartó térre van szüksége, amelyben belenőhet az életbe – a fizikai tartás és a szoptatás ezt segíti elő. Amikor ő folyamatosan kapja ezeket az édesanyjától, akkor a kezdeti egészleges állapot, érzékelés fokozatosan szétszálazódik, a kisbaba fokozatosan azonosítja a saját testérzeteit, és egyre türelmesebben, szemlélődőbben reagál a saját disszonáns állapotaira. A „mindent vagy semmit”, a „vagy jó, vagy rossz” állapotában árnyalatok és átmenetek alakulnak ki.

A kisbaba milyen módokon tudja erősíteni, elősegíteni ezt a kapcsolódást?

Az édesanya felismeri a kisbabájában azt a csodálatos teremtményt, aki olyan erényekkel rendelkezik, amelyekre felnőttként csak vágyakozunk: az állhatatosság, a kitartás, a fel nem adás képessége, a folyamatos tanulás, a belső függetlenség, a szemlélődés és belefeledkezés, amely híján van az unalomnak. Másrészt felismeri azt, hogy a kisbabája csak a kapcsolatban létezhet.

adult-affection-baby-698878.jpg

Emellett, ha megfelelően mennek a dolgok, ha rendben ment a szülés-születés és az azt követő gondoskodás, akkor a kisbaba magába tudja szerettetni a környezetét. Nem szándékosan szeretteti magába, hanem természetesen, a lényével. Az aranyóra, vagyis a születést követő néhány óra, amikor az újszülött és az anya – és adott esetben az apa – szoros intimitásban megpihen, lehetőséget teremt arra, hogy az újszülött megkeresse az édesanyja – és az édesapja – tekintetét, és az egymásra tekintésben létrejöjjön a nyitott, mély összekapcsolódás.

Létrejön az archaikus anyai érzés és az archaikus apai érzés, vagyis hogy a teremtés állapotában vagyunk, hiszen mi magunk is teremtettünk valamit. A világmindenség közepe lettünk a gyermekünk számára. A teremtés egyrészt hatalom, másrészt önátadás, ami nem tévesztendő össze az önalávetéssel. Az önátadás: szolgálat; míg az önalávetés előbb-utóbb magával hozza azt a képzetet, hogy a csecsemő „uralomra tör, érvényt szerez az akaratának”.

adorable-baby-born-2133.jpg

És ekkor zavart szenved az édesanya és a csecsemő kapcsolata…

Minél több a tárggyá tevés, amit korábban említettem, annál nehezebb a közös nyelv megtalálása a mama és a baba között. Ahhoz, hogy a csecsemő belenőhessen az életbe, fontos, hogy ne terheljenek rá olyan projekciókat, mint „neki az a szándéka, hogy…”, „neki az a célja, hogy…”. Az a gondolat, hogy egy kisbaba uralkodni akar a környezetén, teljes egészében projekció. A projekció következtében fal kerül az édesanya és a csecsemő közé. Ezt a falat sosem a csecsemő engedi le, ha látszólag mégis, az egy őt ért indokolatlan fájdalmas tapasztalat következménye. Ez kapcsolódhat a születéshez vagy a születés utáni elválasztottsághoz. Ha sírását, panaszát nem tudta meghallgatni a szülő, akkor a babának nehéz lehet visszajönni a bizalom állapotába. Ezekben az esetekben hasznos lehet szakemberhez fordulni – egy szakember segítségével könnyebben felismerhetők a projekciók, az elválasztottság oka, illetve megtalálható a közös nyelv az édesanya és a baba között.

Szólj hozzá

interjú gyereknevelés gyermek baba anyaság életszakaszok Szabó Elvira