2018. nov 29.

Az emberélet útjának felén…

írta: SzabóElvira
Az emberélet útjának felén…

Az élet nagy fordulópontjai III. – Az életközepi válság

C. G. Jung szerint az emberi élet két szakaszra osztható. Az első felében az a feladatunk, hogy „valakivé váljunk” a világban, megtaláljuk a helyünket, karriert építsünk, kialakítsuk az identitásunkat. A fiatal korosztály tagjai akkor büszkék magukra, ha megerősítést kapnak az eredményeikért, és – úgymond – a világi mérce szerint érnek el sikert. Ezzel szemben az emberi élet második felében egyre hangsúlyosabbá válik a lélek mércéje: fontosabbá válnak az kapcsolatok, az élet nagy kérdései felé fordulunk, afelé, hogy mi ad értelmet az életünknek, és az elmúlt évtizedek tanulságain töprengünk. Ám a két szakasz között nem feltétlenül könnyű az átmenet…

Mert az ember tagad. Tagadja, leginkább maga előtt, hogy öregszik. Igyekszik elhessegetni a kétségbeesést. Természetesen ezen a ponton sokaknak eszébe juthatnak azok a férfiak (vagy akár nők), akik maguknál jóval fiatalabb párnál kötnek ki, akár egy házasságot felrúgva; hiszen az ilyesmi szúr a leginkább szemet. Ám annak, hogy belül krízis van, kevésbé nyilvánvaló jelei is lehetnek, például a depresszió, vagy hogy egy szülő erősen kontrollálja vagy a fészekben tartja már felnőttnek számító gyerekeit. Talán kívül még minden olyannak tűnik, amilyen azelőtt volt, ám belül már tombol az életközepi krízis.

olderman_book_seaside_2.jpeg

2 ok, ami kirobbanthatja az életközepi krízist

Allan Chinen jungi analitikus, aki nagy ismerője az életközép szakaszának és az életközepi válságnak (ez utóbbinak szakavatott kezelője is), két okot emel ki, amely ott lappang az életközepi krízis mögött, pontosabban amögött, ha valakinek az ötvenes évei táján megváltozik a viselkedése olyan módon, hogy az inkább destruktív, mint konstruktív.

1. Szembesülés a halállal

„Az ember akkor érkezett el az élete középső szakaszába, ha az éveit aszerint méri, hogy mennyi van hátra még a halálig, nem pedig aszerint, hogy mennyi telt el a születéstől” – írja Chinen. Aligha fejezhetnénk ki ezt frappánsabban… S ez elképesztő teher. Mert ha a halálra tekintünk, akkor az elmúlásra tekintünk, és szembe kell néznünk azzal, hogy a nagy lehetőségek elmúltak. Azok is, amiket nem ragadtunk meg, vagy nem sikerült összehoznunk magunknak. Egyszerűen azért, mert fiatalon az ember még tud éjt nappallá téve dolgozni és felfuttatni a vállalkozását, 50 fölött pedig már nem (ráadásul kell a fenének a 12-14-16 órás munkanap, nem igaz?). Vagy nem tudjuk már annyira követni a technológiai fejlődést, és a huszonévesek rukkolnak elő a nagy innovációkkal. A cégnél is a harmincasokat léptetik elő, mert ők már tapasztaltak az üzleti világban, és még bírják a tempót. Stb. stb. stb. Új szelek fújnak, és elsöprik a régit, törvényszerűen.

S a még nehezebb kérdés: ha elmúlunk, mi marad utánunk? Irvin D. Yalom, az egzisztenciális pszichológia irányzatának elindítója a haláltól való szorongást az ember nagy egzisztenciális szorongásai egyikeként írta le. Azáltal, hogy az ember rendelkezik öntudattal, azt is képes felismerni, hogy létezik – s hogy a léte véges. S a haláltól való szorongás túlmutat az attól való szorongáson, hogy „elmúlik, és nincs tovább”; ez inkább arról szól, hogy „nincs semmi”. S az életközepi forduló idején éppen ez a „semmi” kerül belátható távolságra.

night_moon_lake.jpeg

2. Szembesülés az erő és a képességek hanyatlásával

Válságot provokálhat az is, ha az ember a negyvenes évei végén, ötvenes éveiben járva észleli, hogy „jön a következő generáció”, és hogy ő maga testében és szellemileg sem olyan friss már, mint fiatalkorában (tisztelet a kivételnek). Itt vannak a huszonévesek és a harmincasok, okosak, szépek, tehetségesek… és nem róható fel az idősebbeknek, ha féltékenységet éreznek emiatt. Egy anya talán egyszerre büszke a kamasz lánya hamvas szépségére, és egyszerre féltékeny rá. A szülők egyszerre büszkék a gyerekeik eszére, művészi tehetségére vagy sportteljesítményére – és titkon belesajdul a szívük, hogy ők (már) nem ékeskedhetnek ilyesmivel. De nemcsak maguk a vér szerinti gyerekek, hanem bárki kiválthatja a féltékenységet, aki gyerek- (fiú- vagy lány-) szerepbe kerül. Nem egy huszonéves vagy harmincas járt úgy, hogy a szülei generációjába tartozó főnöke rivalizálni kezdett vele (talán a mostani ötvenesek is jártak így fiatalkorukban).

Ami segíthet kilábalni a válságból

1. Generativitás

Allan Chinen egyik frappáns meglátása, hogy válságba lökhet annak felismerése, hogy nem játszunk olyan jelentős szerepet az életben, mint hinni szerettük volna – és, látszólag paradox módon, éppen annak felismerése segíthet kilábalni, hogy az élet túlmutat rajtunk, hogy egy kis részei vagyunk az egésznek.

Az életközepi fordulathoz érkezve a generativitás, vagyis a létrehozás, annak megélése, hogy „hozzátettük a magunk kis részét világhoz”, segíthet átlendülni azon a retteneten, hogy felismerjük, az út véget fog érni – számunkra, pontosabban az élet nélkülünk megy majd tovább. Ha az ember megéli, hogy marad utána valami, amiben folytatódik a léte, akkor elviselhetővé válik a gondolat, hogy a személyes élete megszűnik. Az ember folytatódhat a gyerekeiben, az unokáiban (az élet ilyen folytonosságának megélése már-már misztérium…); ha nincs családja, csatlakozhat egy mozgalomhoz, amelyben hisz, amelyet a hozzájárulásával erősít, és amely az ő halála után is tovább él.

grandmother_grandson.jpeg

Fontos tisztázni, hogy a generativitás nem azonos az élet első felére jellemző alkotómunkával, amelynek végső soron az a lényege, hogy az ember felépítse magát a világ szemében. A generativitás fókuszában nem az alkotó áll, hanem az, ami létrejön – és ez lehet egy önálló, empatikus, jószívű, a tehetségét kibontakoztató stb. gyermek, vagy egy olyan szervezet, ami fölérendelt (tehát nem önös) értékek szolgálatában áll, és még sorolhatnánk.

2. A sors erőinek elfogadása

A képességeik óhatatlanul bekövetkező hanyatlása miatt szorongók számára az jelenti a megoldást (és a megkönnyebbülést), ha felismerik, hogy ezek a változások törvényszerűen bekövetkeznek. Ismét csak arról van szó, hogy az élet nagyobb nálunk: hogy eljár felettünk az idő; ám ennél többről: törvényszerű, hogy nem jött össze minden a számunkra, amit szerettünk volna, hogy a nálunk nagyobb (társadalmi, gazdasági, történelmi, vagy akár a családunkból, netán a véletlenek összjátékából fakadó) okokból kifolyólag nem vált valóra minden álmunk – és az emiatt érzett fájdalmunkra nem az a gyógyír, hogy a fiatal generációra nézünk ferde szemmel azért, mert előttük még ott vannak a lehetőségek. El kell fogadnunk, hogy az élet nagy társasjátékában sokszor nem az erőfeszítések és érdemek szerint osztják a pontokat. Hogy vannak korlátok, amiket nem dönthetünk le (végül is több évtizedet kellett várni arra is, hogy elérkezzen az idő a berlini fel ledöntésére…). Hogy nem irányíthatunk mindent.

Megesik, hogy egy nyugdíjhoz közel járó felsővezetőtől válik meg a cég, éppen mert új szelek fújnak, és haladni akarnak az új áramlatokkal. Vagy miután a vezető nyugdíjba megy, azt kell tapasztalnia, hogy az új vezetői generáció már más szellemben vezeti a céget. Ezekkel frusztráló lehet szembesülni… ám a megküzdésben segít annak felismerése, hogy valahol mélyen ez az élet rendje. Hogy a generációváltás fájdalmas lehet egyéni szinten, de a világ ezzel halad előre.

man_grey_hair_sitting.jpeg

A bölcsesség felé

Egy újságírói munkához lehetőségem volt interjút készíteni olyan cégvezetőkkel, akik nem sokkal azelőtt léptek be életük második szakaszába. Az ő történetükből is látszott, hogy az átmenet nem mentes a nehézségektől… Ám azon túl, hogy visszavettek a korábbi munkatempójukból, „hátrébb is léptek”: egyre inkább a mentorálás, a tudásuk átadása került a fókuszba. Az élet első felének tapasztalatai és a fent leírt felismerések érlelhetik meg azt az idősebb generációban, amit bölcsességnek nevezünk. Nem véletlen, hogy a nagy, szintetizáló irodalmi alkotások az élet második szakaszában születnek; ahogy az sem, hogy az életük második szakaszában sokan kezdenek új karrierbe, amelynek mások támogatása áll a fókuszában.

A hagyományos társadalmak életét bemutató filmekben láthatjuk, hogy az idősek nemcsak „felmenők”, hanem a közösség „elöljárói” is (figyelembe ajánlom a Tanna című filmet, amelynek ugyan nem ez áll a fókuszában, de ehhez kapcsolódó megfigyelésekre is lehetőséget nyújt). Nem önmagában a koruk predesztinálja őket erre a szerepre: a látszat ellenére nem a kor, ami tiszteletet ébreszthet az idősebb generáció iránt – hanem a bölcsesség, amire életútjuk során szert tettek (amennyiben hitelesen tudják képviselni).

Szabó Elvira

Kapcsolódó cikkek az átmeneti életszakaszokról:

 

A szerző további írásait – külső és belső utazásokról szóló történeteit, valamint publikált szépirodalmi szövegeit – az ElviraSzabo.com weboldalon találod. Iratkozz fel a weboldal hírlevelére, hogy értesülj a friss megjelenésekről!

Kövesd a szerzőt a közösségi médiában:
Facebook: Vargabetűk – egy oldal azoknak, akik szívesen indulnak külső és belső utazásokra
Instagram: elvira_szabo_

 

 A cikkhez felhasznált irodalom:
Allan B. Chinen: Once upon a Midlife. Classic Stories and Mysthic Tales to Illuminate the Middle Years (Az életút közepén. Mesék és misztikus történetek az életközépről). Putnam Book, New York, 1992.

Szólj hozzá

életmód pszichológia önismeret életszakaszok Szabó Elvira