"Csak a testemen keresztül!"

A kezdeti néma döbbenet után ez volt az első reakcióm, amikor a férjem fellógatta a nappali függönytartójára a karácsonyra vásárolt cuki kis fenyőfát.

Mert hogy az akciósan beszerzett piros kültéri (ráadásul villogós) „borzalmat” némi dohogás után még csak-csak hagytam felaggatni (a gyerekeknek tetszett; nem akartam elrontani az örömüket). Egy kérésem volt csak: ne lássak rá a nappaliból. Fájt a lelkemnek ez a fajta karácsonyi „dekoráció” – aminek számomra egyébként épp az lenne a lényege, hogy esténként bentről is lehessen benne gyönyörködni (persze van, akit a szomszédok „gyönyörködtetése” is vezérel, miközben különféle rénszarvasos és lézeres kütyükkel licitálják egymást felül). Na de karácsonyfa a függönytartón? Ki látott már ilyet???

A férjem persze nem értette, mi ezzel a probléma; kicsit zokon is vette, hogy „elrontottam” az ötletét. Mert hogy hamar kiderült, ő ezt teljesen komolyan gondolta. Duzzogva közölte: rengeteget gondolkodott azon, hogyan lehetne úgy elhelyezni a karácsonyfát, hogy ahhoz az egyébként mindent testközelből kipróbáló (értsd: ledöntő, eltörő, szétszedő…) kisebbik gyermek ne férjen hozzá. Hiszen karácsonyfa nélkül nincs karácsony, ez ugye nem is kérdés (bár ez az opció is felmerült a dőlő karácsonyfa és a szerteszét guruló díszek „rémképe” közepette).  De hogy a függönytartón lógjon lefelé?

Miután közöltem vele: teljesen kizárt, hogy ez így maradjon, megpróbált néhány – általa meggyőzőnek vélt – indokot bevetni a fa „lógva maradása” érdekében: pl. „nem marad így, fel lesz díszítve”; „így nem kell belefaragni a karácsonyfa-talpba” stb. Aztán hirtelen kitört belőlem a nevetés, annyira abszurdnak találtam a helyzetet és már csak annyit kérdeztem: hogy fogja majd ez alá tenni a Jézuska az ajándékokat? Persze erre is rögtön volt kész válasza: annál több fér majd alá (az már csak később jutott eszembe, vajon hogy húztuk volna be a sötétítőt)!

Végül a karácsonyfa karám mögé került. Bár kissé szűkös neki odabent, talán mégis kényelmesebb így, mint a függönytartón lógva. A régi 220 voltos karácsonyi égősor helyett egy tavaly ablakdísznek használt kisfeszültségű led csillagsor került fel rá, némi  műanyag gömbdísz kíséretében (fő, hogy a gyerekeknek így is tetszett). A kicsinek persze öt perc alatt sikerült szétszedni a karámot;  gurultak is mindenfelé a gömbdíszek, amikkel remekül lehetett labdázni (valóban egész jól pattognak). De legalább nem törtek el – a karámot ellenben dupla rögzítéssel kellett ellátni. A karácsonyfa így felborítás-biztos lett, bár a díszeket (a karám rácsai között átnyúlva) továbbra is le lehet róla halászni, mert nagyon jó móka mindenfelé szétdobálni.

Ott volt aztán még a mézeskalács díszítése. A lányom kitalálta, hogy idén tejcsokival szeretné díszíteni az apró kis sütiket (ha már olyan sokat dolgozott a kiszaggatásukkal). Mindezt természetesen a konyhapulton elhelyezett számítógép-klaviatúra mellett kellett végrehajtani, amire aztán annak rendje s módja szerint rá is folyt az olvasztott csokoládé.  Mivel a férjem elég érzékeny a műszaki cikkek „testi épségére” (ráadásul egy viszonylag új klaviatúráról van szó), egy kisolló végére erősített (a művelet végrehajtása során többször tisztára cserélt) nedves popsitörlő segítségével próbáltam meg kitisztogatni a sok csokit, még mielőtt észreveszi (ill. teljesen belekötne). Sajnos az eredmény nem lett tökéletes, néhány billentyű még mindig nehezen működik a ragacstól.

Miután végeztünk a mézeskalács sütik díszítésével, a lányom nekem szegezte a kérdést, mit fog enni szenteste – mert nehogy azt gondoljam ám, hogy jó lesz neki a töltött karaj és a bejgli. Mivel a nagyszülők – akik egyébként mindig külön menüt készítenek neki – váratlanul betegek lettek, kénytelen voltam improvizálni. Szerencsére a fagyasztóban találtam egy jókora adagot a kedvenc tarhonyás csirkéjéből; így került be nálunk a fagyasztott tarhonyás csirke (az előző napról maradt túrógombóc és némi palacsinta társaságában) a karácsony esti menübe. Így viszont mindenki talált kedvére (illetve fogára) valót.

Volt aztán még szőnyegen szétloccsantott ketchup-tubus (a méretes nyomok gyors eltüntetésében a nedves popsitörlő ismét megbízható barátnak bizonyult), a lakás különböző pontjain szétszórt répadarabok, a játék kukásautó rakteréből meglehetősen megtört állapotban kiszabadított (legalább két napja ott aszalódó) paradicsom, radiátor mögül előkerült (előtte szintén napokig „érlelt”) Medve sajt, a Jézuska érkezése közbeni, halaszthatatlan WC-re menet, „sugárhajtású” plüss unikornis...

Az egész napban az volt a legjobb, hogy nem rohantunk sehová (bár a lakás kétségtelenül szaladt); nem volt idegeskedés, kapkodás, mivel szándékosan nem terveztük túl ezt a napot. A szokásos mindennapi hangzavar közepette csak akkor éreztem már egy kicsit „soknak” a karácsonyt, amikor a gyerekek huszadjára is a Weihnachtsbäckerei-t akarták meghallgatni (tudom, ez egy szuper karácsonyi gyerekdal és örüljek, amíg nem a „Reszkessetek, betörők!” Kevinjét követelik  huszadszor is).

A legszebb ajándék nekünk, szülőknek kétségtelenül az volt, amikor a lányom kijelentette: ez volt élete legjobb karácsonya (kicsit később aztán még emelte is a tétet, miszerint „ez volt élete legjobb napja”) – bár azt hiszem, jövőre is ezt fogja mondani, feltéve, ha a Jézuska „leszállítja” a tőle kért ajándékot. A férjem pedig késő este, amikor a gyerekek már aludtak, a kanapéra lerogyva így summázta a napot: azért kemény dolog ez a karácsonyozás...

Széll Natália

Közgazdász, blogger trainee