2019. már 11.

Felismerni magad a másikban

írta: SzEGy
Felismerni magad a másikban

 people-3163556_640.jpgTartós, sok éves kapcsolatokban felmerül időnként, hogy már semmi, sehogy se jó, és az egészet meg kellene reparálni, át kellene szerelni, össze kéne kalapálni belül a lötyögő eresztékeket. Egy kis ráncfelvarrás és felszíni kozmetika ide már nem elég, jöhetne egy nagy generál tatarozás. Szerencsének számít, ha közös bennünk ez a megjavítási, változtatási szándék. Még ezzel együtt is lehet, hogy csak forgunk magunk körül, mert fogalmunk sincs, hogyan is kezdhetnénk hozzá.

A legjobb lenne például egy alapos elemzéssel.

Hajlamosak vagyunk kissé elfelejtkezni arról, hogy megszerelni nagy valószínűséggel csak azt a kapcsolatot lehet, ami eredetileg, valamikor (legalább hajdanában még) jól működött. Ha ott még biztosan benne volt a kötésünkben az összes fontos tartozék. Ha akkor még alapvetően illeszkedtek az elgondolásaink. Csak aztán később, valahogy az idők folyamán kerültek porszemek a gépezetbe, és ott belül lassan összeállva, megcsomósodva kezdték már láthatóan akadályozni a fogaskerekek megfelelő működését, kikezdve magát a szerkezetet. Az illesztékek meglazultak és lelassult a forgás...

Most idegenül méregetjük egymást, holott korábban meg voltunk győződve arról, hogy úgy ismerjük a másikat, mint a tenyerünket és rengeteg bennünk a megegyező vonás. Hasonló zenét szerettünk, hasonlóan szemléltük az életet, nagy közös célokat tűztünk ki, amikből párat talán meg is valósítottunk.[i] Kapcsolatunk (szerelmünk) első hónapjait felidézve számtalan nagy felismerést találhatunk. Talán még meglelhetjük a fiatalkori lángolás féltve őrzött emlékével a pillanatok örömét is, selyempapír közé rejtve, alig megkopottan. „Ő is, tényleg arra gondolt?” „Neki is az a legkedvesebb?” „Nahát, ezt már alig hiszem el!” „Vele is úgy volt?” „Pontosan úgy szereti!” „Éppen azt kedveli!”

„Szeretni annyi, mint felismerni magad a másikban.”[ii]

relation-4027139_640.jpgEzernyi hasonló, közös apróságot találtunk, ami mind megmelengette a szívünket és biztosította, hogy őt nagyon közel érezhessük magunkhoz, legalábbis amíg a szerelem tartott. Ha valóban szerencsénk volt és a természet sem űzött gonosz tréfát velünk, akkor nem csak azért sodródtunk közel, mert a szaglásunk ősi (nem tudatos) információs csatornáján hírül adta, hogy a genetikai készleteink szépen kiegészíthetnék egymást (ellensúlyozva a másik örökítő anyagában eleve hordozott, kódolt hibákat, ezzel az erősebb, egészségesebb utódok lehetőségét, egyértelmű evolúciós előnyét kínálva) és nem csak a közös utód létrehozásáig tartott a tényleges ragaszkodás.

„A virágot a napfény bontja ki; az emberi lelket a szeretet.” [iii]

Egy szoros és huzamos együttlétben két átlagosan egymáshoz illő, érett felnőttnek jó esélye nyílhat megismerni, megszeretni, értékelni egymást. Tisztelettel, törődéssel, gyengédséggel, alkalmazkodással megerősíteni, bizalommal, hűséggel és ragaszkodással tartóssá tenni a kapcsolatot.

A gyermekfejjel kötött, a kezdetben sem egészségesen egyensúlyos (tévedésből sem megfontolva létrehozott, nem átgondolt alapokon nyugvó, véletlenül sem egyenrangú, egyáltalán nem harmonikus, nem is hasonló felnőtt viszonyulásokat célozva fenntartott) kapcsolatok egy egészen más lapra tartoznak. Főleg, ha kiderül, hogy valójában csak a fantáziánkban létezett az a kölcsönös érzelmi kapcsolat.person-3547740_640.jpgEgy érdekházasságban, ahol a hatalom és a vagyon megszerzése mellett a szeretet vagy a törődés egyáltalán nem is volt benne az alkuban, ez a gond csak akkor merül fel, ha később kiderül, hogy mégsem volt olyan jó az üzlet, mégsem éri meg mindkettőnknek. Amikor rádöbbenünk, hogy hiába a kapcsolattal megszerzett magasabb társadalmi státusz, a hangzatos cím, a megkaparintott rang, a gazdag, befolyásos család, mint háttér, mert ez a megszerzett előny, az előzetes várakozásunkkal szemben mégsem tett bennünket rögvest és folyamatosan boldoggá.

Esetleg, ha a végén rájövünk, mégsem elégít ki bennünket az, hogy a házasság vele jó üzletnek bizonyult. Bár ezt korábban, amikor az alku létrejött, el nem hittük volna, de valahol útközben ráébredtünk, hogy mégis melegségre, emberi közelségre, őszinte érdeklődésre, szeretetteljes és személyes törődésre, kölcsönös érzelmekre vágyunk a tartós kapcsolatunkban.

„…lelkünkben gyújts pici gyertyát sokat, csengess éjünkön át,

s csillantsd elénk törékeny játékunkat, a Reményt.”[iv]

A jéghegyhez simulók, noha kezdetben úgy érezhették, hogy a bennük lobogó tűz és szenvedély bőven elég lehet akár kettőjük számára is (tehát egy szinten igenis volt tudomásuk arról, hogy a másik az ő irányukban hűvös, hideg, érzelmileg távoli, független, netán számító), egy idő után veszíteni kezdenek a hevükből, és lassan ők maguk is megdermednek.

love-749677_640.jpg„Az ember azt hiszi, hogy nagyon okosan elrendezte a sorsot.

De a sorsot nem lehet elrendezni.”[v]

A másikért eleven merítőhálóként a zavarosba, a folyamatosan változó káosz kavargó sötétségébe merülők hihették ugyan, hogy lesz elég kitartásuk, szilárdságuk és sugárzó fényük egyedül is a kettőjük közös útjának megtalálásához, mégsem biztos, hogy egy másfajta világ határain tévelygővel összekapaszkodva a saját lángjuk fénye elegendőnek bizonyul, és ki tudnak majd keveredni a homályból, a lehúzó sötét örvényből. A másik megmentésére tett kísérlet, hangozzék akármilyen nemes célnak, nem fér bele az egészséges okok sorába, amikért tartós kapcsolatra lépünk.

A kivételek után térjünk vissza a szerelés tekintetében reményteljesebb alapesetünkhöz: A régen jónak hitt, működőképesnek tartott kapcsolatunk gépezete akadozik. Egyre szaporodnak a jelek. Lehet, hogy eddig csak hitegettük magunkat, babonás reménnyel próbáltuk meg nem látni, meg nem nevezni, fel nem ismerni a szemmel látható bajt, a távolodást, a megfakulást, a felszínen egyre szaporodó, lassan a kapcsolat eleven mélységeibe terjedő hajszál repedéseket. Úgy tettünk, mintha elmúlna magától is, észrevétlen továbbállna a gond feltéve, hogy nem nézünk egyenesen rá.

Vannak választási lehetőségeink akkor is, ha a cselekvési tér kicsi. Természetesen tovább is hitegethetnénk magunkat, hogy nincs itt semmi baj. Halogathatjuk a nekikezdést, amíg csak lassan, fokozatosan és végzetesen el nem hatalmasodik a kapcsolatunkon a mélybe hatoló pusztulás, minden részletre továbbterjedő bomlás.

„Örömömben - ameddig élek -
az osztozhat csak, akinek
így kellek, ki felezi vélem
oszthatatlan perceimet;”[vi]

Követhetnénk most is a régóta népszerű és közismert javaslatot, hogy elhallgattassuk lelkiismeretünk és felelősségérzetünk nógatását, mert hát biztosan, tényleg csak túl sokat dolgoztunk, és a gépezet akadozása csak azt jelzi, hogy itt az ideje lazítani. Persze egy pompás nyaralás, egy nagy kirándulás, de talán egy jól sikerült hosszú hétvége is csodás változatosságot jelenthet. Csak ne lepődjünk meg, hogyha hazaérve minden gyorsan visszazökken a régi kerékvágásba.

Valójában a kettőnk hétköznapjainak ismétlődő, unalmassá váló rutinja, egymás mellett élésünk növekvő szürkesége az, ami szétcibálja, felőrli a lassan távolodó világainkat még úgy-ahogy egyben tartó kötések szövetét. A szerelmi választáson alapuló házasságokban ez kifejezetten gyakori akkor, ha az elhidegülő partnerek valamiért azt kezdik hinni, hogy a csodának, a véletlennek (vagy valami/valaki másnak) kellene összetartania is őket, ha már egyszer egymáshoz sodorta.person-3478151_640.jpgÉrdekes módon az elrendezett (a család hagyományai, kultúrája, vallása vagy szokásrendje által diktált módon összehozott, nem a fiatalok érzelmi választásán nyugvó [vii]) házasságokban nem érvényesül ez a tendencia. Talán mert ők kezdettől tudják, hogy a házassági anyakönyvi kivonat nem egy biztosíték, és az érzelmi közelség kialakításáért, a bizalomért, a kapcsolat fényének, melegének, működőképességének megtartásáért nekik kell naponta megdolgozniuk.

Mi történjen, ha csak nagy sokára jutott el a szívünktől az agyunkig a sürgető felismerés, hogy végre tenni kéne valamit? Még nem lenne késő hozzáfogni?

„A mai nap csak egy az elkövetkezendő számtalan nap közül. De hogy mi történik a jövő számtalan napjain, az talán épp a mai naptól függ.”[viii]

Ha mind a kettőnk oldaláról sikerül elegendő erőt, időt, figyelmet rászánni a kapcsolat kissé megroggyant alapjainak aprólékos átvizsgálására és a közös felépítményünk alapos tatarozására, akkor talán nincs még késő. Ehhez viszont messziről el kell kerülni a másik hibáztatását. Az elemzéssel és javítással járó feladatok, nehézségek megosztása, felvállalása helyett biztosan kevés lesz a hibakereső üzemmódba kapcsolás.

„Természetesen sok hibám van, ha benned kevés a szeretet."[ix]

Mi lehet a teendőnk? Mint egy igazi, régi órásmesternek, csak nehezítéssel: a kapcsolatunk szerkezetét működés közben kell gondosan megvizsgálni, apróra szétszedni, minden kis sérült, hibás, elöregedett elemet óvatos kézzel kiemelni és jóra kicserélni. Türelmes határozottsággal a jobb végkifejlet reményében minden egyes meghibásodott alkatrészt külön megreparálni.steam-3160715_640.jpgMilyen az igazán jó hozzáállás ebben a munkában?

A ma divatos szemlélettől talán részben idegen, mert nem ehhez vagyunk szokva[x], inkább azt mondhatnánk, olyan régi japános[xi]. Nem letagadva és nem elrejtve, hogy ott, az a részlet eltörött, inkább megkeresve, azt a módszert, amivel a törött darab újra egész és erős lehet, még az sem baj, ha ezen túl, majd máshogy lesz szép. Mindezt, ha lehet mély elkötelezettséggel, tisztelettel, szeretettel, érdeklődéssel, elmélyülten, és a sikerünkbe vetett hittel tenni. Észben tartva, hogy:

„Mindig lehetetlennek tűnik, mielőtt megcsinálod.”[xii]

 

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

 

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

 

 

[i] „Mi történt azzal

a sok szép kalanddal

Ami kettőnkre várt az úton?”

https://koncertsziget.hu/dalszoveg/slipping_through_my_fingers_797

[ii] Echart Tolle

[iii] Gárdonyi Géza

[iv] Babits Mihály

[v] „Az ember azt hiszi, hogy nagyon okosan elrendezte a sorsot. De a sorsot nem lehet elrendezni. Egyszerre csak jön valami hirtelen egy nap, amikor nem is várod, és fölborul minden. Vége. Vége. A sorsot nem lehet elrendezni. A sors elrendezi az embert.” Wass Albert: A funtinelli boszorkány

[vi] Garai Gábor: Nem vagyonra...

Nem vagyonra gyűjtök - időre,
hogy kószálhassak szabadon
ez idei, s talán jövőre
már járhatatlan tájakon.

Örömömben - ameddig élek -
az osztozhat csak, akinek
így kellek, ki felezi vélem
oszthatatlan perceimet;

Bánatomban csak az talál meg,
kit leigáz a pillanat,
s úgy szakad rá, mint az ítélet,
hogy alig kelt, - s már hull a nap.

[vii] Üdvözítő utak (Arrenged, 2007.)

https://kozhely.wordpress.com/filmajanlo/udvozito-utak-arranged/

A bátyám cipőjében (Loving Leah, 2009.)

https://noitaska.cafeblog.hu/2015/04/09/filmajanlo-a-batyam-cipojeben/

[viii] Ernest Hemingway

[ix] C. H. Spurgeon

[x] Túrmezei Erzsébet: Fületlen bögre
Ma este elmosogattam éppen nyolcra.
Rakosgattam a bögréket fel a polcra.
Kettő van fületlen, de elölről szépek,
Egészen olyanok, mint a többi épek.
Csak a fületlen részt hátulra kell tenni,
S nem kell azt a hibát úgy szemügyre venni.
Most eszembe jutott sok felebarátom,
Hogyha képletesen fületlennek látom,
Úgy teszem-e őket életem polcára,
Hogy ne lássunk mindig arra a hibára?
Hanem csak a szépre, hanem csak a jóra,
Mert (csak ha így térek egyszer nyugovóra)
Akkor tesz el az igazságos Isten
Ahogy a bögréket rakosgattam itt lenn
A mennyei polcra nagy irgalmú szemmel
Hátrafelé az én letörött fülemmel.

[xi]„Japánban más filozófiát követnek az emberek: ha eltörnek egy szép edényt, vázát, vagy porcelánt, akkor nem rejtik véka alá, hogy megjavították azt, sőt a reparálás nagyon is látszódik! Lehet, hogy nehéz elképzelni, de a végeredmény sokkal szebb lesz, mint az eredeti tárgy volt. Japánban már több évszázados szokás, hogy arannyal reparálják meg a dolgokat. Ezt a technikát Kintsuginak nevezik. Habár a kintsugi úgy terjedt a köztudatban, hogy a darabokat arannyal illesztik össze, az eredeti technika egyébként lakkművészetet takar. A törött darabokat urushi zománccal ragasztják össze, mely a kínai Rhus vernificera nevű fa nedvéből készül. A külső réteget pedig igazi aranyporral fedték le, majd lecsiszolták. Az urushi egészen addig mérgező, amíg nem szárad meg, ezért a gyártás nagyon veszélyes. Manapság a modern polimer technológiának köszönhetően, a kintsugi reparálás sokkal tartósabb, mint a korábbi lakkos verzió. https://www.japanspecialista.hu/2016/11/16/kintsugi-hogy-felfedezzuk-a-torott-targyak-szepseget/

„In Japan, broken objects are often repaired with gold. The flaw is seen as a unique piece of the object’s hystory, which adds to its beauty. Consider this when you feel broken.” -

Japánban a törött tárgyakat gyakran javítják arannyal. A hibát, úgy tekintik, mint a tárgy történetének egyedi darabkáját, ami így hozzáad a tárgy szépségéhez. Fontold meg ezt, amikor összetörtnek érzed magad.

[xii] Nelson Mandela

Szólj hozzá

változás szerelem párkapcsolat kötődés kölcsönösség eltávolodás elszürkülés