2019. már 18.

Felismerni magad a másikban II.

írta: SzEGy
Felismerni magad a másikban II.

two-2984229_640.jpgElszántuk magunkat.

Mindketten készen állunk, hogy megvalósítsuk a párkapcsolatunkban a már régóta esedékes, sürgető változtatásokat. Társunk is tudja, érti és érzi, önmaga előtt is kénytelen volt bevallani, hogy ezt most már szerelni kell.

Szerelem, szerelem, ki tudja hányadik napja szerelem?

A viccet félretéve, az, hogy nem maradtunk a  sürgető változtatási szándék érzésével egyedül, önmagában nagyon jó hír.

Ha egyetértésben eldöntöttük, hogy utánajárunk a hétköznapi hozzáállásaink, a berögzült szokásaink hogyan dolgozhatnak ellenünk, mielőtt végleg kiderülne, hogy „mégsem jó, a jó[i].

Nem tudom eléggé hangsúlyozni mennyire előnyös és reményteljes a kezdet, hogyha életünk párja nem csak értetlenkedve meresztgeti ránk a szemét, és nem is nagy szemforgatások közepette szólogat ki cinkosan a jelenetünkből, akárha filmforgatáson volna, hogy „persze, tudjuk, mindez csak azért van, mert olyan őrült divatos lett a párterápia”.

Jó jel, hogy nem hűlt el teljesen a hírre. Nem téblábol feszengve, kényelmetlenül és kimérten érdeklődve, hogy ugyan most mi, miről is beszélgetünk. Mondván, hogy ő úgy látja, itt minden a legpompásabb mederben halad, és nincs a mi kapcsolatunkban semmi józan mérlegelés mellett megemlíthető kifogásolni való, valamint az egész eddigi nyavalygásunk csak parttalan szócséplés, olcsó feminista sóder, mert hiszen lássuk be, hogy ez a házasság teljesen kielégíti az ő összes igényeit. Az övéit. Ezt a végletes hozzáállást gyermekkoromban gyakran így emlegettük: „Ami a tiéd, az, az enyém is. Ami az enyém, ahhoz neked semmi közöd!”woman-837156_640.jpgAzt hihetnénk, ez a tipikus „egyke” viszonyulás a kapcsolaton belül, vagy annak segítségével elérhető előnyökhöz és örömökhöz, de alaposabban szemügyre véve láthatjuk, hogy csak színtiszta önzés és nem feltétlenül függ a testvérek számától a származási családban, és nem is feltétlenül gyermeki. Inkább megszerezni és birtokolni vágyás, uralomra törés a javak és a másik felett, ami a felnőtt világunk elromló kapcsolataiban is elég gyakran felüti a fejét.

Mintha a másik még nem tudná, vagy már elfelejtette volna, hogy a megosztott öröm az igazi öröm, és a mindent magának begyűjtés, a harácsolás nemigen tesz boldoggá, csak még fösvényebbé.

Nem mintha a fösvénység jelenléte teljesen kizárt és elképzelhetetlen lenne egy szerelmi kapcsolatban:

„lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;”[ii]

Párunk mondhatná, (másokat) majdnem meggyőzően azt is, hogy minden éppen úgy jó, ahogy van, pontosan ilyennek kell lenni két, már nem annyira fiatal, egészségesen önálló és független felnőtt, évek alatt beérett, hűvösen racionális, kiegyensúlyozott viszonyának.nature-3102765_640.jpgAz, hogy mi magunk mindeközben folyamatosan cseppet elégedetlennek, és ettől alapvetően boldogtalannak érezzük magunkat, az nyilván csak valami véletlen egybeesés.  Úgy lehet, hogy valami más oka van.

Biztosan feszültté tesz minket a főnökünk izgágáskodása.Tán valójában az keserít el, hogy a régen beígért előléptetésünk, még egyre csak várat magára. Esetleg a szakmai fejlődésünk zsákutcái zaklattak fel ennyire. Vagy érzelmileg túlságosan igénybe vesz (de csak minket) a közösen felnevelt gyermekeink nagyobb vargabetűket bejáró útkeresése, az ő magánügyeik alakulása, az egzisztenciális küzdelmeik.Talán hirtelen és éppen most beköszöntött a saját életközépi válságunk. Netán a lassan öregedő testünkkel való elhúzódó elégedetlenségünk zökkentett ki, vagy titokban megtámadta a szervezetünket egyfajta nehezen beazonosítható, viszont jellegzetesen (csakis) női kiegyensúlyozatlanságot, hangulati ingadozást okozó hormonális kalamajka.

Szóval biztos valami más bajunk (is) van, akkor pedig, ha azzal is foglalkozhatunk, szerinte nyilván nem ezzel kéne.

Közben elszivárog a közös világunkból az összes öröm? Így jártunk.

„Merő káosz az élet (...). Az érzelmek oly kiszámíthatatlanok. Hogyan maradhat valaki negyven évig házas? Ez sokkalta csodálatosabb, mint a Vörös-tenger kettéválása.”[iii]

Mit tehetnénk mi, ha ő csak kényelmesen hátradőlve dagonyázna a kihűlő kapcsolatunkban, mint egy langymeleg kádfürdő vizében, és inkább még a fülét is befogná, nehogy véletlenül meghallja azt, hogy valamit tenni kéne.

Ettől még talán nem kéne azokat a rögtön felkapott köveket azonnal elhajítani.

Hiszen melyikünk ne érezné, legalább néhanap, hogy milyen jó is az, ha a munkát, akármilyen sürgető, nem neki kell elvégezni. Milyen üdítő változatosságként hat, ha megtehetem, hogy az aktív szerepet átengedem másnak, csak hátradőlök, szemlélődök és elmélkedem.

Az életünkben nincs idő a tévutakra? Ugyan már, hát hogyne lenne.tatoo-1466410_640.jpgMit veszíthetünk? Semmit. Utólag majd megtudjuk. Mindent. 

És akkor itt a vége? El sem kezdjük a szerelést? Már sose lesz jobb?

Hagyjuk az egészet a csudába?

Nem lényeg, mert majd csak eltelik az a tíz-húsz-harminc év? Így is gyorsan elmúlik az élet? Arra a kis maradék időre már jó lesz a kapcsolatuk, úgy ahogy van, csikorogva – nyikorogva?

Nem gondolom!

Nem hiszem, hogy el tudnék tekinteni egy hiba észlelésétől, ha egyszer már megláttam.

Ez talán különleges egyéni jellemző lenne? Csak én volnék ilyen kis maximalista zabhegyező és szőrszálhasogató? Azt nem hinném.

Tegyük fel, hogy pindurka szabad időnkben, nehezen és ritkán kihasítható üres pillanatainkban a magunk örömére egy végtelen sálat kötünk iparkodva, és (ahogy az már lenni szokott) utólag észrevesszük, hogy nagy igyekezetünkben itt is, ott is leszaladt egy-egy szem.

Azért még jó a sál? Használható? Hát persze. Hiszen a lefutott szemektől függetlenül meleg, puha, garantáltan megfelel a célnak, amennyiben megvédelmez a hidegtől. De vajon hányan tudnánk úgy hagyni, és nem visszabontani, nem kijavítani, nem bolygatni a meglátott hibát, valamint a fölötte lévő szabályos sorokat?

Nem úgy van-e inkább, mint a fájós fogaknál, vagy a szánkban keletkezett apró sebeknél, hogy a nyelvünk szinte akaratlan, óhatatlanul mindig ott tapogat az érzett baj körül?fabric-1143841_640.jpgHagyjuk a válogatott kifogásokat és térjünk vissza az alapokhoz. Tegyük fel, hogy nekünk tényleg nagy szerencsénk van, mert a mi párkapcsolatunkban közös a jobbító szándék.

Mindkettőnkben megvan az igyekezet a változtatásra.

Eldöntöttük. Elemezni fogunk.

„Generációkon átívelő történetek, sorsok, szőttesek. Réges-régen kezdődött ez a mese, nem a születéseddel. Szálai innen, onnan jönnek, némelyik erősebb, vastagabb, érdesebb, némelyik finom pókháló, láthatatlan selyemszál. Mintát rajzolnak. És ebbe lépsz be a születéseddel. Innen, te szövöd tovább. (...)

Most rajtad áll, hogy új színt keress, új színt találj, és azzal is sződd tovább a szőttesed. Régi szál és új színek, kettő együtt él tovább. Most te szövöd, a mintáit te rajzolod, te döntöd el, hogy folytatod, a meglévőt szövöd tovább és színeid te is ott hagyod...”[iv]

Ott a kezünkben a lupe, vagy egy sokkal kényelmesebb megoldásként a nyakunkba akasztott nagyítótáblán keresztül vizsgálgatjuk a szálakat.

Mi lett az előző részben éppen csak felkért órásmesterünkkel?

Érdemei elismerése mellett menesztettem szegényt, mivel rájöttem, hogy korábban áldásosnak ígérkező közreműködése, továbbgondolva mégsem lesz jó nekünk. Mert bármilyen kifejező és könnyen érthető is az óramű és a kapcsolat analógiája, mégsem szerencsés, ha a kapcsolatunkra úgy gondolunk, mint egy tőlünk (testünktől, lelkünktől, lényünktől) idegen, élettelen tárgyra.

Ugyanis egyáltalán nem az, ezért ez a szemlélet nem válna hasznunkra.fantasy-2879946_640.jpgBaj van továbbá a fogaskerékszerű illeszkedéssel, mint általános, gyakori asszociációval is, mivel innen már csak egy apró gondolati ugrás a tökéletes illeszkedés, az olajozottan sima végtelen együttműködés, az egyetlen valóban hozzánk illő pár, a Nagy Ő mítosza. És pontosan itt van az energiát többé nem kívánó, egyszer lendületbe hozott és kilengésében többé nem csillapuló, nem lassuló, örökké tartó mozgás legendája, az Örökmozgó (perpetuum mobile), de sajnos ez semmivel sem valóságosabb, mint a hozzánk mindenben, mindig, akárhogyan is tökéletesen illő pár létezésének képzete, és éppen olyan esélytelen az egyik megtalálása, mint a másik megépítése.

A szerkezet tisztogatással esetleg elérhető makulátlan tökéletessége szintén olyan gondolat, ami nem használ nekünk.

Az élő anyag soha, egyetlen pillanatra sem tökéletes, mert folyamatosan változó erők eredőjében állva maga is állandóan alakul. Ami többé nem változik, az nem él, az halott.

„Az éj sohase teljes
Higgyétek el ha mondom
Mindig marad
A bánat mélyén is egy nyitott ablak” [v]

A köztünk lévő kapcsolat, bármennyire stabilnak, acélosnak érezzük is nem tárgyiasult, nem lehet megmarkolni, mint egy órarugót vagy egy kilincset.

A mi belefektetett erőnkből működnek, láthatatlan, élő szálai megvalósuló szándék gyanánt belőlünk nőnek, változékony, minket másokhoz kapcsoló kötelékek, eleven szövedékek.fantasy-3317298_640.jpgRendben, elismerem, hogy a testünkből kinyúló fonalak és a másokhoz rögzítő örömszálak, érzelemkötegek képzete kissé pókasszonyos (a pókfóbiától borzadóknak most ünnepélyesen megígérem, hogy még a fekete özveggyel való találkozás előtt letérünk erről a gondolati fonálról).

A szálakból, a szándékokból és az irányulás erejéből, gyakoriságából előáll a kötelék[vi], ami a jellegzetes minőségeivel szabályoz. A köztünk lévő távolságot például a hosszával. Az érintkezésünk gyakorisága, az ezeken keresztül köztünk átáramló, megvalósuló gondolatok, érzések, tettek a kötelék vastagságát adják. Ezeknek megfelelően a kötés minket egymáshoz húz, közel tart, nem enged, hozzáfűz, rögzít, simít, illeszt, feszesen odaránt, ráhurkol, vagy még az is lehet, hogy kényelmetlenül gúzsba köt...

 

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

 

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

 

 

[i]https://www.youtube.com/watch?v=mFePOjpnbO8

[ii] William Shakespeare: 75. szonett

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.

Szabó Lőrinc fordítása

[iii] Woody Allen, amerikai író, színész filmrendező és producer 

[iv] Vaskor Gréta

[v] Paul Éluárd: És egy mosoly

Az éj sohase teljes
Higgyétek el ha mondom
Mindig marad
A bánat mélyén is egy nyitott ablak
Egy ablak mely világos
Mindig marad egy álom ami virraszt
Vágy betölteni csillapítni éhség
Egy jó egy tiszta szív
Egy kitárt kéz egy nyílt baráti kéz
És figyelmes szemek
S egy élet amit meg kell osztani.

Fordította: Somlyó György

[vi] A kötelékek, kötöttségek konkrét kötélként elképzelése nem egy teljesen új gondolat, családterápiás módszerekben is használják érzékletesen kifejező helyzetgyakorlatokban, lásd például Virginia Satir: A család együttélésének művészete, Coincidencia Kft. Budapest, 1999. 185. oldal

 

Szólj hozzá

változás szerelem kapcsolat kötődés elköteleződés eltávolodás elszürkülés