Az ibolya és a lótuszvirág – avagy mi szükséges az érvényesüléshez?
A minap a kezembe akadt kisiskolás emlékkönyvem (akkoriban nagy divat volt, manapság – a felnövekvő „digitális” nemzedék korában – már biztosan nem számítana trendinek). Régóta őrizgetem, nem is a régi iskolatársak, hanem szeretett nagymamám miatt. Több mint 30 éve már, hogy beleírta: „Légy szerény, s ha érdemed van – ne emlegesd soha! Az ibolyát sötétben is elárulja: illata”. S több mint 30 év telt már el azóta is, hogy nincs közöttünk.
Ő kétségtelenül így élte az életét: csendben, szerényen tette a dolgát. Soha nem panaszkodott (pedig sem a gyerekkora, sem a későbbi élete nem volt könnyű) – bár kétségtelen, hogy mosolyogni sem láttam túl gyakran. Felnőtt fejjel sokszor eszembe jut: milyen szerencsés is lennék, ha lehetőségem lenne most beszélgetni vele, és megkérdezhetnék tőle olyan dolgokat, amik gyerekként - persze - eszembe sem jutottak. Azon is elgondolkodtam: ha még élne, vajon most is ugyanezt az „útravalót” írná bele az emlékkönyvembe? Vagy esetleg azt mondaná: ibolya helyett inkább egy lótuszvirághoz hasonlítsak, ami az iszapos vízből felfelé törve könnyedén, csodásan lebeg a felszínen, szinte nem is érintve a mocsár vizét?
Szerénység vs. önmenedzselés
Nem tudom, van-e szerepe a nagymamám évtizedekkel ezelőtt papírra vetett „útravalójának” abban, hogy a szerénység számomra az egyik legértékesebb emberi tulajdonság. Sokan úgy tartják: a szerénység a szenteknek és a lúzereknek való, én azonban nem osztom ezt a véleményt. Tapasztalataim szerint a szerény emberekben általában jóval több van annál, mint ami elsőre látszik, mivel nem kérkednek sem a képességeikkel, sem a tudásukkal. Az önmenedzselés azonban kétségtelenül nem az ő asztaluk, így sokszor nem az értéküknek megfelelő helyen vannak. Nem egy példát láttam már arra (és ezzel biztosan nem vagyok egyedül), hogy egy jobb képességű, de szerényebb jelölt egy állás kapcsán háttérbe szorult egy olyannal szemben, aki jobban „el tudta adni” magát. A virágok példájához visszatérve: elég-e, ha az ibolya szép csendben illatozik a sötétben? Nem kell például attól tartania, hogy a virágágyásban elnyomja a harsány, feltűnő (ámde illattalan) tűzliliom? Mi szükséges manapság az érvényesüléshez?
Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve a kérdés kapcsán szűkebb ismeretségi körömben végeztem egy gyors vélemény-felmérést, amelynek eredménye eléggé kiábrándító lett (bár nagyjából erre számítottam): pénz (és még több pénz), kapcsolat (és még több kapcsolat), rámenősség, nagy ego és nagy (nos, hogyan is adjam vissza szalonképes formában, mondjuk így:) „beszélőke”, de a „self branding” is előkelő helyen végzett. Valóban ezek lennének a siker receptjének főbb összetevői? Nem létezik másik út? Mi a helyzet az olyan tulajdonságokkal, mint pl. a tehetség, egészséges önbizalom, céltudatosság, kitartás, türelem, állhatatosság, önfegyelem, küzdőszellem, rugalmasság, nyitottság, kreativitás, vagy a sokat emlegetett érzelmi intelligencia?
Gyerekkori „gyökerek”
A gyerekkori „gyökerekhez” visszanyúlva elgondolkodtató az a vélemény, amit Vekerdy Tamás pszichológus fogalmaz meg a Jól szeretni c. könyvében: „Nem az teljesít majd igazán jól a ”kemény, versengő, taposó” felnőttéletben, akit már gyerekkorában is ”kemény, versengő, taposó” körülmények között neveltek. Éppen ellenkezőleg. Az fogja jól bírni az élet megpróbáltatásait és az lesz eredményes, aki gyerekkorában jól érezhette magát a bőrében, érzelmi biztonságban nevelkedett, önbizalmát megerősítették, nem hagyva, hogy a külvilág (esetleg az iskola) tévesen értelmezett fölösleges követelményekkel túl korán megtörje”. Vekerdy fontos szerepet tulajdonít továbbá az ún. Pügmalión-effektusnak: „a rokonszenv, az érzelmi elfogadás, a tárgyhoz pontosan nem kötött pozitív várakozás serkenti a fejlődést, életet lehel a szunnyadó képességekbe; többet csal elő valakiből, mint amennyi kibontakozna belőle, ha mindezt nem kapná meg”.
HR-szakértők szerint ma már csupán 20%-ban számít az adott munkakörhöz kapcsolódó tudás, míg kb. 80% az ún. „soft skill”-ek (pl. kommunikációs készség, attitűd, problémamegoldás, érzelmi intelligencia) szerepe azt illetően, hogyan érvényesülünk a munka világában. Nemrég olvastam egy cikket arról, milyen szempontokat tart szem előtt néhány sikeres és neves amerikai cég munkatársai kiválasztásakor (bár cifra interjúkérdésekért nem szükséges a tengeren túlra utaznunk). A pályázóknak egyebek mellett olyan kérdéseket kellett megválaszolniuk az állásinterjúk során, mint pl. milyen sorsfordító döntéseket hoztak akkor, amikor válaszúthoz értek; milyen megfontolások alapján döntenek különféle alternatívák között; milyen mélypontokat éltek át az életükben és hogyan tudtak kilábalni a krízisekből (ezek célja nyilván a problémamegoldó képesség, az elszántság, a rugalmasság vagy a megfelelő hozzáállás „tesztelése”). Vizsgálták továbbá az elkötelezettséget, a rendszerszintű gondolkodást, a nyitottságot és a sokoldalúságot, de nem egy esetben azt is, hogy az interjúra érkező jelölt hogyan viselkedett a recepcióssal vagy a titkárnővel.
Képességek, munkabírás, hozzáállás – és szenvedélyes belső hajtóerő
A megfelelő képességek, a munkabírás és a hozzáállás sok HR-es szerint szintén fontos egységet alkot; e „szentháromság” harmadik eleme kapcsán pedig eszembe jutott a természettudós Darwin mondása (amelyet ugyan az evolúcióelmélet kapcsán fogalmazott meg, de ebben az összefüggésben is tanulságos lehet): „nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a leginkább fogékony a változásokra”. Egy dinamikusan változó környezetben ugyanis kulcsfontosságú szerepe van az alkalmazkodóképességnek, a rugalmasságnak, illetve annak, hogyan kezeljük a váratlan helyzeteket. Persze nem árt egy nagy adag elszántság és a mély meggyőződés sem, amely folyamatosan visz bennünket előre; a szilárd hit önmagunkban, valamint a sikerben.
A többre, jobbra törekvés emberi sajátságunk. Az érvényesülés jó esetben egy nemes és felfelé irányuló növekedés, hasonlóan az iszapból a fény felé törő lótuszvirágéhoz. Manapság azonban sokan vágynak „kitűnni” a tömegből, s az ehhez vezető legrövidebb utat a könnyen szerzett sikerben, hírnévben látják (miközben esetleg még az eszközökben sem válogatnak). Ez a siker azonban nem feltétlenül tartós, legfőképpen azért nem, mert az alapjai, a tartópillérei nem stabilak. Az ókori görög filozófus, Szókratész gyakran hangoztatta: „tudom, hogy semmit sem tudok” (amit valójában az igazán bölcs ember jellemzőjének tartott), de a delphoi jósda jelmondatát is sokszor visszhangozta: „Ismerd meg önmagad!”. Azt vallotta, hogy ha megtaláljuk magunkban azt a mély célt, vágyat, amiért érdemes élnünk, akkor ez a belső fény minden sötétséget képes elnyomni. Talán ma sem haszontalan ezt az utat követni: ha reális önképpel rendelkezünk, ismerjük adottságainkat, képességeinket és nem nyomjuk el belső vágyainkat, hanem szenvedélyesen, ugyanakkor fegyelmezetten és kitartóan dolgozunk azok valóra váltásán (miközben egy esetleges „újratervezéshez” is kellő rugalmassággal rendelkezünk és nem csüggedünk el túlságosan az óhatatlanul adódó nehezebb pillanatokban sem), jó eséllyel reménykedhetünk a sikerben.
Meg lehet mosolyogni, én azonban még mindig hiszek abban (mert látok számos ilyen példát is), hogy a címben megfogalmazott kérdésre a válasz nem olyan fekete-fehér, mint ahogyan azt a fent ismertetett, hevenyészett „közvélemény-kutatásom” eredménye sejteti. Hogy tehetséggel, rátermettséggel, szorgalommal, kitartással és eltökéltséggel igenis célt érhetünk – ki-ki a maga területén, a számára fontos, mélyen gyökerező céljait illetően. Mint ahogyan egy virágoskertben is rengeteg érdekes virágból választhatunk, ha csokrot szeretnénk kötni, amik aztán saját színükkel és illatukkal mind hozzátesznek valami egyedit a csokor különlegességéhez és teljességéhez.
Széll Natália
Közgazdász, blogger trainee