Tegnap este „kimenőt” adtam magamnak és elmentem csendet hallgatni (az élményt  megfűszereztem még némi bodzavirág-illattal és az első pislákoló csillagokkal). Nagyra értékelem ezeket a pillanatokat, főként mióta viszonylag ritkán van bennük részem. Ha ugyanis figyelmesen hallgatjuk, a csend hangjai nagyszerű dolgokat mesélhetnek. Miért félünk hát sokszor mégis a csendtől?

A külső zajok mindennapjaink szerves részét képezik, amelyektől igen nehéz távol tartani magunkat: gondoljunk csak a városi közlekedésre vagy a szüntelenül pittyegő telefonokra. Hogy agyunk mennyire hozzá van szokva a folyamatos zörejekhez, mi sem mutatja jobban, mint azok a tapasztalatok, amelyekre egy süketszobában tehetünk szert. Az ilyen – teljesen hangszigetelt – helyiséget  megjárt emberek beszámolói szerint  az óriási csend közepette már igen rövid időn belül nyomasztó kezd lenni saját szívverésünk és a fülünkben lüktető vér mind erősebbé váló hangja is.

Az emberi fül által hallható leghalkabb hang 0 decibel, az elviselhetetlenül hangos (fájdalmat okozó) zaj pedig 120 decibel körüli érték. Az azonban, hogy ebben a tartományban kinek mi számít csendesnek vagy inkább zajosnak, nemcsak objektív hallásunk függvénye. Közismert, hogy az introvertált emberek általában a csendesebb „működési módokat” részesítik előnyben a mindennapokban: ha pl. nagyobb irodában dolgoznak vagy tömegközlekedési eszközön utaznak, sokszor fülhallgatót használnak, hogy kizárják a számukra zavaró külső zajokat. Ezzel szemben az  extrovertáltak szüntelenül új impulzusokat keresnek, csevegéseket kezdeményeznek, s a nyüzsgő, zsongó környezetet sem tartják különösebben zavarónak.

Igazi külső csöndben ma már sajnos nemcsak nagyvárosi, hanem vidéki környezetben is ritkán lehet részünk. Minél ritkábban éljük azonban meg, annál lenyűgözőbb lehet ez az élmény. A múlt század neves pszichoanalitikusa, Carl Gustav Jung memoárjában pl. a következőképp emlékezik vissza élete egyik legcsöndesebb órájára: „Egyszer Bollingenben tartózkodtam, az első torony építése éppen ekkor fejeződött be. Ez 1923-1924 telén történt. (…) Egyedül voltam, egy hétig vagy tán egy kicsit tovább. Leírhatatlan csönd vett körül. (…) Egy este, még ma is pontosan emlékszem rá, a kandalló előtt ültem és egy nagy üstöt tettem föl a tűzre (…). A víz forrásnak indult, és az üst dalolni kezdett. Mintha sok hang vagy mintha vonós hangszerek szólaltak volna meg, mintha sokszólamú zenekar játszana. Mint valami polifon zene, amit tulajdonképpen nem állhattam, de most mégis érdekesnek találtam. Úgy tetszett ugyanis, mintha volna egy zenekar a toronyban is és odakint egy másik is. Hol az egyik kerekedett felül, hol a másik, mintha felelgetnének egymásnak. Én csak ültem és elbűvölten hallgattam. Több mint egy órán át élveztem a hangversenyt, a természetnek ezt a varázslatos melódiáját. (…) Olyan volt ez a zene: hangok áradata, amilyen a vízé és a szélé – olyan csodálatos, hogy leírni sem lehet.”

Bizonyára a kedves olvasó is tapasztalta már, hogy a csend nem feltétlenül egyenlő a hangok hiányával. Én pl. a kedvenc zenémet hallgatva képes vagyok legbelül teljesen elcsöndesedni, kisimulni, egyfajta „meditatív” állapotba kerülni (a hatást ráadásul a hangerő feltekerése sem befolyásolja). Míg a külső csendet viszonylag könnyen megteremthetjük magunk körül (pl. ha elhatározzuk, hogy kikapcsoljuk a telefont, a televíziót, vagy kimegyünk sétálni a természetbe), a belső csendet jóval nehezebb „létrehozni”. Talán éppen ezért gondolják sokan úgy, hogy a belső, mentális csend, az elme és a szellem nyugalma még inkább értékes. Sokakat azonban zavar a csend: mivel agyunk alapvetően nem ehhez az állapothoz van hozzászokva, ezért van, aki még a csendben is zajt keres. Nem kevesen vannak ugyanakkor azok sem, akik egyenesen félnek „együtt maradni” a csenddel, amikor is felerősödhetnek belső hangjaik, előkúszhatnak háttérbe űzött gondolataik. Ha azonban megfosztjuk magunkat az időnkénti külső, illetve belső elcsendesedés lehetőségétől, hosszabb távon nehezebb lesz fenntartani pszichés egyensúlyunkat. Ahogyan Andrea Bocelli, a neves olasz tenorista mondta egyszer: „még a legszebb zenében is ott van egy kis csend, pusztán azért, hogy tanúi lehessünk a csend fontosságának”.

Az elme elcsendesítését a jóga és a meditáció mellett szolgálhatják olyan „hétköznapi” – külön gyakorlást nem igénylő – tevékenységek is, mint pl. egy hosszabb séta a természetben vagy egyes alkotó tevékenységek, amely közben flow-élményt élhetünk meg; de ha képesek vagyunk  az önfeledten játszó gyermekek között mi is elveszni a pillanatban, akár azzal is megzabolázhatjuk szüntelenül cikázó gondolatainkat. A körülöttünk lévő ingereket csakis mi magunk tudjuk kontrollálni, ezáltal közelebb engedni magunkhoz a csendet, amelyben aztán jobban be tudjuk azonosítani valós érzelmeinket és gondolatainkat, belső tartalmainkat. Ahogyan a fodrozódó víz tükrében sem látunk tisztán  – amint azonban elcsendesedik, élesen láthatjuk meg benne önmagunkat…

Mind a külső, mind a belső csendnek megvan a maga szépsége és csodája:  a hulló hópelyheknek, a szél zúgásának, a tenger morajlásának, a madarak és a tücskök hangversenyének – de éppúgy a lélek hangjainak is. Mindkét csend jótékony – mondhatni gyógyító – hatású, mivel támogatja a psziché spontán regenerációját; a belső csendben ráadásul számos fontos pszichés tartalom is tudatosodhat bennünk.  Érdemesnek tűnik tehát gyakrabban élni a csendben lakozó erő adta lehetőségekkel, amely cserébe a békesség, a nyugalom, a tudatosság és az életteliség érzésével ajándékozhat meg bennünket.

Széll Natália

Közgazdász, blogger trainee

A bejegyzésben felhasznált idézet forrása: C. G. Jung: Emlékek, álmok, gondolatok, Európa Könyvkiadó Budapest, 2006