Amikor a víz kettéválik
Mindannyian szereztünk már kisebb-nagyobb sebeket életünk folyamán – külsőket és belsőket egyaránt. A mondás úgy tartja: az idő minden sebet begyógyít. No de mi a helyzet azokkal a sebekkel, amelyek idővel halványodnak ugyan, nyomuk azonban hosszú időn keresztül velünk marad?
A külső és a belső sebek között több hasonlóság is felfedezhető: mindkettő igen fájdalmas lehet a sebzés pillanatában, idővel ez a fájdalom azonban mérséklődik, és a seb gyógyulásnak indul: egyre halványabb lesz, míg végül – jó esetben – nyoma sem marad. A komoly, mély vágások nyomai azonban akár egy életen át elkísérhetnek bennünket – akkor is, ha a seb már annyira halovány, hogy csak mi tudunk róla, s az avatatlan szemeknek fel sem tűnik. Ahogyan pedig egy bőr alá került szálka lassanként akár komoly gyulladásos folyamatot is elindíthat szervezetünkben, úgy a lélekben maradt szálka, feldolgozatlan sérelem is mérgezni tudja bensőnket.
A külső sebeket rendszerint szakszerűen ellátjuk: fertőtlenítjük, bekötözzük, esetleg borogatjuk, kenőcsöt vagy ragtapaszt teszünk rá. Ha pedig mély vagy makacsnak tűnő, nehezen gyógyuló sebről van szó, orvoshoz fordulunk, aki szakszerűen ellátja, összevarrja (esetleg bead még egy injekciót is a fertőzés elkerülése végett). A lelki sebek esetén a gyógyulást ugyanakkor hajlamosak vagyunk sokszor pusztán az időre bízni, noha ezek a sebek éppúgy megérdemelnék a gondos figyelmet és ápolást, mint külső sérüléseink.
A fájdalom elkerülhetetlen része életünknek. A csalódás, a kudarc, a veszteség vagy a gyász intenzív belső fájdalommal jár, így jó ideig csak erre a sajgó érzésre tudunk koncentrálni, miközben egyfajta „beszűkült” tudatállapotban éljük mindennapjainkat. Hogy ez az állapot meddig tart, függ egyrészt a negatív történés, illetve a trauma jellegétől, másrészt – személyiségünk mellett – múltbéli tapasztalatainktól és attól is, hogy milyen megküzdési stratégiákkal rendelkezünk. Az idő a lelki sebek esetén önmagában sajnos nem mindig hoz olyan látványos gyógyulást, mint testi sérüléseinknél – főként, ha teljesen rábízzuk magunkat. A gyógyulás üteme és mértéke ugyanis nagymértékben függ attól, mihez kezdünk az idővel. Hogy foglalkozunk-e ezekkel a sebekkel, ápoljuk-e őket (mélyebb vagy makacs sebek esetén pedig akár szakértői támogatást is készek vagyunk-e igénybe venni), vagy pedig – beleragadva a fájdalom érzésébe – újból és újból feltépjük azokat, alighogy gyógyulásnak indulnának. Hogy szembe tudunk-e nézni a fájdalommal: hagyjuk átvonulni magunkon az érzést, megéljük, s alkalmasint ki is fejezzük azt (nem fojtjuk el, nem próbálunk úgy tenni, mintha meg sem történt volna), végül pedig el tudjuk-e fogadni a történteket.
Az elengedés kétségtelenül nehéz, a lelki sebek gyógyítására pedig nem létezik sem univerzális recept, sem valamiféle csodapirula. Sértett félként érdemes lehet azonban megfontolni a következő szempontokat: biztos, hogy mi magunk voltunk a „célpont” (vagy egyszerűen „csak” rossz napja volt a másik félnek), esetleg ő maga is problémával küzd, netán nem tudja megfelelő formába önteni az – egyébként jogos – kritikát? A gyógyulás felé tett egyéni lépéseinket segítheti továbbá a másik fél nézőpontjának, motivációinak megismerése, megértése (ami természetesen nem jelenti azt, hogy ezeket feltétlenül el is kell fogadnunk vagy „feloldozást” kell adnunk számára), illetve a tanulságok megfogalmazása. Ha azonban többszöri próbálkozást követően sem sikerül előrelépnünk a gyógyulás útján vagy különösen fájdalmasan érint bennünket egy-egy sérelem, érdemes megvizsgálnunk az adott szituációhoz köthető múltbéli helyzeteinket, esetleges negatív élményeinket is (amelyek kapcsán még „dolgozhatnak” bennünk beazonosításra és feldogozásra váró érzelmek, gondolatok). A gyógyulási folyamatot támogathatja végül az is, ha megvizsgálunk néhány olyan helyzetet, mikor mi voltunk a „vétkes fél” és velünk szemben gyakorolta valaki a megbocsátás, illetve a sérelem elengedésének művészetét.
Az elfogadás és elengedés nehéz folyamata természetesen nem megy egyik napról a másikra. Ezzel kapcsolatban a magyar származású amerikai pszichológus, Edith Eger így fogalmaz A döntés c. könyvében: „Régebben azt gondoltam, hogy ha beengedem a szomorúságot, bele fogok fulladni. (…) De ez olyan, mint Mózes és a Vörös-tenger. A víz valahogyan kettéválik. És mi keresztülgyalogolunk rajta. (...) Fájdalmas tapasztalataink nem tehertételek, hanem ajándékok. Perspektívát és értelmet adnak nekünk, lehetőséget arra, hogy megtaláljuk egyedi célunkat és saját erőnket. (…) Cél és jelentés a legnagyobb fájdalmunk mélységeiből is fakadhat.”
Ahhoz azonban, hogy a lelki fájdalom közepette is lássunk kiutat és perspektívát, kétségtelenül szükséges az is, hogy merjük vállalni a felelősséget saját érzéseinkért. Ha nem engedjük el a fájdalmat, az nemcsak a múltunkra, hanem a jelenünkre is nagyban rányomhatja bélyegét. A múltat ugyan nem változtathatjuk meg, de dönthetünk úgy, hogy a jelenünket fájdalmas emlékeink, múltbeli sérelmeink helyett mi magunk alakítjuk. Ahogyan természetes reakciónk testünk védelmezése a sérülésektől, éppolyan fontos az is, hogy óvjuk lelki egészségünket és aktívan támogassuk lelki sebeink gyógyulását, mielőtt azok komolyabb testi tüneteket okozva hívják fel magukra a figyelmet. Nehezen gyógyuló lelki sebeink ugyanis egyvalakit mérgeznek leginkább: saját magunkat, ezért jól felfogott érdekünk, hogy el tudjuk engedni a fájdalmat, haragot vagy sértettséget – mindazt a negatív érzelmet, amely alól felszabadulva jóleső és egészséges nyugalom költözhet a lelkünkbe.
Széll Natália, közgazdász
A bejegyzésben felhasznált idézetek forrása: Edith Eva Eger: A döntés, Libri Kiadó 2017