Tudunk-e jól szeretni?
Néhány évvel ezelőtt egy kedves ismerősöm megajándékozott egy hűtőmágnessel, rajta egy idézettel Arany Jánostól: „Álmokban és szeretetben semmi sem lehetetlen”.
Sokszor rátéved a tekintetem, főként, mióta ugyanő nemrégiben megosztotta velem az elmúlt évek párkeresési tapasztalatait: az „állóvíztől” kezdve (ti. aki a párkapcsolat alapvető dinamikáját a kezdetektől fogva a stagnálásban látta rendben lévőnek; nem gondolkodott sem egyéni, sem közös célokban) a „megélhetési” kapcsolatot keresőn, a rendszerint csak a saját érdekeit előtérbe helyezőn át a súlyos testi betegségből felépült, annak „szövődményeként” komoly lelki betegséget magával cipelő emberek történeteit. Azt mondja, az lehet a „baj”, hogy talán túlságosan vágyik a szeretetre. Azt is mondja (a fiatal felnőttkor legszebb éveiben járva), hogy a sok rossz tapasztalat miatt lassan már nem is akar senkit sem közel engedni magához, mert tart az újabb sérülésektől. Pedig a (nem túl beláthatatlan) jövőben szeretne családot, gyerekeket – ami azonban néha már csak egy álomnak tűnik számára.
A költő szerint álmokban és szeretetben semmi sem lehetetlen. Nem baj, ha vágyunk a szeretetre. Nem baj, ha merünk álmodni – és nem baj, ha merünk szeretni. Ha nem mondunk le sem az álmainkról, sem a szeretetről – főleg nem huszonévesen. Ha megmarad a hitünk és a reményünk az igaz szeretetben. De vajon milyen az igazi szeretet? Tudunk-e jól szeretni?
Gary Chapman amerikai párkapcsolati szakértő szerint alapvetően az öt szeretetnyelvben való „jártasságunktól” függ az, hogy a másik ember valóban szeretve érzi-e magát (ezek a következők: apró szívességek; minőségi idő; testi érintés; elismerő szavak; ajándékok). Fontos kérdés azonban, kinek a szeretetnyelvén beszélünk: a sajátunkén, vagy képesek vagyunk meghallani a másik nyelvét is? Lehetséges, hogy míg számunkra egy szeretetteljes kapcsolatban az együtt töltött minőségi idő a legfontosabb a fenti öt tényező közül, a másiknak az apró szívességek vagy a rendszeres elismerő szavak adnák egyértelmű jelét annak, hogy valóban szeretjük őt. Ha a másik fél minden igyekezetünk ellenére is mondjuk folyamatosan arra panaszkodik, hogy sosem dicsérjük meg a főztjét, a megjelenését vagy hogy milyen szép rendben tartja a kertet (neki nyilvánvalóan fontosak az elismerő szavak), netán azt sérelmezi, hogy sosem rakjuk be a mosógépet vagy nem visszük le a szemetet (amikor is az apró szívességeknek van fontos szerepük), érdemes elgondolkodnunk azon, valóban ismerjük és beszéljük-e a másik elsődleges (és netán még a másodlagos) szeretetnyelvét. Ennek feltérképezésére Chapman konkrét módszereket is javasol: megfigyelhetjük, hogy 1) legtöbbször mire panaszkodik a másik (pl. a minőségi idő hiánya esetén: „olyan kevés időt töltünk kettesben” vagy „folyton csak a telefonod nézed”); 2) mit kér tőlünk gyakran (pl. az elismerő szavak hiányolásakor: „szeretném, ha elismernéd az erőfeszítéseimet”); és 3) általában hogyan fejezi ki szeretetét mások felé, ez ugyanis sokat elárulhat arról, ő hogyan érzi – vagy érezné – szeretve magát (pl. rendszeresen kisebb ajándékokkal kedveskedik szeretteinek vagy gyakran érinti, öleli meg a másikat).
A kérdés azonban valószínűleg ennél is bonyolultabb. A Wikipédia szerint pl. a különböző értelmezések és jelentések sokszínűsége, az érzelmek összetettségével kombinálva a többi érzelemhez képest szokatlanul nehézzé teszi, hogy a szeretetet következetes meghatározásokkal írjuk le. Aquinói Szent Tamás, Arisztotelész nyomdokain járva a szeretetet a „mások felé érzett jó szándékként” határozza meg. Gottfried Leibniz azt mondta, „a szeretet olyan öröm, amit más ember boldogsága okoz nekünk”, Jeremy Griffith biológus pedig a szeretetet úgy határozza meg, mint „feltétel nélküli önzetlenséget”. A szeretetről szólva azonban érdemes felidéznünk Pál apostol szeretethimnuszának szavait is (a korintusiakhoz írt első levélből): „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet nem szűnik meg soha.”
Legutóbbi bejegyzésemben egy másik téma kapcsán már idéztem Vekerdy Tamás „Jól szeretni” c. könyvéből, amelyben az igazi szeretetről a következőképpen ír: „A szeretet mindig a másikról szól (kellene hogy szóljon) – és egyben az én kiteljesedésemet is hozza a másik által.” Vekerdy éretlen szerelemnek, éretlen szeretetnek nevezi azt, amikor „A szerelmes önmagából vetít ki tulajdonságokat a szerelmére, és ezeket imádja benne! Csakhogy: ezek őhozzá, a szerelmeshez, a szeretőhöz tartoznak, és nem ahhoz, akit szeret. Így aztán egy idő után elkerülhetetlen a csalódás. (…) Az érett szerelem, az érett szeretet más. Az érett szerelmet, az érett szeretetet a másik ember szuverén – önálló, független, szabad – személyisége ragadja meg és „szórakoztatja”. A tőle való különbözőségeket és hasonlóságokat egyformán szereti benne. (…) Minden szeretetben ez az alapkérdés: őt szereted-e vagy magadat, a vágyaidat benne? Az igazi szeretet – és szerelem –, mivel a másik ember szuverén – nem korlátozott – személyiségét ismeri el és fel, szabadságot ad neki; szabadon hagyja. A nárcisztikus szerelem és szeretet viszont féltékeny, erőszakoskodó, ha kell, bosszúálló. (…) Jól tehát akkor szeretünk, ha szabadságot adunk a szeretett személynek, ha azt mondjuk neki, legyél, aki vagy, és ezzel előresegítjük őt életútján.”
Tény, hogy nem könnyű jól szeretni, főleg, ha nem volt (talán soha sem) lehetőségünk megtapasztalni azt, milyen is jól szeretve lenni. Ha még magunkat sem szeretjük igazán (mert például az rögzült bennünk gyermekkorunkban, hogy nem vagyunk szerethetők – vagy csak bizonyos esetekben, bizonyos feltételek mentén vagyunk azok). Ha bizonytalanok vagyunk saját értékünkben, és esetleg gyanúsan szemléljük, ha valaki szeretettel közelít felénk, mintegy „hátsó szándékot” keresve mögötte. Sokan úgy gondolják, a szeretet kinyilvánításához bátorság kell; sokszor félünk szeretetet adni, félünk attól, hogy nem kapunk cserébe legalább ugyanannyit (vagy inkább még többet). Félünk attól, ha őszintén szeretünk, sérelmeket szerezhetünk. De ez a szeretet vajon tényleg a másik emberről szól, ő áll a középpontjában – vagy csupán saját egónk hangjait halljuk, amelyeket egyre inkább felerősít a nyugati társadalmakra jellemző individualizáció?
A szeretet egyidős az emberiséggel. Sokak szerint az élet igazi értelme. Nem lehet pénzen megvásárolni, sem erőszakkal megszerezni, elvenni. Azon kevés dolog közé tartozik, ami ingyen van – mégis sokan érzik úgy, hogy nincs belőle elég. Hogy keveset kapunk – akkor pedig miért adjunk mi magunk többet belőle? Megesik, hogy már-már úgy „méricskéljük”, mint valami árucikket. De vajon lehet-e jól szeretni egy adok-kapok játszma keretében? Lehet-e jól szeretni akkor, ha nem is vagyunk igazán kíváncsiak a másikra? Az örömére, a sikereire, vagy arra, ami éppen bántja? A történeteire, a belső történéseire? Ha meg sem kérdezzük, hogy van, vagy ha mégis, valójában nem is figyelünk a válaszra (esetleg csak a saját bajainkat soroljuk)? Ha nem fontos számunkra a „szeretett” személy testi-lelki jólléte? Ha mindig fontosabb a saját, rövid távú érdekünk és célunk, a saját kényelmünk és jóllétünk? Ha meg sem próbálunk segíteni, amikor szüksége lenne rá (esetleg észre sem vesszük, hogy segítségre van szüksége)? Ha magára hagyjuk, amikor egyébként is magányosnak érzi magát? Ha nincs bennünk elég elfogadás, tapintat és gyengédség a másik iránt? Ha nem fontos, hogy egymást is építve fejlődjünk?
Vekerdy szerint „Ha az ember szeret, látja azt, amiben őszintén gyönyörködni tud. Akkor is, ha a felszíni tulajdonságok esetleg nem tűnnek vonzónak. Szeressünk mögé! Szeressünk fölé! Ott mindig van valami, ami nagyrabecsülésünkre és csodálatunkra méltó.” S talán a felszínen is akad jó néhány ilyen dolog, „csak” őszintén figyelnünk kell a másikra, hogy felismerjük (majd pedig kellőképpen értékeljük) mindazt, ami igazán szeretetre méltó benne.
Széll Natália, közgazdász
A bejegyzésben felhasznált idézetek forrása: Vekerdy Tamás: Jól szeretni, Kulcslyuk Kiadó, 2013