Tárd ki a szárnyad és repülj!
Ez is megtörtént hát. Ma bejelentették a cégnél a csoportos létszámleépítést. Jó ideje lehetett már sejteni, hogy készülődik valami: egyre erősebb sodrással hömpölygött a folyosói pletykafolyam, felkavarva a korábbi nyugodt állóvizet. Gazdasági recesszió, protekcionista tendenciák és hasonló fogalmak tették egyre zavarosabbá és átláthatatlanabbá a cég helyzetét – legalábbis azok számára, akik nem a pénzügyön dolgoztak.
Régóta fontolgatta már, hogy új munkahelyet keres magának, most mégis szíven ütötte a döntés – ahogyan a többi kollégáját is. Rebesgették ugyan, hogy racionalizálni kell a működést és áramvonalasítani a cég felépítését, de csak a jövő év közepére várták az ezzel kapcsolatos bejelentéseket. Azt tervezte, majd az új évben körbenéz, milyen lehetőségek lennének a közelben. Több mint tíz éve húzza már a cég szekerét, bár egy ideje kétségtelenül nem a hajdani lelkesedéssel; ráadásul a fizetés sem volt túl ösztönző. Egyedül a jó csapat tartotta ott: tudta, ez manapság nagy érték. A hosszú évek alatt a munkahelye lassanként a második otthonává vált.
Bár tisztában van az értékeivel, most mégis meginog az önmagába vetett hite. Az eszével tudja, hogy ez természetes. Hogy ez most egyfajta gyászmunka lesz, hiszen véget ért egy sokéves – a kezdeti időkben még pozitív érzelmeken alapuló – kapcsolat. Az első sokk után azzal biztatja magát, hogy ennél nehezebb helyzetekből is felállt már – ez most mégis valami új. Nem volt ugyan sok munkahelye az elmúlt húsz évben, de ha váltott, az mindig az ő döntése volt: várta egy új, jobb lehetőség. Egy biztonsági játékos nehezen adja fel a biztost a bizonytalanért; de lám, az élet csak kikényszerítette, hogy továbblépjen.
A munkából hazafelé menet még mindig egyfajta módosult tudatállapotban van és azon kezd gondolkodni, vajon miért épp karácsony előttre időzítették a bejelentést. Hogy az érzelmi intelligencia terén bőven van még hová fejlődnie a cég vezetésének. A pénzügyi szempontok persze mindent felülírnak: ma már a profit az első számú isten. Eszébe jut, milyen furcsa fintora a sorsnak, hogy épp néhány hete vett részt egy céges reziliencia tréningen: most aztán a gyakorlatban is „letesztelheti” az elméleti szinten elhangzottakat. Aztán arra gondol, mihez kezd majd a hirtelen jött sok szabadidejével. Örül, hogy végre többet láthatja majd a gyerekeit, és elhatározza, hogy – hosszú évek után először – alaposan kialussza majd magát. Sőt: tornázni is fog, és végre lesz ideje elolvasni néhányat azok közül a könyvek közül, amiket már évek óta ide-oda pakolgat a polcon.
Egyszerre csak észreveszi, hogy nem fáj a hetek óta sajgó válla. Úgy érzi magát, mint aki hosszú idő után először bukkan fel a víz színére, ahol végre vehet egy jó mély lélegzetet. Önmaga előtt sem tagadhatja le: bár rettentően elkeseredett és kétségtelenül dühös is, valójában megkönnyebbült: a cég meghozta azt a döntést, amit neki kellett volna – talán már évekkel ezelőtt. A feladatorientált agya aztán kisvártatva listázni kezdi a teendőket. Mivel még sosem volt munkanélküli, alaposan át kell gondolnia a soron következő lépéseket: intézni kell majd a TB-t, önéletrajzot írni, beadni fejvadász cégekhez, feltérképezni azokat a vállalatokat és álláshirdetéseket, amik a szakmai háttere alapján szóba jöhetnek, no és persze szólni az ismerősöknek, hátha valaki épp hallott egy jó lehetőségről. Végső soron pedig azt is át kell gondolnia, hogy milyen új ismeretekkel vértezze fel magát, és van-e valamiféle olyan tudása vagy képessége, amire alapozva a jövőben esetleg saját vállalkozást is építhetne, hogy 60 évesen is legyen majd munkája – amikor az életkora miatt valószínűleg már egyetlen cégnek sem fog kelleni.
Bár úgy érzi, elég idős már ahhoz, hogy tisztában legyen ne csak a fejlesztendő területeivel, hanem az erőforrásaival, az erősségeivel és az elvárásaival is, hirtelen mindez teljesíthetetlen küldetésnek tűnik. Hogy elűzze a kétségbeesés egyre jobban rátekeredő béklyóit, próbálja emlékeztetni magát arra: sosem ijedt meg a munkától. Középiskolás korában nyaranta nem a Balatonnál napozott, hanem kukorica- és uborka-ültetvényeken. Az egyetemi évek alatt is folyamatosan dolgozott, mivel a szülei a nyugdíjba menetel előtt elvesztették az állásukat. Miközben még mindig fojtogatja a sírás, azzal biztatja magát, hogy a munkahelyein mindig is jól tudott manőverezni a feladatok és az emberi tényezők bonyolult rendszerében. A főnökeitől és a kollégáitól rendszerint pozitív visszajelzéseket kapott. Hirtelen eszébe jutnak egy régi kollégájának a szavai, aki néhány évvel ezelőtt azzal búcsúzott tőle: „mindig jó volt hozzád bejönni, mert mindenkihez volt egy-két kedves szavad, ellenben soha senkiről nem mondtál rosszat a háta mögött”. Azon gondolkodik, mindez vajon mire volt elég. Hogy hová jutott szakmailag az elmúlt húsz évben – és vajon várják-e még érdekes lehetőségek, amikor manapság már mindenhol a nála fiatalabb munkaerőt keresik. Hogy talál-e majd olyan állást, ami megfelel annak a néhány kritériumnak, amit megfogalmazott magának. Hogy nem túlzás-e azt gondolni: az is lényeges szempont, hogy ő is jól járjon a céggel – ne csak fordítva.
Az egész napi feszültség hirtelen könnyáradatban tör utat magának; valójában azonban nem is magát sajnálja. Még nincs egy órája, hogy egy közeli barátja hívta: váratlanul elvesztették az öt hónapos magzatukat – és kis híján elveszítette a feleségét is. Kislányt vártak, már a gyerekszobát is berendezték; az eddigi vizsgálatok semmilyen problémát nem jeleztek. Arra gondol, vajon milyen karácsonyuk lesz. Hogy ez az igazi tragédia. Hogy nekik sokkal nehezebb lesz majd újra önmagukra találni. Aztán eszébe jut, milyen szerencséje van, hogy nem egyedülálló szülőként neveli a gyerekeit. Hogy nem egyetlen keresetből élnek. Kétségtelen, hogy összébb kell majd húzniuk a nadrágszíjat, de ez valószínűleg nem lesz nehéz, hiszen sosem folytattak költekező életmódot. Arra a kollégájára gondol, aki szintén a távozók listáján szerepel, és akinek egy komoly betegség miatt tartósan keresőképtelen a felesége. Azon gondolkodik, vajon mi lesz velük, és a többi – hasonlóan egykeresős családmodellt képviselő – munkatársával. Hogy vajon idén hoz-e a Jézuska ajándékot a gyerekeiknek.
Este, lefekvés előtt tölt magának egy pohár bort. Vigadva sír. Jól tudja: ami él, mozgásban van. Hogy törvényszerűen össze kellett már omlania ennek az omladozó építménynek. Hogy újat csak a régi romjain lehet létrehozni. Hogy pusztulás és újjászületés ugyanaz a folyamat. És hogy a mostani viharban nem tehet mást, mint hogy kitárja a szárnyait és hagyja hogy új, békésebb, napsütéses tájak felé vigye a szél.
Széll Natália, közgazdász