Manapság szinte nem is kell rá várni, járvánnyal fenyegetett, karanténnal körbezárt, a korlátozásoktól folyamatosan frusztrált és feszült hétköznapi világunkban ehhez külön feltételeket szabni sem szükséges. Garantáltan házhoz jön, ha nincs szerencsénk, és nem vagyunk rá felkészülve, nem is tágít a sarkunkból az önsajnálat.

Más időkben talán nehezebben talált ránk. Kellettek hozzá esetleg külön kiváltó okként, utolsó cseppként csalódások, kudarcok, bukások, szerencsétlenségek, vagy hirtelen ránk törő betegségek, súlyosnak érzett diagnózisok, a gyengébb testi-lelki állapot belső szorításában kellett megküzdenünk vele.

Amikor a valóság (a természet szeszélye, a szerencse, a sors, a soha ki nem fürkészhető felső szándék miatt, vagy csak a véletlenek szerencsétlen összejátszása folytán – helyettesítse be mindenki a hite és meggyőződése szerint) belehasított az eljövendőnek gondolt, a következő évekre, hátralévő életünkre magunk elé képzelt, előreálmodott világunkba.

„Tudod-e, hogy minden ember egy kis magányos sziget, és legfőbb vágya erről a szigetről kiúszni, mégpedig úgy, hogy a sziget sértetlen maradjon?”[i]

Ez a belehasítás az életünk még csak ezután alakuló szövetébe, járhat egészen váratlan, durva, el nem gondoltan végzetszerű érzésekkel, szinte testinek érzett fájdalommal. Miközben bajaink külső szemlélője nyilatkozik (talán kicsit korábban) romló, (gyorsabban) öregedő szervezetről, orvosunk működési hibákról gondolkozik, és talán jobb esetben beszél hozzánk is: gyenge láncszemekről a testünk működésében, genetikai hajlamokról, egyensúlytalanságokról, vagy minimális, alig észlelhető hiányállapotok távoli hatásairól.

Gólyahírek - Molnár Péter Photography FB - 2020.03.22.

A belehasítás élménye pedig lehet akár traumatikus[ii] is, mivel aktuálisan éppen egy olyan sebezhető, kiszolgáltatott helyzetbe taszít, amiben nincsenek megfelelő eszközeink a hírrel és a várható következményeivel való felnőtt, tudatos megküzdésre.

Váratlan a fájdalom – váratlan, persze csak akkor, ha egyébként nem töltjük folyamatos szorongásban és a lesújtó bajokra várva minden időnket. Jaj, bocsánat, dehogyis gondoltam ezt komolyan, hiszen itt a mi kis hazánkban manapság csak magabiztos, mindennel mindig hősiesen mosolyogva megbirkózó népeket találni.

„A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.

Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,

az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,”[iii]

A megküzdésben a többiek, a minket körülvevő mások reakciója sem biztos, hogy éppen segítségünkre van.

Ők a saját tapasztalataikra, a hallomásaikra támaszkodva közelítik meg a mi bajunkat, a valószínűségek mezejéről közelítenek, a korábban tudomásukra jutott, (nekik) hasonló események felidézésével.

Túzok- Molnár Péter Photography FB - 2020.04.04.

Mi pedig, miközben újonnan támadt korlátaink éles vidravasként csattannak ránk, belső, mardosó kínjainkkal jó alaposan magunkra maradva, a folyton mozgó, változékony, de nagyrészt közömbös tömeg közepén ácsorogva, mintha kihullva az idő szövetéből, dermedten konstatáljuk, hogy íme, ez is megtörtént.

Megtörténhetett velünk.

Nem fogunk felébredni belőle, mert ez nem álom.

Bénultan meredünk a hideg a realitásra, talán azt kántálva, hogy ez nem lehet igaz…

Nem, ezt biztosan nem terveztük…

Így már soha többé…

Így most már biztosan nem…

Most már hiába…

Pedig milyen jó lett volna, milyen szép is lehetett volna…

Persze sirathatjuk napestig az immár elveszett (vagy talán sosem volt) lehetőségeket, ez egészen könnyen megy, hiszen majdnem automatikusan képesek vagyunk erőtlenül elmerülni a bánatunkban.

És szinte mindegy is, hogy az előzőek közül melyik gondolati vágányon hagyjuk kisiklani magunkat, mert egészen biztosan eljutunk az önsajnálatban dagonyázásig.

Gólyahír - Molnár Péter Photography FB - 2020.03.24.

Ha a minket ért csapás utáni zsibbadt tehetetlenségből végre magunkhoz térnénk, itt lenne az idő, hogy nekiálljunk a kármentésnek, hogy nekikezdjünk átmenteni most éppen kevésbé szép, új világunkba mindazt, ami a régiből még menthető. Kezdetnek újra elfogadni mostani magunkat, feltételek nélkül.

Nyakunkba akasztva örökös tarisznyánkat nekivágni, hogy rátaláljunk saját belső utunkra, ahol még megvalósíthatunk valamennyit a születésünktől magunkkal hordott ajándékokból, ahol még kamatoztathatjuk a közösség javára adottságainkat, képességeinket, ahol még teljes felelősségünk tudatában felvállalhatjuk az élet mindig megújuló kihívásait.

„Egy

világ

teremtését

vállaltad életeddel,

a saját világodét, amely

a hatalmas világ parányi mása.

Valamennyi cselekedeted – alkotás.

Amit mondasz, ahogy szólsz, amit gondolsz

és teszel, ahogyan szeretsz – a te alkotásod.

Így építed általa a világegyetem rád eső részét.”[iv]

Sokkal, kaliberekkel nehezebb, valóságos erőltetett menet itt az ellenállással szemben haladni.

Félretolni a jövőbe nyúlóan elképzelt, szinte felmérhetetlenül nagy személyes veszteségeink leltározását, és komolyan megfontolva azt mondani: Ez az egész lehetett volna (és még mindig lehet) ennél sokkal rosszabb is, alakulhatott volna korábban, másként, szerencsétlenebbül is.

"Hajlott korú fűz"- Molnár Péter Photography FB - 2018.04.15.

A valóság tudomásul vétele a kezdet: Most ez van.

Körülöttünk már egy megváltozott világ. Mi még csak toporgunk, vagy lépni is félünk.

"Élete során az ember gyakran attól fél, amitől nem kellene,

vagy nem úgy fél, ahogy kellene,

vagy nem akkor, amikor kellene.”[v]

Eltarthat egy darabig, amíg félre tudjuk fordítani rémült tekintetünkkel az eget-földet betölteni látszó bajtól, és legalább annyira lerázzuk magunkról a félelmet, hogy felmerülhessen gondolataink között, az akkor most hogyan is tovább, és mégis mi legyen, és egyáltalán mi lehet…

Aztán lassan, és talán már kevésbé kétségbeesetten át kell fordítani a tekintetünkkel arról, ami elveszett, arra, ami még megmaradt nekünk.

A már sosem lesz helyett, ahol csak fájdítanánk a szívünket és pocsékolnánk szellemi erőnket, inkább a változatosság kedvéért most azzal foglalkozni, amivel még lehet.

„hullt magból zsenge sarjadék
fakad ki zölden és üdén
a lüktető út rézsüjén
s mi széthullt ismét összeáll”[vi]

Ideje a lényeggel törődni, amit nem vehetnek el tőlünk.

Aztán, ha még egy kicsit engedett a sokkot követő dermedtségünk, az előttünk terpeszkedő nagy sötét jövőképben keresni és megragadni a reményt keltő apró, felvillanó fényeket…

"A libanoni cédrus" - Molnár Péter Photography FB - Tisza, egy leeresztett holtágon 2020.03.18.

„Látod a fát,

amelynek gyökere a földbe

és koronája az égbe hajlik?

Ez a fa az élet fája.

Gyökere: a múlt, amelyen szilárdan áll a változó idő,

törzse: az egész világ,

ágai: a nemzetek, országok, családok,

levelei pedig, melyek egymásból és egymásba nőnek,

mi vagyunk:

az emberek.”[vii]

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

A cikk nyitóképe: Egy darabka szivárvány - Molnár Péter Photography FB. - 2018.03.21

A képek közzététele a művész engedélyével történt.

[i] Tatiosz: Minden napra szeretet, 138. pont, Kassák Kiadó, 2014. 

[ii] "Mindannyian éreztük, hogy a külső hatalmak milyen mélyen és iszonyatosan gázolhatnak az ember életébe, lelke legbensejébe, de azt is éreztük, hogy a lélek mélyén lakozik valami megfoghatatlan és sérthetetlen." Anna Seghers: A hetedik kereszt, 410. oldal

[iii] Bényei József: Végrendelet

A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.

Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,

az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,

a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,

csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.

Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,

vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.

Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.

Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.

[iv] Tatiosz: Minden napra szeretet, 160. pont, Kassák Kiadó, 2014. 

[v] Arisztotelész

[vi] Buda Ferenc: Végszó

Mi egyben állt mind szétomol
megül az útpadkán a por
szél fújja kerék fölveri
ám egy nap hűvös tengeri
párákból vidám fellegek
toronylanak a táj felett
majd egy-két óvatlan marék
hullt magból zsenge sarjadék
fakad ki zölden és üdén
a lüktető út rézsüjén
s mi széthullt ismét összeáll
és nincs halál és nincs halál 

[vii] Tatiosz: Minden napra szeretet, 167. pont, Kassák Kiadó, 2014.