Mondjam, vagy kár a szóért? Üvöltsek, vagy hallgassak?
A kommunikációs kultúránk minősítését nem vállalom, maradjunk annyiban, erősen fejlesztésre szorulna.
Mikor hatásosabb a csend minden szónál? Mikor van az, amikor jobb, ha megszólalsz, még ha úgy is érzed, hogy falrahányt borsó minden szavad, vagy épp megkukultál? Lehet, hogy néha egy nagy üvöltésre van szükség?
Mindannyian kommunikálunk folyamatosan. Lehet, hogy azt gondoljuk magunkról, mi passzívak vagyunk ezen a téren, nem tudunk és nem is akarunk kommunikálni; ugyanakkor mi olvasunk híreket, böngésszük a netet, beengedjük és megszűrjük a külvilág információit és azok valamilyen hatást gyakorolnak ránk, az életünkre. Lehet, hogy kifelé mi nem vagyunk különösebben aktívak, kezdeményezők, még az is lehet, hogy menekülünk az emberek elől, jobban szeretünk egyedül lenni, nem megnyilvánulni, hallgatni, akkor is, akkor pláne, amikor mindenki beszél.
A kommunikáció egy varázslatos dolog!
Ösztönösen tanuljuk meg, különbözőképpen vagyunk jók benne, még akkor is, ha ugyanabban a közegben szocializálódunk (nézzünk meg testvéreket, milyen mások tudnak lenni ebben a tekintetben is). A legjobb tanítónk persze a saját tapasztalataink, azok a minták, amelyeket kapunk az életünk során, de ugyanaz a minta sem egyforma hatást vált ki két különböző emberből, mert más az alap személyiségük, másra fogékonyak, másra érzékenyek.
Hogy hogyan kommunikálunk, hogyan válaszolunk egy kérdésre, reagálunk egy ingerre, egy kapott információra, az sok dologtól függ:
- mennyire érdekel az a téma, van-e hozzá közünk (vannak-e antennáink a hallottakra, látottakra);
- hogyan értelmezzük (korábbi tapasztalataink, értelmi képességünk, tájékozottságunk, aktuális élethelyzetünk stb. függvénye);
- milyen érzelmi állapotban talál meg minket az adott információ (épp feszültek, idegesek vagyunk, vagy ellazultak, vidámak, nyitottak);
- milyen hiedelmeink lépnek működésbe a kapott információ kapcsán (ezek olyan saját programok, amelyek néhány tapasztalatból kiindulva alakulnak ki bennünk és úgy kezeljük őket, mint általános tanulságok, igazságok – amikor úgy kezdünk egy mondatot, hogy „tudom, ha ő ezt mondja, akkor…” vagy „amikor ilyet hallok, az mindig azt jelenti, hogy…” stb. - érdemes figyelni, mennyire vagyunk hajlamosak ilyen sarkító, általánosító megjegyzéseket tenni, ezekre építkezni);
- mennyire vagyunk aktívak, tettrekészek, milyen könnyű minket kizökkenteni? Van, akit nehéz kimozdítani, aktivizálni, még ha elvileg szeretne is reagálni dolgokra, lenne véleménye, úgy gondolja, igen, majd meglépi azt, amit kiváltott belőle egy inger. Aztán mégsem. Van, aki szinte mindenre reagál, hamar meg is lépi azt, amit eldönt, nem vacakol sokat. A témánkhoz kapcsolódóan ezt úgy is le lehetne egyszerűsíteni, hogy van, aki szívesen kommunikál, van, aki nem. Van, aki annyira szívesen, hogy az már a környezetének is sok… van aki ritkán szól, de akkor az nagyot szól.
Milyen törvényszerűségek, szabályok vonatkoznak a kommunikációra?
Ha ezt most elkezdeném taglalni, akkor nem blogbejegyzést, hanem könyvet kellene írnom. De könyvek már születtek bőven ebben a témában, én most sokkal kisebb, de számomra fontos ambícióimnak engedek utat.
Ami miatt ez a téma írásra sarkallt, az azért van, mert a héten több olyan hatás ért, ami ehhez kapcsolódik és úgy érzem, nagyon fontos kérdésről van szó, sokan rontják el azzal az életüket, hogy nem jól kommunikálnak.
Visszatérve a kezdő mondathoz, hogy mikor minek van helye, a hallgatásnak, a megszólalásnak, vagy netán a kiabálásnak, elsőre azt mondanám, hogy elsősorban helyzetfüggő. És személyiségfüggő. Akinek magas az érzelmi intelligenciája, az általában ezt tudja, érzi, és jól alkalmazza. Akinek nem, az nagyon sokat hibázik, általában ugyanazokat a rossz beidegződéseket követi, ugyanannyira nem figyel magára sem és másokra sem.
Ha van olyan érzésünk, hogy nem vagyunk jók ebben a tekintetben, akkor annak sok megnyilvánulási formája lehet:
- úgy érezzük, sokszor nem értenek meg minket,
- gyakran keveredünk konfliktushelyzetbe, vannak emberek, sokan, akikkel egyáltalán nem tudunk szót érteni,
- nem tudjuk jól kifejezni magunkat, amikor heves érzelmi reakcióban vagyunk, akkor sokszor csak utólag jutnak eszünkbe a jó érvek, mit kellett volna mondanunk,
- sokszor van olyan érzésünk, hogy a mi véleményünkre nem kíváncsiak mások,
- hiába elmondunk egy dolgot százszor is, akinek ez szól, arra semmi hatással nincs a véleményünk,
- azt gondoljuk, az is jó üzenet, ha nem mondunk semmit, inkább hallgatunk (elvárjuk, hogy kitalálják a gondolatainkat).
Mindezek egyenként is megérnének egy-egy elemzést, egy misét. Mindegyiknek megvan a maga magyarázata, mind mögött vannak tipikus személyiségek, viselkedésminták, és mindhez vannak jó módszerek, amivel dolgozni lehet rajtuk. Valamennyi olyan, ami elsősorban önismeretet, önreflexiót, érzelmi intelligenciát igényel. Eleve, elsőként azt a szándékot, hogy szeretnénk javítani a helyzeten, szeretnénk fejlődni, megtanulni jobban csinálni. Sokszor ott kezdődnek a gondok, hogy a saját kompetenciánk hiányosságát nem látjuk be, helyette mindenki mást okolunk azért, amiért nem értenek minket, amiért másképp beszélnek, máshogy működnek. Más szemében a szálkát…
Önreflexió
Szóval, a múlt heti egyik legfőbb megtapasztalásom az volt, hogy több beszélgetésben, aztán a konfliktuskezelési csoportokkal folyó munkában is nagy hangsúlyt kapott az önreflexió, és – elnézést, hogy ekkorát ugrok most – a trianoni megemlékezésekhez kapcsolódóan is, a történészek cikkeit olvasgatva, filmeket nézve, elgondolkodva a 100 évvel ezelőtt történteken és főleg azon, hogy ezt hogy sikerült azóta feldolgozni, hogy állunk hozzá ehhez a témához, ott is volt egy erős érzésem, hogy ez ránk férne, az önreflexióval egyéni szinten is, de történelmi, társadalmi kérdésekben, távlatokkal is lenne dolgunk.
Hallgatni arany?
De itt most megállok, és nem csúszok át a szociálpszichológiába és társadalomtörténeti fejtegetésekbe, hanem egy egyszerű, praktikus ötlettel állok elétek, ami szintén egy múlt heti hír kapcsán jutott eszembe. Talán sokan találkoztatok a kanadai elnökről szóló hírrel, hogy amikor a sajtótájékoztatón kérdezték tőle az újságírók, mit gondol amerikai kollégájáról, akkor egy hosszú, néma válasszal reagált. Amely válasz sokkal ütősebbnek bizonyult, mintha egy hosszú, jól megfontolt fejtegetéssel magyarázta volna, pontosan miket gondol Trump-ról és az ő munkásságáról.
Szóval, a javaslatom:
Ha azt szeretnéd, hogy hatásosabb legyen a közlendőd, hogy amikor nagyon fontos dolgot szeretnél eljuttatni valakihez, akkor próbálj meg változtatni a megszokott formán, a saját stílusodon! Hogyan? Az attól függ, általában mi jellemző rád:
- Ha hajlamos vagy a túlmagyarázásra, arra, hogy sokat beszélj, elmond ugyanazt százszor, akkor próbáld ki, milyen az hallgatni, vagy csak egy mondatot mondani. Azt is egy kicsit másképpen, hangsúlyosabban, nyomatékot adva esetleg annak, hogy EZT GONDOLOD, és kész, megállsz, nem ragozod, nem fárasztod tovább a hallgatóságot. Itt különösen fontos, hogy nézz a szemébe annak, akihez beszélsz!
- Ha ellenkezőleg, arra vagy hajlamos, hogy nem szólsz, magadba fojtod a válaszodat, az érzéseidet, akkor próbáld meg most kimondani! Azt, hogy mit érzel, hogy mit gondolsz! Lehet, hogy azt gondolod, anélkül is tudják, de hidd el, hogy nem! Érdemes kimondani! Megkönnyebbülhetsz tőle, kiderülhet, hogy nem találták ki, mit gondoltál, még ha te el is vártad tőlük. (Egyszer egy kommunikációs nap végén valaki azt mondta nekem, ma neki a legfontosabb mondat az volt, hogy „a nem-kommunikáció is kommunikáció” – ezt most köszöni szépen és ez most őt nagy elhatározásra sarkallja, mert rájött, elszúrt dolgokat a családjában.)
Azt is tanácsolnám, kicsit próbáljunk a szóhasználatunkra ügyelni, figyeljük magunkat, milyen szavakat használunk gyakran. Ha csak egy picit is megpróbálunk pozitívabban, kedvesebben, nyitottabban fordulni másokhoz, vissza fogjuk ezt kapni, jó hatással lesz a kapcsolatrendszerünkre.
Sokszor leírtam és elmondtam már, hogy először a viselkedésünkön változtatunk, aztán ennek hatására egy idő után az attitűdünk, az érzéseink is ennek megfelelően változnak. Ez pozitív és negatív értelemben egyaránt igaz! Célozzuk hát meg a pozitív érzéseket, az mindenkinek jobb lesz!
Figyeljünk magunkra, arra, hogy mit és hogyan kommunikálunk! Mert mi is azok vagyunk, olyanná válunk, amit közvetítünk!
Koskovics Éva
Ha nem tudjuk, pontosan mi a kulcs valakihez, miért nem értjük meg a másikat, akkor izgalmas lehet megnézni, mi a különbség köztünk, mi motiválja őt és mi motivál minket. Lehet, hogy ez a titok nyitja. Erre lehet a módszer az, amit a kollégáim profi módon alkalmaznak.