Érzi, ahogy egyre növekszik benne a feszültség, amint az autó közeledik a házhoz. Bekapcsolja a CD-lejátszót, hátha a zene valamennyire oldja majd a félelmét: biztos benne, hogy annyi év elteltével nehéz és fájdalmas lesz az újbóli viszontlátás. Húsz éves volt, amikor külföldre ment au pair munkát vállalni és nyelvet tanulni, aztán Graham személyében a szerelem is rátalált, így végleg ott ragadt. Miután megszülettek a gyerekek, egyre ritkábban járt haza, inkább a rokonok mentek hozzájuk: örültek az ingyen szállással egybekötött külföldi utazás lehetőségének. Amikor pedig megnyitották a festékboltjukat, már nyaranta is eggyel több ok marasztalta őt új hazájában.

A vasútállomás parkolójában hagyja a kocsit: innen már nincs messze a ház. Átvág a csendes ligeten, ahol csak a  a szél és a vadgalambok beszélgetnek egymással. A régi gyalogösvények nyomát teljesen benőtte a növényzet, csak egy keskeny, bordó térkővel kirakott modern sétaút halad a szemközti irányba, amiről hamar le kell térnie. Ahogy közelít a házhoz, ismerős bokrok térdepelnek a lábához. Azon gondolkodik, hány nyár telt el az utolsó itt töltött hetek óta. Éppen harminchárom. Amint ezt konstatálja magában, libabőrös lesz a karja: már megint itt ez a szám, ami valamiért újra meg újra felbukkan az életében. A krisztusi kor. Az anyja  33 éves volt, amikor ő megszületett. Hányszor de hányszor hallotta tőle a bosszantó mondatot: „sajnálom, kislányom, hogy ilyen öreg anyád van”; akkoriban nem számított még ennyire gyakorinak harminc felett szülni. Harminchárom éves volt, amikor Grahammel beindították a ma már jól menő vállalkozásukat. És éppen harminchárom deka volt a magzata, amikor, sok-sok évvel ezelőtt, az orvos tehetségtelenül színlelt együttérzéssel, rövid tőmondatokban közölte vele a szűk, levegőtlen vizsgálóban: műtét helyett jobban jár, ha inkább megszüli a halott gyermekét.

A liget szélénél megáll a kerítés előtt. Az első felismerése az, hogy ez nem a régi kerítés, és az egykor előtte elterülő virágoskertből sem maradt már semmi emlék: teljesen befonta a mindenfelé zabolátlanul tekergő aljnövényzet. Egész testével rátapad a kerítésre, hogy lásson valamit, de csak a régi kis ház jobb oldali ablakának csücske néz rá vissza szomorúan a mindent körbenövő, három-négy méter magasra burjánzó magány közepén. Mintha földbe gyökerezett volna a lába, úgy áll ott, miközben két szó visszhangzik benne: „itthon vagyok”. Csendes patakokban folynak végig a könnyek az arcán: a fájó hiány patakja, amit hiába próbált meg évtizedeken keresztül oly gondos igyekezettel eltemetni magában; most mégis elemi erővel tört utat magának. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapaszkodik a vasúti töltésre, hátha a házat megkerülve, a hátsó kert felől többet lát majd belőle, de a régi málnabokrok helyén csak egymásra dobált rozsdás limlomok kiáltják felé a hosszú évek elhanyagoltságának fájdalmát. Megfordul a fejében, hogy esetleg átmászik a kerítésen, de aztán a hegyes, rozsdás, magasra törő vasrudak elbátortalanítják, így inkább a tó felé veszi az irányt. Megnyugvással állapítja meg, hogy a víz keskenyebbik részén átívelő  kovácsoltvas híd semmit sem változott: épp annyira kopott rajta a fehér festék, mint 33 évvel ezelőtt – bár akkoriban még nem volt divat teleaggatni kisebb-nagyobb lakatokkal. A nád levelein játszó szél hangjait hallgatva hirtelen előtör belőle az elfojtott zokogás: hiábavaló volt hát minden korábbi igyekezete. Hiába hitte azt, hogy az évek múlásával egyre kevésbé fog majd neki hiányozni ez a hely, főleg, ha egyáltalán nem is keresi fel. Most már látja, mekkora hibát követett el, amikor megpróbálta leválasztani magát a gyökereiről, azt remélve, hogy így  könnyebben fog majd talajt távol a régi otthonától.

Észreveszi, hogy még mindig a kezében szorongatja a háznál letépett pitypangot: ahogy felemeli, hogy elfújja, hirtelen olyannak érzi magát, mintha a virág egyik repülő magja lenne, amit valamikor, réges-régen elsodort a szél, hogy aztán találomra leejtse valahol. A tó tükrén hullámzó napcsillámok közben egyre hangosabban kérdezgetik tőle, hol vannak az ő valódi gyökerei, hol van az otthona – van-e egyáltalán igazi otthona? Nincs válasza; ahhoz túlságosan is zaklatott állapotban van. Azt azonban már teljes bizonyossággal tudja, hogy soha többé nem temeti el magában azt a hiányérzetet és szeretetet, ami ide köti: gyermekkora nyarainak helyszínéhez és ahhoz a gyermekhez, aki esténként izgatottan várta, hogy a ház előtt elrobogjon az utolsó vonat. Meglehet, hogy egyszer azért tér majd ide vissza, hogy megvegye a kis házat, aminek minden egyes tégláját saját kezűleg illesztette a helyére a dédapja. Hogy itt töltse majd az utolsó éveit: a második gyermekkorát. Talán éppen harminchárom év múlva...

Széll Natália, közgazdász