Időnként olyan helyzetbe kerülhetünk, amikor szeretnénk építő visszajelzést adni, de nem tudjuk, hogyan fogjunk hozzá. Vagy úgy érezzük, a lehető legtapintatosabbak voltunk, ám a másik ember mégis megbántódott a szavainktól. Az alábbiakban arról lesz szó, milyen forgatókönyvet érdemes követni és milyen szemléletmódot érdemes felvenni, ha építő visszajelzést szeretnénk adni valakinek.
...
Arra ébred, hogy a postás vadul nyomja a csengőt a kertkapun. Ránéz az órára: fél kilencet mutat. Gyorsan felkapja a köntösét, és kócosan, gyűrötten, papucsban kiszalad átvenni az ajánlott levelet. A postás szemében gúnyos irigységet lát megvillanni, amint épp azt gondolja magában: milyen jól megy a „nagyságos asszonynak”, hogy ilyenkor még alszik. Ő bezzeg már egy órája rója az utcákat a levelekkel. Persze nem tudja, honnan is tudhatná, hogy a „nagyságos asszony” egész éjjel dolgozott egy határidős pályázati anyagon: nagy a konkurencia, minden megbízás számít. Fázik mezítláb a papucsban, így udvarias csevegés helyett inkább visszasiet a házba. Beáll a zuhany alá, miközben arra gondol, biztos el fog késni. Tízre ...
Majd te veszel magadnak és én is veszek magamnak…
A karácsonyi ajándékozás témájában különösen igaz, hogy ahány ház, annyi szokás. A vásárlási láz kevés embert hagy érintetlenül, főleg a nagyobb településeken mostanság tapasztalt kínálat bősége eléggé töményen sulykolja az üzenetet: vegyél még!
Néhol teljesen érthető, egyértelműen anyagi okokból a család az ajándékozást simán leszavazta. Van, ahol nincs pénz, nincs csokoládé, ám a család valahogyan mégis összedobja, előteremti az egy nagy vacsorára valót, együtt vannak, közösen készülnek, főznek. Egyszerűen és szépen örülnek az ünnepnek és egymásnak.
Máshol a nagy családi összejövetel leginkább batyus bálra hajaz, az előre megbeszélt tervek ...
Advent kapcsán a nőiségünkről, emberségünkről, esendőségünkről, érzelmeink változásáról, arról szeretnék kicsit gondolkodni veletek, hogy mi, mai nők miben reménykedünk, mire vágyhatunk a szívünk mélyén.
Advent második vasárnapja a reményről szól.
Ezt az érzést talán mind jól ismerjük! Mindig reménykedünk valamiben, álmodunk valamiről, áhítunk valamit, vágyakozunk valamire vagy valakire, netán egy másféle életre.
Persze a remény irányulhat sokkal fennköltebb, magasztosabb dologra is, kifejezhet egy magasabb rendű világra való várakozást is, annak a hitét, hogy eljöhet a boldog béke, vagy a messiás. Mint ahogyan az advent esetében valóban erről van szó. A katolikus egyház a 4. századtól ünnepli az adventet, ...
Ez is megtörtént hát. Ma bejelentették a cégnél a csoportos létszámleépítést. Jó ideje lehetett már sejteni, hogy készülődik valami: egyre erősebb sodrással hömpölygött a folyosói pletykafolyam, felkavarva a korábbi nyugodt állóvizet. Gazdasági recesszió, protekcionista tendenciák és hasonló fogalmak tették egyre zavarosabbá és átláthatatlanabbá a cég helyzetét – legalábbis azok számára, akik nem a pénzügyön dolgoztak.
Régóta fontolgatta már, hogy új munkahelyet keres magának, most mégis szíven ütötte a döntés – ahogyan a többi kollégáját is. Rebesgették ugyan, hogy racionalizálni kell a működést és áramvonalasítani a cég felépítését, de csak a jövő év közepére várták az ezzel kapcsolatos ...
„Végül is…” - Hagyja rám a beteg. Ha már itt vagyok az ágya mellett azzal, hogy most tudnék beszélgetni vele, akkor akár maradhatok is egy kicsit.
Lehet róla szó.
Igaz, hogy ő sokkal, évekkel korábban akart volna a bajairól beszélgetni.
Nem pont most.
Jelenleg, szerinte éppen nincsen semmi olyan belső, személyes témája, amit megmutatna, megvitatna velem, de ha már úgy is itt vagyok, akkor talán mondhatnék valami igazán okosat, amivel lebeszélhetném őt arról, hogy minden áldott éjjel összevissza egyen.
Ettől az ötletétől nagyra kerekedik a szemem.
Mintha ez csak így menne. - Itt járkálok körbe, hurcolom magammal a létező összes bajra az univerzális tapaszt , vagy tán a világ minden bölcsességét egy hatalmas zsákban, ...
A jókedv ragadós. A rosszkedv is. A viselkedés is, különösen annak kirívó, feltűnő formái, pláne, ha azt valakitől fentről, vagy valami ismert embertől látjuk. Sajnos ilyen a bunkóság is. Tényleg vannak, lehetnek körök, tévéműsorok, ahol minél bunkóbb módon viselkedik valaki, annál nagyobb népszerűségnek örvendhet bizonyos értelemben, bizonyos körökben. Engem ez elszomorít, a magam módján próbálok is tenni ellene, és megpróbálom most leírni, hogy miért gondolom így.
Beszédmód, viselkedés - kit érdekel?
Oktatás, meg kultúra, meg közbeszéd, meg érzelmi intelligencia, meg társadalmi felelősségérzet és ilyenek. Egyeseket érdekelnek, másokat nem. Vannak, akik úgy gondolják, úgy jó minden, ahogy van, másokban fel sem ...
Vannak, akiken átcsapnak az érzelmek, és tehetetlennek érzik magukat velük szemben. Mások a felszín alá szorítják és elfojtják őket. Szerencsére választhatunk egy harmadik utat is: azt, hogy az érzelmeink ne kellemetlen élményt jelentsenek, hanem békében éljünk velük. Mi több, ne csak békében, hanem gyümölcsöző kapcsolatban, amiben az érzelmeink üzenhetnek számunkra, és mi meghallgatjuk őket.
A napokban ismét láttam az egyik kedvenc filmemet [i] és alaposan megakadtam egy párbeszéd részletén:
- „Nézd Tula, az én falumban nagyon sokszor volt háború. Jöttek törökök, németek és mind kínoztak minket. És a Mama, az én anyám mondta:
- Lányom, örüljünk! Örüljünk, hogy élünk!
- De én gondoltam, miért öröm, ha így élünk?”
Az, az egy aprócska szó, az „így” azonnal félrekalapálta az egészet. Hiszen annak a jogosságát és okosságát nem olyan nehéz belátni, hogy érdemes örülni az életnek. És általában sikerül is megkönnyebbült, örömteli érzéseket előcsiholni magunkból. Ha spontán módon nem is, akkor talán menni fog az alábbi gondolati betoldások egyikének a segítségével:
Mi most még
Egy mondás szerint Kopernikusz megadta az első kegyelemdöfést az emberiség egójának azzal, hogy kijelentette, nem a Nap mozog a Föld körül, hanem fordítva; Darwin megadta a második kegyelemdöfést azzal, hogy feltárta, nem Istentől, hanem a majmoktól származunk; Freud pedig a harmadikat, azzal, hogy kijelentette, nem a ráció, hanem az ösztöneink és a tudatalattink irányítanak minket. A negyedik kegyelemdöfést alighanem a szociálpszichológusok adták meg… A legtöbb ember azt feltételezi, hogy helyesen értelmezi és látja a világot, átgondoltan mérlegel, és úgy általában véve jó ember. A szociálpszichológusok azonban már vagy 50 éve írtak egy-két fontos kitételt ezekhez a feltételezésekhez…
...
A belső, személyes változások vágya, szükségessége valóságos problémahegy, aminek tényleg csak a felszínét kaparásztuk meg az előző alkalommal . Odáig jutottunk, hogy mindenképpen nehéz megváltozni, ennek az elkerülhetetlenségével szembesülni egy minket érő gond kellős közepén, végképp nem egyszerű.
A változás, ha megindul is, nem megy kényszerből és bármennyire másképp észlelnénk is, erre nem a körülmények visznek rá . Változni akkor fogunk, ha találunk valamit, amiért érdemesnek tűnik számunkra másképpen élni. Nézzük, merre is mehetnénk innen! Itt egy egészen jó, bár távolba mutató útjelző tábla:
„Mindent bearanyozni: a reggelt, a nappalt, az éjszakát;
mindent megérteni: az embert és sorsát;
...
Ti vállalnátok, hogy vadidegen embereknek megmutatjátok az otthonotokat? Hogy meséltek nekik arról, hogy éltek, kinek mi a hobbija a családban, megmutatnátok, ki milyen dolgokat gyűjtöget és nem törődnétek azzal sem, hogy a lakás tele van családi fotókkal, személyes emlékekkel? Ez nagyon intim, bevállalós (vagy felelőtlen?) dolog lenne. Belátom, tök abszurd az ötlet, azt hiszem, nálunk egyáltalán nem életszerű.
Ki mennyire nyitott?
Bár, egy család nyitottságát, az ott élő emberek értékrendjét, szokásait jól mutatja a lakásuk, házuk nyitottsága is: mekkora jövés-menés van náluk, mennyire van tárva az ajtajuk mások előtt. Van-e átjárás a szomszédsággal, előfordul-e és ha igen, milyen gyakran, hogy valaki csak úgy beugrik? ...
Sokunknak egész gyerekkorunkban azt sugallták, hogy törekedjünk a biztonságra. Hogy ha megteszünk bizonyos dolgokat, például jól tanulunk és aztán biztos állást szerzünk, akkor minden rendben lesz az életünkben, és nem történik semmi vész. Azon túl, hogy ez a sugalmazás nem állja meg a helyét, a kiszámíthatóságra törekvéssel megfosztjuk magunkat valami fontostól: a fejlődés lehetőségétől.
...
Vannak olyan időszakok az életünkben, amikor minden csúnyán összejön.
Amikor a hétköznapi, máskor szinte észrevétlen alkalmazkodás úgy ledörzsöli rólunk a felhámot, hogy minden egyes további nehézség, bármilyen csekélyke többletsúllyal már az elevenünkbe vág.
Amikor pillanatnyilag tényleg csak panaszkodni tudnánk bárkinek, aki figyelne ránk.
Már ha egyáltalán volna kedvünk szólni valakihez.
Aztán a legjobb esetben megdöbbenve, de valószínűleg inkább végtelen dühvel vesszük tudomásul, hogy a minket véletlenül meghallgató másik ember valójában nem is ért meg bennünket.
Látjuk a szemén, hogy a belőlünk kibuggyant és már visszafojthatatlanul tovább ömlő szavak nem vernek visszhangot benne.
A panaszaink ...
Feladat végrehajtva, letudtuk a kört.
Az idő szokványosan a kifejezetten utálatos formáját hozta. Hideg, hevesen szeles, gonoszul szurkáló, vékony farkú esővel, olyannal, ami minden kabát összes apró nyílását megtalálja.
Senkit nem irigyeltem odakint, magamat is beleértve.
...
Isten mentsen meg azoktól a főnököktől, férjektől, feleségektől, akikbe nem szorult semmi humor, akiknek nincs öniróniájuk, akik nem tudnak nevetni olyankor, amikor nevetni kell, vagy amikor már valami olyan rossz, hogy a legjobb nevetni egyet rajta. Amikor már annyira gáz valami, hogy nem tudunk mást tenni, mint röhögni rajta. Életmentő lehet!
Kicsit hosszúra nyúlt szünet után egy kicsit formabontó bloggal jövök ma. Remélem, tetszeni fog! Sok vidám, nevetni tudó Lelkizóna olvasót szeretnék!
Hrabal és Bödőcs
Olvasom Bödőcs új könyvét. Néha felsikoltok a nevetéstől, néha felszisszenek, hú, ez már biztos kiveri a biztosítékot sokaknál… de a sztori visz magával. Hisz egy velem kb. egy korú pasi meséli el élete ...
Már nem lehet nem látni, ahogy a főút platánjai, mint eleven tűz ringatják a szélben a lángok ezer színére változott leveleiket. Nem lehet nem észrevenni, ahogy az aranyvessző nyáron sűrűvé vált zöld lombja kívül sötétvörösbe hajlik. Sem azt, ahogyan a várost ölelő dombok vegyes erdejében felszikráznak az aranysárga és a vérvörös színek. Kiszorítva a nyár változatos zöldjeit, napról napra sokasodva jelennek meg a hegyoldalon a meleg barna árnyalatok.
A támfalakon, tűzfalakon bíbor füzérként tündökölnek a vadszőlők. A kiskertekben a narancs és a piros összes tónusát magukra öltötték a japánakácok. A belső utcácskák gömbakácai sem tudják már elrejteni a koronájuk közepében megsárgult leveleiket.
A ...
Persze nyilván az erő sem árt, hogyha veled van, sőt, ha már itt járunk még az egészség is nagyon jól jönne...
Maradjunk most mégis csak a csapatmunkánál.
Miért akarnék egyáltalán a munkáról írni?
Átlagos esetben a nagykorúságunk elérését követő hétköznapjaink igen jelentős részét töltjük munkával.
A régi vágásúak szerint persze a hivatalosan meghatározott munkavégzés az pont nyolc óra a nagy vonalakban ébren töltött tizenhatból, de hát, hol van az már. Mifelénk manapság a visszafogottabb munkahelyek sem elégszenek meg ennyivel.
Ha pedig az éber óráinkból kilencet, tízet a munkában (a munkával foglalkozva) töltünk és még egyet-kettőt az oda-visszautazással, az már rögtön nem a csekélyke vagy a ...
Átlagosan egy - két évvel az után, hogy az új házasok lakodalmi muzsikája elcsendesült, a tágabb család, a rokonok ismét köréjük gyűlnek. A külvilág lábujjhegyen közelebb húzódik és a bölcső fölé hajol, dicséri a kisded szépségét, és hangsúlyozza, mennyire hasonlítanak a vonásai az apjáéhoz.
Remélhetőleg a fiatal házasok ezt a gyermekvállalási döntést egymással nagy egyetértésben, átgondolt felelősséggel, lehetőségeiket, céljaikat reálisan mérlegelve és a baba érdekeit maximálisan szem előtt tartva hozták meg. Akárhogyan tervezték (vagy nem) is, most már fel kell nőniük ehhez a feladathoz.
Azok a párok indulnak sikeresen, jobb rajtpozícióból, ebben az új családi életszakaszban, akik a korábbi ciklus ...
- Magamnak kerestem? Naná, majd neki! Hát persze, hogy magamnak kerestem a bajt! - mondja meglehetős keserűséggel.
Nem olyan egyszerű dolog betegnek lenni, súlyos betegnek, másoknak kiszolgáltatottan, meg soha nem is volt az.
Vajon ki győzhetné meg jobban az idős beteget arról, hogy a megelőzés, a valós belső helyzet feltárása, a rendszeres és körültekintő állapotfelmérés, a szűrővizsgálatokon való megjelenés, a betegségek időben felismerése fontos?
Ki más állíthatná hitelesebben, hogy némely súlyos betegségeknek is elébe lehet menni, mint egy tekintélyes, tapasztalt kezelőorvos?
„Milyen jó volna jónak lenni.
Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen ...