Egyáltalán mitől erős egy férfi, ha nem kifejezetten az izmai tömegétől?

Attól, hogy mindent egyedül képes megoldani? Attól, hogy mindent elvisel, hogy mindig állja a sarat, minden felelősséget magára vállal, elviseli a nehézségeket, vagy attól, hogy az x-edik maratonjára készül?

Gyakran gondolkozunk azon kollégákkal, mit lehetne tenni annak érdekében, hogy a férfiak is bátrabban forduljanak segítségért, ha elakadnak (persze nem a hóban…), ha soknak érzik a stresszt, amivel meg kell küzdeniük, ha akár a magánéletben, akár a munkájukban, a vállalkozásukban nem boldogulnak bizonyos kérdésekben, ha szeretnének változtatni szokásaikon, de nem megy egyedül, ha belevágnának valami újba, de helyette toporognak egy helyben, stb.

Ha készíteni szeretnék egy statisztikát, kutatást, milyen problémákkal kell megküzdeniük manapság a férfiaknak, akkor ezeket a jelenségeket próbálnám meg számszerűsíteni, valamilyen módon felmérni a hatásukat:

• a fiúk kisiskolás korukban lassabban fejlődnek, mint a lányok, az oktatási rendszer, illetve a tanárok azonban ezt általában nem veszik figyelembe és ezért többnyire sokkal több kritikát, negatív értékelést kell megemészteniük úgy 18 éves korukig, mint a másik nemnek;
• mivel sokan közülük férfi minta nélkül nőnek fel, vagy a velük egy háztartásban élő férfiak váltakoznak, hol vannak, hol nincsenek, ez szintén bezavar, pláne, ha egyáltalán nincs is körülöttük, közvetlen közelben férfi minta;
• kicsi koruk óta elvárják tőlük a ’férfias viselkedést’, az érzelmek elfojtását, az 'erősebb nem' képviseletét, a maszkulin viselkedést (aminek bizonyítására egyre kevesebb lehetőségük adódik, hacsak nem a konditermekben – tutajépítésre és favágásra egyre ritkábban van szükség), aztán felnőttként csodálkozunk, hogy miért nem tudják kifejezni az érzéseiket;
• az online világ sok veszélyforrást jelent számukra, amely menekülés lehet a magány, az unalom, a sikertelenség elől, ellenben azonnali kielégülést eredményezhet több szempontból is… eredménye pedig még több magány, még nagyobb türelmetlenség és kisebb alkalmazkodóképesség. Ez most, a járvány időszakában még nagyobb veszély, jó lenne, ha figyelnénk rá!!

Eszembe jutott erről egy régi beszélgetés, amit a rádióban hallottam Monspart Saroltával, híres régi tájfutó világbajnokunkkal, sokszoros magyar bajnokkal. Őt már a fiatalabb korosztály valószínűleg nem is ismeri. Egy fantasztikus sportember, aki a nagy sportteljesítményeket követően egy nagy betegséget is leküzdött és ma is szívén viseli az egészséges életmódot, a mozgás örömét, és igyekszik ezt közvetíteni, átadni a fiatalabb generációknak, sőt, mindenkinek. Vezet egy 60 pluszos gyalogló klubot.

Pár éve indított egy olyan kampányt, ami kedvet próbált csinálni a gyalogláshoz, mint ahhoz a sporthoz, amit a legkönnyebb csinálni: sem különösebb eszközigénye, sem helyigénye nincs, minden korban lehet művelni, legfeljebb a formája, sebessége, gyakorisága változik az évek előrehaladtával. (Megjegyzem, még Covid idején is!!)

Mesélt róla, hogy az önkormányzatok is részt vesznek ebben a kampányban, országos hálózatban folyik a munka, amely abból áll, hogy a klubok, programok azt üzenik: 

„Menjetek emberek, sétáljatok együtt, éljétek meg az együttlét, a közös mozgás, a szabad levegőn levés örömét!”

Azt mesélte viszont, hogy érdekes módon a résztvevők kb. 95%-a nő!! Én ezen egyáltalán nem csodálkoztam. Valahogy így fogalmazott: nézzük meg, a férfiak mindig magányosan futnak, mint a ’kiskakasok’, a nők pedig, mint a tyúkok a tyúkudvarban, futni is, gyalogolni is szeretnek együtt, kiegészítve egyéb élvezetes tevékenységgel, a beszélgetéssel, csacsogással. 

Igen, ez tényleg így van. A férfiak mintha nehezebben vennék rá magukat, hogy egymáshoz alkalmazkodva, egymás tempójában, egymást bevárva haladjanak, ők EGYEDÜL küzdik le a távolságot, mint MINDENT! Persze ez kicsit sarkítás is, hiszen sok dolgot csinálnak ők is együtt (foci, tenisz, sörözés…), de ezeket már tényleg nehéz lenne egyedül megvalósítani (bár az utolsónak nincs fizikai akadálya).

Ott kezdődik az egész, hogy másképpen állunk egymáshoz, nagyon más szokások, beidegződések, biológiai, genetikai programok által meghatározott módok szerint kommunikálunk. Nem mondom, hogy ez baj, azt sem, hogy így jó, ahogy van. Viszont nem árt, ha tudatában vagyunk ennek. 

Az nem kérdés, hogy a férfiak mellett mindig vannak nők, hogy egymást tesszük olyanná, amilyenné, hatunk egymásra. Tehát mindannyiunknak komoly felelősségünk van az egészben. A megértéssel kellene kezdeni, mindkét oldalon! Ha egymásra akarunk kenni dolgokat, talán előbb jó, ha magunkba is nézünk.

Ehhez egy kis segítséget találtok például ezekben a videókban ITT!

Ajánlott irodalom mindehhez: Philip Zimbardo és Nikita D. Coulombe könyve, a Nincs kapcsolat (alcíme: Hová lettek a férfiak?) 

Monspart Sarolta mondatai is megfontolandóak!

No persze tudom, meg lehetne írni azt a könyvet is, amelynek a címe a Hová lettek a nők? lenne... Lehet, hogy meg is írta már valaki.

Koskovics Éva

közgazdász, coach

www.kokart.hu