Van-e most egy biztonságos fészkünk, ahol meghúzhatjuk magunkat? Mivel tudjuk bebiztosítani a jövőnket, a szeretteink jövőjét? Mi kell ehhez? Pénz, kellő tartalékok? Egy vidéki ház? Megpróbálni mégis elutazni valahova messze? Vagy nem venni tudomást az egészről és valami spirituális, alternatiív valóságban lebegni mindenek fölött?

Helyzetek

Nemrég hallottam, hogy a börtönökben rettenetes állapotok vannak. Azért, mert több mint egy éve nem lehet látogatni. Azok, akik benn vannak, elvesztették a járvány miatt egyetlen kapaszkodójukat a külvilághoz, azt, hogy időnként láthatták hozzátartozójukat, szeretteiket. De hasonló vonatkozik az állami gondozásban lévő gyekekre is.

Na de kit érdekel ez rajtuk kívül? – kérdezhetitek. Mi dolgunk nekünk ezzel, köszönjék maguknak, kellett nekik oda kerülniük! Kivéve persze a gyerekek... rájuk ezt sem mondhatjuk.

Olvashatjuk, hallhatjuk, egyre több a családon belüli erőszak (szintén a Covid miatt). Az összezártság, az annak következtében is erősödő frusztráció miatt. Tegnap beszélgettünk erről és mondta közeli hozzátartozóm, ő ezt soha nem fogja tudni megérteni: hogy verheti meg valaki a feleségét, párját? Hogy juthat valaki ilyen szintre? Sokan ezzel is úgy vannak, hogy azt gondolják, akiknél ez a szint az általános, azok maguknak köszönhetik, ha odáig jutottak, ha benne maradtak. És sajnos sokaknál ez még mindig elfogadható eszköz arra, hogy problémákat kezeljenek. Szégyellnek beszélni róla az elszenvedők, nem is gondolnak rá, hogy valaki segíthet rajtuk, sőt, magukat tartják hibásnak.

Pszichológusoktól tudom, egyre többet isznak és drogoznak is az emberek. Erre még kiszorítják valahogy. Legyen az akármilyen szar. Gyors megoldás, gyors kielégülés, aztán majd lesz valahogy.

Egy éve indítottunk egy akciót, Családok a családokért néven. Az volt az alap gondolat, hogy a járvány miatt sokan elvesztették a munkájukat, és lettek olyan gyerekes családok, akiknek egyetlen rendszeres jövedelemforrása a családi pótlék maradt. Ami nagyon alacsony, és amit már több, mint tizenkét éve nem emeltek. Ezért az volt az ötlet, hogy azok a családok, akik megengedhetik maguknak, hogy lemondjanak az egy gyerekre jutó átlag havi 15 ezer forintos jövedelmükről, azok adják ezt oda olyanoknak, akiknél ez életet menthet. Sokan csatlakoztak hozzánk, sokan adtak bele, olyanok is (esetenként csak 2-3 ezer forintot), akiknek maguknak sem könnyű (általában nem azok segítenek ilyenkor, akik legkönnyebben megtehetnék – ez általános tapasztalat). Zajlik még mindig a program, de már korántsem a kezdeti lendülettel. Érződik, hogy nem csak a lelkedből, az idegrendszerekből, de a pénztárcákból is fogynak ki fokozatosan a tartalékok.

Szerencsére az mára már nem kérdés, hogy milyen elképesztő munka hárul most az egészségügyben dolgozókra. Talán ezt még azok is belátják, akik nem annyira hisznek a járványban, vagy elbagatellizálják azt. Vannak tények, amelyeket nem lehet letagadni. Óriási teher van az egészségügyön és állják a sarat mentősök, intenzív osztályokon dolgozók, oltópontokra beosztottak, háziorvosok, orvosi egyetemisták stb. De mi dolga velük annak, aki ’tud magára vigyázni és nem betegszik meg’? Aki nincs aktuálisan rászorulva semmiféle egészségügyi szolgáltatás igénybevételére? Talán még ők sem állíthatják, hogy soha nem is lesz hozzájuk közük...

És – ha már szót adtunk annak a bizonyos kisördögnek is - mi dolga mindezzel annak, aki szerencsés/ügyes/talpraesett/makkegészséges, aki tudja garantálni saját maga és családja számára a biztonságos jövőt? (Csináljunk úgy, mintha lenne ilyen elméleti lehetőség!)

Társadalmi lépték

Talán azt nem érezzük át eléggé, hogy olyanok vagyunk, mint egy nagy, óriási szövet. Ezer szálon kapcsolódunk egymáshoz. Ha bárhol kiszakad, megbomlik, kiég, elgyengül, akkor az az egészre ki fog hatni előbb-utóbb. A szövet neve: TÁRSADALOM. Vagy: ORSZÁG. 

Gondoljuk meg:

Mi lesz, ha a börtönöket elhagyják azok az emberek, akik oké, valamikor kiérdemelték büntetésüket, de nemhogy segítséget nem kaptak ahhoz, hogy másképp folytassák majd kinn az életüket, hanem mégjobban megnyomorodtak odabenn, még frusztráltabban, ha úgy tetszik, még veszélyesebben, akár bosszúszomjasabban lépnek majd ki azon a bizonyos kapun?

Hány család és hány gyerek szenvedi meg akár a nélkülözés, akár az agresszió mérgező hatásait? Vajon közülük hányan mernek segítségért fordulni és hányuknak van bármi esélye, hogy kapjon is valami segítséget?

Mi lesz azokkal az egészségügyi dolgozókkal, akik kikészülnek a végére? Akik arra jutnak, elég volt ebből, ennél még az utcaseprés, a közmunka is jobb? Vagy akik csak szimplán belebetegszenek a megélt tapasztalatokba? Sokuk traumatizálódik ezekben a nehéz időkben, ami majd csak később fog konkrétan megnyilvánulni, ki tudja, milyen formában.

És akkor még nem beszéltünk a gyerekekről, a kamaszokról, a fiatalokról, a külföldön rekedt családtagokról, a félbeszakadt tanulmányokról, bebukott vállalkozásokról, az elmaradt döntésekről és azok következményeiről.

Segítő programokat kellene indítani egészen magas szintekről, a médiákban, az önkormányzatoknál! Igaz, ők is, az önkormányzatok is nagy bajban vannak, ők is csak azt élik meg folyamatosan, hogy csúszik ki a lábuk alól a talaj. Húzzák ki alóluk…

Ha valamit, azt most megtanulhatjuk, mennyire összetartozunk! És azt, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk! Fel kellene ébrednünk és észrevenni, hogy ez a bizonyos vászon, szövet, akkor lesz erős, ha minden pontjára figyelünk, ha a szakadozó részeket azonnal próbáljuk megerősíteni, ha szakadni indul, utána nyúlunk, még időben. Ha elhisszük, belátjuk, hogy minden mindennel összefügg.

Sajnos nem vagyunk varázslók, nem tudunk hatni mindenkire. Bár sokan próbálkoznak, nem kevés eredménnyel. Ezt is, mint minden mást, kicsiben érdemes elkezdeni. Ha csak a legközelebbire figyelünk kicsit jobban. Ha nem ítéljük el kapásból azt sem, aki más, aki olyat tesz, amit nem értünk, ami elfogadhatatlan. Ki tudja, mi van mögötte? Ki tudja, mit tanult, ki tudja, honnan jött? Ki tudja, miért agresszív, mitől beteg? 

Vigyázzatok magatokra!

Vigyázzunk egymásra!

Koskovics Éva

közgazdász, coach

#kokartcoaching #kompromisszió  #treevision #civilbázis

Fotók: Pixabay