„Az újév első napján együnk lencsét, hogy sok pénzünk legyen, viszont nehogy szárnyas kerüljön az asztalunkra, mert elszáll vele a szerencsénk!” Ki ne ismerne ilyen és ehhez hasonló babonás szokásokat? Vajon miért remélünk bármit is ezektől a hiedelmektől? A válasz röviden: nem könnyű belenyugodni abba, hogy vannak dolgok, amiket nem tudunk befolyásolni, bármennyire is szeretnénk. A tehetetlenség okozta feszültséggel pedig kezdeni kell valamit… 

Honnan ered a mágikus gondolkodás? 

Személyiségünk különböző stádiumokon át fejlődik, érik. A harmadik életév során válunk képessé arra, hogy magunkat másoktól független lényként határozzuk meg. Nem csak azért nehéz ez az időszak, mert rá kell jönnünk, hogy valójában egyedül vagyunk, hanem azért is, mert környezetünk ezidőtájt kezdi elvárni, hogy „megzabolázzuk” ösztönös késztetéseinket (mint pl. szobatisztaság, indulatok, érzelmek kezelése, illetve beszéd formájában való kifejezése). Rá kell jönnünk, hogy nemcsak másokat, de még önmagunkat sem tudjuk minden esetben irányítani. Fejlődésünknek ebben a szakaszában úgy gondoljuk, ha mi nem is, valaki vagy valami képes lehet „rábírni” a környező világot arra, hogy kedve szerint működjön. Ezzel beköszönt a mágikus gondolkodás korszaka, amikor azt hisszük, hogy bizonyos rituálék, „varázsigék”, mágikus tárgyak segítségével kieszközölhető, hogy a dolgok mégiscsak kedvünk szerint alakuljanak. Ezt a hitet táplálja az is, hogy a nyelvelsajátítás kezdeti stádiumaiban a szó, képzet és az általa jelölt tárgy olyan közvetlen viszonyban állnak egymással, hogy a kettő szinte behelyettesíthetőnek tűnik. Minden kiejtett szó „varázsige”: ha egy kisgyereknek azt mondjuk, hogy „kutya”, már keresi is a szemével, hogy hol van. Képzelet, álom és realitás kézen fogva járnak, sokszor összemosódnak.

Felnőttkori „mágiák”

Világképünk alakulását a serdülőkor - ami a logika és a racionális gondolkodás előtérbe kerülését hozza magával – jelentősen megváltoztatja, de a mágikus jegyek nyomokban megmaradnak („s az iskolába menvén, a járda peremén,/hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,…” Radnóti: Nem tudhatom) 

Bármely későbbi életszakaszban előfordulhat, hogy nehézségek esetén, megoldhatatlannak tűnő élethelyzetekben átmenetileg visszacsúszunk a „mágikus” stádiumba. A tehetetlenség okozta feszültséget akkor is kezelnünk kell, ha nincsenek jól működő megoldásaink. Ez az a pont, ahol beléphetnek a már meghaladott mágikus gondolkodás érzelmekkel erősen telített elemei. „Ha ezt megteszem”, vagy éppen, „ha arra nem gondolok”, akkor elkerülhető a rossz, vagy elérhetővé válik a jó. Kényszert érzünk, hogy végiggondoljunk bizonyos dolgokat, elvégezzük meghatározott cselekvéssorokat. Úgy érezzük, muszáj megtenni vagy épp ellenállni, mert különben katasztrófa lesz. Sajnos, a négyszer átlépett küszöb, vagy a háromszor ellenőrzött ajtózárás csak átmenetileg segít, az eredeti – valódi tárgyától elszigetelt feszültség – visszatér.

Van olyan is, aki másra bízza saját feszültségei kezelését és megoldhatatlannak tűnő problémáival a titokzatos erők tudósaihoz fordul: oldásoktól, kötésektől, mágikus beavatkozásoktól reméli, hogy vágyai szerint alakulnak a történések.

Hol van hatóképességünk határa?

Alapvető kérdés, hogy hol van hatóképességünk, hatalmunk határa. Tény hogy nem vagyunk midenhatók, de teljesen tehetetlenek sem. Amikor csecsemők voltunk, a két véglet valamelyikét éltük át. Tehetetlenül rászorultunk mások segítségére, s ha sikerült őket vágyaink szerint „mozgatni”, megélhetővé vált a mindenhatóság. A mások mozgatása által megélt hatalmi mámor sokunknál egy életen át motiváló vágy marad, pedig valójában regresszió. Egy felnőtt, érett ember végig tudja gondolni, hogy egy helyzetben mi okozza a nehézséget és vajon képes-e változtatni azon. Közhelyszerű, de világosan ad útmutatást a jól ismert mondás:

„Uram, adj nekem elég derűt, hogy elfogadjam a megváltoztathatatlant, bátorságot, hogy megváltoztassam a megváltoztathatót és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.”

„De mit tehetünk akkor, ha valóban nem tehetünk semmit?” – kérdez tovább az emberi elme. „Fő a nyugalom” – mondja a szállóige, s biztosan van benne igazság, hiszen hiába „készülünk ki”, hiába keseredünk el, az tényleg nem javít semmin. Ha a megküzdés aktív módjai csődöt mondanak, akkor igen hasznos, ha képesek vagyunk saját feszültségünk kezelésére. Higgadt fejjel esélyünk adódhat arra, hogy észrevegyünk olyan lehetőségeket, vagy információkat, amelyek felzaklatott idegállapotunkban elkerülték figyelmünket. Nem hamis reményről és önáltatásról van szó, egyszerűen csak nyugodt figyelemről. Van, akinek ilyenkor az ima segít, a „Legyen meg a Te akaratod” megnyugtató kimondása. Mert lehet, hogy nem is az lenne a legjobb, amit annak hiszünk…

Egyéni feszültségküszöb 

Nem árt, ha azzal is tisztában vagyunk, hogy mennyi feszültséget bírunk, azaz, esetünkben hol kapcsol be a vészvillogó, jelezvén a „megoldhatatlan” határát.  (A „vészvillogó” agyunk meghatározott részében, az ún. amygdalában található, aminek az feladata, hogy veszély esetén riassza a stressz-apparátust.) Ez a határ – vagyis, hogy mit tartunk veszélyesnek, kezelhetetlennek -  változtatható, nem muszáj, hogy megmaradjunk a gyerekkorunkban kialakult reakció-szinten. Egy gyerek valóban sokkal kiszolgáltatottabb és tehetetlenebb, mint a felnőttek. A korai, túl erős vagy tartósan fennálló feszültség (traumatizáltság) hajlamossá tesz arra, hogy az eredeti sebződésre hasonló helyzetekben hamar kétségbe essünk és képtelenné váljunk felnőtt válasz kialakítására. Ezen lehet változtatni, a vészjelző áttanítható. Első lépésként nem árt felismerni, hogy bizonyos esetekben „túlreagálunk”. Már ennek tudatosítása is képes csökkenteni a megélt feszültséget. Szakemberek segítségével a korai traumák okozta sérülések gyógyíthatók, enyhíthetők, például a ma már egyre szélesebb körben ismertté váló EMDR-terápia bizonyítottan jó módszer erre. S van számos egyéb feszültségkezelési technika is (pl. az autogén tréning, mindfulness, stb.).

Minél jobban kezeljük saját feszültségeinket, annak kevésbé szorongunk majd a kiszolgáltatottságtól, egyre kevésbé érezzük szükségét annak, hogy babonákban, mágiában bízva, kényszercselekvésekbe kapaszkodva reméljük sorsunk jobbra fordulását.

Mogyorósy-Révész Zsuzsanna

A Lelkizóna írásait kövesse a facebookon, hogy ne maradjon le a legújabb bejegyzésekről!

saját blog: Pszichológus a galériában