A csapból is az önismeret folyik manapság, annak jelentősége és feltárási lehetőségei. Mondják, többnyire nehezen tudjuk kifejezni kik vagyunk, milyenek vagyunk, melyek a főbb személyiségjegyeink.

Ha ezzel problémánk van, nincs hozzá meg a szókészletünk, nem tudjuk megfogalmazni, akkor az is egy jó módszer lehet, sokat elmondhat rólunk, ha eláruljuk, kik azok az emberek, akiket példaképünknek tekintünk, akikre felnézünk.

Már többször találkoztam ezzel a módszerrel többféle formában, illetve én is gyakran rákérdezek akár a munka során, akár baráti beszélgetések során, hiszen innen már adódik a többi izgalmas kérdés: mi az, amit tisztelsz benne, mi az, amit ő tud és Te (esetleg) nem, vagy amiben úgy érzed, olyat mutat fel, amit Te is szeretnél?

És, hogy ne a levegőbe beszéljek, elárulom az olvasóimnak, hogy számomra ki az az ember, akit most épp a listám vezető helyén tartok: Csányi Vilmos.

Sokáig úgy tekintettem őt, mint egy tudóst, egy érdekes embert, aki ha interjút ad, vagy cikket ír, érdemes figyelni, mert mindig mond valami izgalmasat, valami vicceset, szereti a kutyákat (én is) és valahogy mindig leköti a figyelmemet, bármiről is beszél. Mert tud közérthetően beszélni és írni, és mert mindig fellelhető nála az a szándék, hogy abból, amit ő maga megtudott, azt tovább szeretné adni, tanítani is szeretne.

Aztán amikor tavaly elolvastam A tökéletesség illata című, Avilai Szent Terézről írt könyvét, elájultam tőle teljesen. Egy férfi, aki oké, hogy etológus és már megélt egy komoly kort (81 éves), sokat látott és sokat tud, de hogy bele tudjon így bújni egy XVI. századi nő testébe és lelkébe, ilyen módon meg tudja fogalmazni az ő gondolatait és azt a távoli világot, az számomra egészen természetfelettinek tűnt. Komolyan.

Aztán a minap volt szerencsém találkozni is vele. Itt volt Nagykovácsiban egy író-olvasó találkozón, ahol közel két órán át mesélt lebilincselően, elsősorban írói (irodalmi) munkásságáról, aztán válaszolt hol szellemesen, hol elgondolkodtató, sőt, időnként kényelmetlenül őszinte, de nehezen cáfolható módon a feltett kérdésekre. Számomra Csányi Vilmos maga a humánum, a sokszínű és sokrétű tudás, aki érti az összefüggéseket, ismeri az emberi (és állati) természetet, ki meri fejezni azt, hogy mi minden nem tetszik neki a világunkban, de ugyanakkor ettől nem boldogtalan és depressziós, hanem rendelkezik egy olyan kiegyensúlyozott, derűs természettel, ami irigylésre méltó. Talán tanulható, követhető is a példája.

Érdemes elolvasni egy korábbi interjúját is, ahol többek között azt is kifejti, soha nem tudhatjuk, minek mennyi értelme van, nem lehet előre megítélni, hogy tíz vagy száz év múlva mi lesz fontos.

http://magyarnarancs.hu/tudomany/a-7-es-fel-milliard-ember-termeszetellenes-95109

A tökéletesség illata című könyvének fülszövege ezt írja: Egy nő élete, aki ha komolyan vette volna Szent Pál intelmét az asszonyok alacsonyabb-rendűségéről, sosem taníthatott vagy prédikálhatott volna, és Istent sem gondolhatta volna el a maga bájosan esendő módján. Egy nő élete, akinek lépten-nyomon akadályoztatott munkája végül az egyház újbóli felemelkedéséhez vezetett az ellenreformáció idején. Akit végül, négyszáz évvel később VI. Pál pápa első nőként az egyháztanítók sorába emelt. Egy nő, aki egyszerre volt törékeny hívő, látnok, ügyes politikus és ellenállhatatlan gyönyörűség.

Csodaszámba megy, hogy Teréz naplóiból rengeteg fennmaradt, tehát vannak írásos dokumentumok, amelyekből valóban meg lehet őt ismerni. Számomra már az is csoda, hogy akkor, olyan körülmények között ő ennyit írt. Sok dolgot lehet róla tudni, egyáltalán nem volt egy szokványos nő, mielőtt megalapította volna rendjét, előtte megtapasztalta a szerelmet is és családja végig fontos szerepet játszott életében.

1577-ben Teréz megírta a Belső Várkastély című könyvét, melyben például ilyen formában fogalmazta meg a spirituális szinteket, illetve az isteni megvilágosodás stációit:

„A belső várkastély olyan, mint egy hatalmas, fénylő gyémántkristály vagy különös üveggömb, amelyben koncentrikus körökben lakások vannak a lélek számára. És csak lassan lehet befele, az egyre fényesebbekbe jutni, legbelül az Isten vár a lélekre, teljes ragyogásban. Az első, legkülső lakás az önismeretről és az alázatról szól, a második az ördöggel való folyamatos harcról, aki el akarja a hívő lelket buktatni és minden praktikát felhasznál ennek érdekében. A harmadik lakásban a boldog, istenfélő, hagyományosan imádkozó ember lakik, aki megtartja a vallás tanításait. Imája az összeszedettség imája, mélyen átérzi, hogy Istenhez fohászkodik. A továbbiak már magasabb rendű szinten vannak. A negyedik lakás a szellemi örömök, a belső isteni forrás felfedezése, és itt lehetséges a nyugalom imája. Az ötödik lakás lakója az isteni egyesülés kezdetén áll, imája az egyesülés imája, de az Istennel való együttlét még csak pillanatokra korlátozódik. A hatodik lakás az Istennel való jegyesség helye, szenvedések, elragadtatások, látomások jönnek és mély fájdalom az elkövetett bűnök miatt. A hetedik lakásban a látomások a lélek mélyén jelennek meg, és a Szentháromság tartósan beköltözik a lélekbe, ez már szent, spirituális házasság Istennel.”

Micsoda mondat ez Csányi Vilmos-Teréz-től:

„Isten mérhetetlenül távol van a mindennapi emberi csetepatéktól, és csak a hiedelmeinkből felépített képmásába kapaszkodhatunk. Az se kevés.”

Ezt még sajnos nem olvastam, de ott van az éjjeliszekrényemen...

***

Most jelent meg Csányi új könyve, Íme, az ember címmel. Ennek fülszövegéből is idézek, sokat ígér:

Fajunkat a genetikai felépítése az állatvilághoz köti, a maga módján azonban mindegyik faj különleges, csak rá jellemző tulajdonságokkal rendelkezik. És mégis: szabálykövetés és a nyelvhasználat, a tárgyakhoz való vonzódás jellemző embertulajdonság, ahogyan fajspecifikus jelleg az engedelmesség és az alávetettség készségének magas foka is – az utóbbi kettő éppúgy velünk született tulajdonság, mint a rangért folytatott küzdelem.

A szerző a legfontosabb emberi vonásnak azonban a rendszerszervező és kultúraképző képességünket és tehetségünket tartja: a közösségek szervezését, a szövetségek kötését, a (hidelem)rendszerek kidolgozását és azok átörökítését generációkról generációkra.

***

Visszatérve a nagykovácsi beszélgetésre: a kérdések között előjött az oktatás témája is és Csányi eléggé egyértelműen kifejezte nemtetszését a jelenlegi viszonyokkal kapcsolatban. Nagy hibának tartja, hogy épp az oktatáson spórolunk, ő is a finn példát hozta fel, ahol az ötvenes években, a legnagyobb gazdasági válsághelyzetben úgy döntöttek, az oktatással kezdik a probléma megoldását. Jelentősen megemelték az állami forrásokat és kormányoktól függetlenül végigvittek egy komoly, szakmai alapokon álló oktatási reformot.

Ha pedig az önismereti kérdésre visszatérve veszem Csányi Vilmos példáját, adódik a kérdés: vajon melyek azok a tulajdonságai, amelyek miatt felnézek rá, amelyekért tisztelem? A hihetetlen mély és sokrétű szakmai tudás, az a fajta megalapozottság, amellyel ír és nyilatkozik, az összefüggések meglátása, közérthetővé tétele és az a nyitottság, őszinteség, humor, amellyel kifelé megmutatkozik. Bár azt sem titkolja, hogy nem túl optimista az emberiség jövőjét illetően. De ettől számomra csak még hitelesebb.

Lehetséges, hogy én is ilyen szeretnék lenni? Sajnos nem látok már rá reális esélyt, de legalább törekszem a fejlődésre! Például olvasok Csányi Vilmost!

És szurkolok (sőt, közelről szurkolhatok) a jövő tudósainak!!

Koskovics Éva