Másfél éve élünk a járványhelyzetben, tapasztaljuk a mindennapokban az ezzel járó hol abszurd, hol ijesztő, vagy épp már az agyunkra menő, idegesítő következményeket. Szokás szerint óriási véleménykülönbségeket generál a téma. Ma már nem csak a futballszakértők országa lettünk, hanem az virológusok, infektológusok, egyéb járványügyi szakértők országa is.

Nagyjából úgy zajlott a dolog, ahogy ez várható volt: az történt megint, kicsit leegyszerűsítve, hogy mindenki beleállt az elején egy vonalba, csatlakozott egy buborékhoz:

• én a tudósoknak hiszek;
• én bízom a saját immunrendszeremben;
• ez is egy nagy biznisz, minden csakis a pénzről szól;
• ne rendelkezzen senki az én testem felett;
• hol vannak a korrekt, megbízható információk?
• nem értek hozzá, de amit az orvosom javasol, azt elfogadom;
• bizonytalan vagyok, félek, szorongok, egyre rosszabbul érzem magam ebben a kiismerhetetlen katyvaszban stb.

És bármelyik buborékot választottuk magunknak, mindhez megtaláljuk az interneten a kellő megerősítést. Hisz nincs az az elmélet, amiről ne olvashatnánk itt tanulmányokat. De természetesen ugyanúgy az ellenkezőjéről is. Sokszor fogalmunk sincs róla, ki írta, vagy ha igen, akkor már eleve tudjuk, mire kell számítanunk, hisz ő a mi buborékunk egy vezéralakja, ha nem a megalkotója. Vagy már fel sem merül bennünk a kérdés, ki írta a szöveget, inkább az a kérdés, ki osztotta meg a facebook-on. Ez utóbbi témában izgalmas most Pető Péter új könyve.

Te érted is, vagy csak mondod?

Én mindig elcsodálkozom azon, ha valaki mély meggyőződéssel hisz el olyan dolgokat, amikhez nem ért. Sőt, hirdeti is. Azt is mindenki megtapasztalhatja élete során, hogy ha ő ért valamihez, akkor milyen bosszantó tud lenni, ha mások beleszólnak, beleokoskodnak, úgy csinálnak, mintha pontosan tudnák, hogy is van az. És itt nem feltétlenül tudományos dolgokra kell gondolni, hétköznapi témákkal kapcsolatban is megélhetünk hasonlót. Például, ha megmondják a gyerek nélküliek okosan, hogy kell gyereket nevelni. Vagy ha olyanok, akik nem értenek a borhoz, kijelentik, ugyanolyan jó tokajit árulnak kétezerért, mint amiért a sznobok tízezreket fizetnek. Vagy teszem azt, ha valaki szegény, képébe vágja a gazdag, hogy arról csakis ő tehet, miért nem dolgozik eleget.

Neves jogász, valaha országgyűlési képviselő szájából hallottam egy interjúban, ahogy arról beszélt, az oltások mekkora üzletet jelentenek és bizony gazdasági érdekek húzódnak meg a háttérben. Azért tartottam rendkívül károsnak és meggondolatlannak ezt a kijelentést, mert ha valaki, akkor ő tudhatná, hogy ez egy veszélyesen populista mondás. Mert persze, hogy a gyógyszercégek, mint minden cég a profitra hajtanak. Feltételezem, még tán ő is pénzért dolgozik. Ugyanakkor tudható, hogy ebben az iparágban óriási források mennek a kutatás-fejlesztésre. És ez nem csupán egy hobbi, vagy egy profithajhász verseny (az is!!), hanem kényszerűség is. Épp a jelenlegi helyzet a legjobb bizonyíték erre. Mert ahogy kitört a járvány, nem a nulláról kellett elkezdeni az oltóanyag kikísérletezését és előállítását, hanem volt egy olyan előrehaladott kutatás, amely megfelelő alapul szolgált a koronavírus ellen. Ez a bizonyos Karikó Katalin féle vonal. Az ismert jogász elmondta, hogy ő is be van oltva, semmiképp nem oltásellenes. Akkor vajon miért erősíti mégis az oltástagadók érveit? Ki érti ezt?

Az is eszembe jutott, hogy vannak ritka betegségek, és ezeknek eredményeként bizonyos olyan gyógyszerek, amelyeket az állam nem támogat, és ezt mi el is fogadjuk, belátjuk. Ez gazdasági racionalitás. Ugyanakkor, ha egy családtagunkat vagy szerettünket érint egy ilyen betegség, akkor valószínűleg azonnal más lesz a megítélésünk, harcolni fogunk érte, hogy változzon meg a finanszírozás. A hozzáállásunk mindig függ a helyzetünktől, a saját érdekeinktől. Csak ezt nehéz belátni. Azért jó, ha beszélünk egymással, mert akkor jobban megértjük egymás érdekeit, empatikusabban tudunk viszonyulni a problémákhoz. Ha ezt nem ismerjük fel, nem értjük, akkor hajlamosabbak leszünk arra is, hogy a tetteink és az elveink ellentmondjanak egymásnak. Ha a buborékok egymást kerülve keringenek, ha a buborékjainkból nem lépünk ki és nem nézünk bele a többibe, korlátoltak leszünk. Igen, ez néha félelmetes tud lenni. Ijesztő, kényelmetlen, de valahogy mégis rá kellene venni magunkat.

A legszomorúbb számomra ebben a történetben, hogy az oltás témája megint szembeállást, kettészakadást eredményez az emberek között. A magam részéről azokkal értek egyet, akik azt mondják, mindez a rendkívül hiányos tájékoztatás miatt alakult ki. A friss kutatások egyértelműen azt mutatják, a legjobb átoltottsággal rendelkező országok egyértelműen a fejlett nyugatiak, míg a lemaradók a volt szocialista tömb országai. Ott megmaradt a vezetéssel szembeni bizalmatlanság, illetve a vezetésben is megmaradtak a régi beidegződések, az elhallgatás, a manipulálás, a tények elfedése, eltorzítása. Pedig ha egy ilyen komoly szituációban nincs meg a bizalom a vezetés és az emberek, a különböző szektorok, a gazdaság és az egészségügy, vagy az oktatás között, akkor még inkább kérdéses a dolog kimenetele.

Miken múlik az, hogy valakivel szívesen működünk együtt, szívesen adunk neki a magunkéból, a másiktól pedig tartunk, tőle elzárkózunk? Mitől függ, hogy bízunk a másikban, nyitottan állunk másokhoz? Az ezt meghatározó, legkézenfekvőbb okok véleményem szerint nagyjából ezek: 

• saját tudásunk, információkkal való ellátottságunk,
• mennyire van bennünk félelem az újtól, a mástól,
• hitrendszereink (ezt tanították a szüleink, ezt nyomja nekünk a média, az egyház, valaki más)
• egyéniségünk (van, aki nyitottnak, együttműködőnek születik, könnyen kommunikál, könnyen szavaz bizalmat másoknak, míg van, aki eleve zárkózott, bizalmatlan) – ez részben születéskori adottság, részben saját tapasztalataink, saját környezetünk hatására alakul ki.

Az izraeli történész, Yuval Noah Harari Sapiens című könyvében hoz egy olyan példát, hogy gondoljunk bele, ha egy embert és egy csimpánzt kiteszünk egy lakatlan szigetre, akkor a csimpánznak nagyobb esélye van az életben maradásra. Ugyanakkor, ha mondjuk ezer embert és ezer csimpánzt tennének ki egy szigetre, az emberek szinte biztosan jobb eséllyel indulnának, mint a majmok. Egyszerűen azért, mert a csimpánzok közössége képtelen hatékonyan kommunikálni és kooperálni egymással. Ez tehát a homo sapiens evolúciós előnye minden más állattal szemben, hogy képes nagy számban is hatékonyan kooperálni.

Vannak más állatok is a természetben - a méhek es a hangyák -, amelyek képesek nagy számban kooperálni, sőt, nálunk sokkal fegyelmezettebben, kiszámíthatóbb módon. Náluk az a gond, hogy ők viszont nem képesek a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodásra. Nem tudják megváltoztatni az együttműködésük mikéntjét, ha nem várt problémák, vagy új lehetőségek merülnek fel. Más állatok - pl. az elefántok vagy a delfinek - képesek a rugalmas alkalmazkodásra is, de ezt csak kis csapatokban tudják megtenni, ahol mindenki ismer mindenkit.

Csak az ember képes mindkettőre: nagy számban és rugalmasan kooperálni egymással, akár idegenekkel is.

Mi teszi lehetővé, hogy képesek vagyunk erre a fajta kooperációra? A válasz – Harari szerint - a képzeletünk. Ezt ő "cognitive revolution"-nak nevezi. Az emberek képesek a valós érzékeléseiken túl, elvontan, történetekben gondolkodni. Például arról, hogy mi az élet értelme. Ha ezt a kérdést felvetjük, erre a legtöbb ember válaszként egy történetet lát maga előtt, illetve azt vár a másiktól is. Ami túlmutat rajta, de amiben neki is jut egy szerep, amit eljátszhat. Szerintem ebből fakad valahol a társadalmi felelősség is, az utódainkért való felelősségérzet.

Vagy a másik ilyen kérdés lehet, hogy mi történik éppen a világban? A válasz lehet pl. hogy a gazdaság globalizációja és a politika liberalizálása folyik, aminek eredményeképpen létrejön egy jobb (vagy egy rosszabb) világ. Ha visszatérünk a csimpánzunkhoz, egyértelmű, hogy őt sose tudnánk rávenni arra, hogy adja oda a banánját nekünk, mert majd a halála után temérdek banánt fog kapni cserébe a jó cselekedetéért. Ilyen történeteket egyetlen állat se hisz el, ezt csak az emberek hiszik el. Legalábbis mai tudásunk szerinte ez így van.

Mi lesz ebből?

Senki nem tudja megmondani ma, mi várható, meddig kell számítani újabb mutánsokra, meddig bírjuk a nyomást, a bizonytalanságot. Ami a legszomorúbb ebben a mi jelen történetünkben, az talán az a folyamat, megéljük nap mint nap, mennyire kezdünk belefáradni. Fogy a türelem, az erő, a hit. Sokan vannak rossz mentális állapotban, a segítő foglalkozást űzők nem bírják a nyomást, rengeteg ember szorulna segítségre.

Mit lehetne tenni? Hogy lehetne elérni, hogy valós információk alapján dönthessünk, ne befolyásolhassanak hozzá nem értő véleményvezérek, illetve a vezetőink, politikusaink felelős döntéseket hozzanak, igazi társadalmi legitimációval rendelkezve?

Szerintem a tájékoztatást kellene mielőbb fejleszteni. Olyan vitákat, tényszerű beszélgetéseket folytatni, amilyet például a Partizán csinál, vagy más neves médiaszemélyiségek. A legabszurdabb az egészben, hogy nálunk a közszolgálati csatornák teljesen leszoktak arról, hogy hiteles vitákat mutassanak. Sokszor az az érzés merül fel a nézőben, hallgatóban, hogy az objektív tájékoztatásnak még a látszatára sem adnak már. Igaz, hogy interneten egyre nő az alternatív tartalmak népszerűsége, de ez valahol mégsem normális dolog. Hisz a lakosság jelentős aránya nincs abban a helyzetben, nem úgy éli az életét, hogy napi szinten az internetről tájékozódik. Nagy arányban minősíthetetlen és sivár műsorok mennek a televízióban (az igazsághoz tartozik, hogy itt a kereskedelmi csatornákat méginkább terheli felelősség, de tudjuk, ők eleve más alapon működnek). Pedig még mindig tömegek számára jelenti a televízió a külvilágot. Talán egy ilyen kiélezett, veszélyes időszakban indokolt lenne már gondolkodni azon, hogyan segíthetne a média. Nem az állami hirdetésekkel és kampányokkal, nem a félelemkeltő híradókkal, hanem életmóddal, lelki egészséggel foglalkozó műsorokkal, tartalmas szórakoztatással. Olyan üzenetekkel, amelyek pozitívak, derűsek, amelyek megfogható segítséget is jelenthetnek, amelyeket szívesen néznek. Az olyan témákra fókuszálva, amilyenekkel jónéhány, régi közmédiás szakember foglalkozik D. Tóth Krisztától Hadas Krisztán át Friderikuszig.

Mi, hétköznapi emberek, talán annyit tehetünk, hogy próbálunk a józan eszünkre is hallgatni, illetve hiteles forrásokból tájékozódni. Ha pedig valamihez nagyon nem értünk, akkor azokra hallgatni, akik a terület specialistái. Tudjuk, ők is tévedhetnek, de kisebb eséllyel, mint azok, akiknél az alap tudás sincs meg.

Amit még tehetünk, és ez lehet, hogy mindennél fontosabb, hogy figyelünk egymásra és segítjük egymást. Ebben az elidegenedett, kusza helyzetben még sokkal jobban, mint korábban.

Muszáj bíznunk a homo sapiens életképességében, még akkor is, ha néha érthetetlenül irracionálisnak tűnik, amit tesz és ahogyan él.

Koskovics Éva

Fotó: Pixabay