Mai írásunk vendégszerzője a hétköznapi "őszinteség" témáját veszi nagyító alá, kissé karcosan, sarkosan mutat rá, hogy valójában miről szól, milyen gondolatokat hívhat elő a jól ismert, gyakran használt címbeli kérdés.

Talán „az évek teszik, meg a rutin”, de erre az informális kapcsolatokban gyakran elhangzó kérdésre helyből kiráz a hideg. Ha az udvarias jóindulat keretén belül maradva ez megtehető lenne, legszívesebben azt válaszolnám: Nem kéne ezt forszírozni, nagyon muszáj? Közben átfut rajtam, hogy ő igazán hallja-e és hozzám hasonlóan érti-e, hogy mit beszél?

A következő másodpercben már megy a fejemben a vetítés - azért néha nagy átok az, ha az ember lánya vizuális. Ő a szemem előtt, pont itt, pont most, azonnal lelki harakirit követ el és azt várja, hogy a kiömlő, egymással keveredett, csócsált, nyálkás, félig emésztetlen, vadon nőtt, mérgező, nem is ehető, és ki tudja, még milyen információkkal majd én kezdjek valamit. Lehetőleg huszárosan, vágtában lenne jó, hiszen már egy óra sincs a munkaidőből.

Vajon átfutott-e rajta egyszer is, hogy a felvetésére akár hétköznapi módon is reagálhatok és az akcióját hasonlóval viszonozva, kettecskén térdig gázolhatunk majd az alig használt információs anyagban. Azt mondják, „mindenki mondhat bármit, hiszen senki sem figyel”. Remélem, azt azért tudja, hogy én hivatalból, harmincadik éve figyelek arra, mit beszél a másik, tudom ez elég gáz, azon kívül, hogy egy különlegesen veszélyes „szakmai ártalom”.

Szóval ő most majd teljesen őszinte lesz. Lehet, hogy kicsit vissza is vehetek az előzőekből, hiszen ő bizonyára tudja, mit jelent őszintének lenni. Ritka madár lehet. Egy felnőtt, érett ember, remélhetőleg kiegyensúlyozott, mértékletes, stabil önértékeléssel. Rákérdeznék. Fehér holló?Azt hiszem már megint túllőttem a célon.

Most pedig egy olyan ügyben kéri majd a segítségemet, amit maga már szépen körbejárt, ügyesen el és behatárolt. Megállapította, hogy mivel, hol a baj és most „csapszerelőt keres, mert csöpög a csap”. Reálisan felmérve saját erejét rájött, hogy ő kevés az előtte álló feladathoz egyedül, hiába gyürkőzik neki, esetleg ezt már többször meg is próbálta, és majd beszámol az egyes módszerekkel elért eredményeiről. Azt is megállapította, hogy a gondja az bizony tényleg az övé, a felelősséget is felvállalta érte, nem is akarná másra kenni. Picit aggódom, ez már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, valami mitikus jószág lesz. Unikornis?

Egyébként a gondjáról tudja persze, hogy az megoldható, sőt azt képzeli, hogy tőlem kap kölcsön hozzá rögvest egy csőkulcsot. Akkor akár fel is lélegezhetek. Ha meg még azt is helyből bejósolta, hogy a megoldáshoz éppen 45 perc beszélgetésre van szüksége velem? Szuper, aggodalomra semmi ok, kérem, ez az ember egyszerűen egy zseni. Én valahogy sosem tudom előre megmondani, mielőtt kinyitom a palackot, hogy mekkora és milyen erős a benne rejlő dzsinn.

Végül is, ha sikerül elvonatkoztatnom a balsejtelmeimtől, ez egy igazán izgalmas kísérletnek ígérkezik. Lehet hozzám teljesen őszinte? Tegyünk egy próbát. Biztosan jól meglepődnék. Úgy tűnik, ő nem olvasott harmatosan gyenge statisztikákat arról, hogy az ember a mindennapi interakciókban szánt szándékkal vagy önkéntelenül, hogyan festegeti át, kozmetikázgatja, alakítja a saját szája íze, az elgondolásai, az érdekei, az előítéletei (stb.) szerint a történteket és a történeteket. Abból a célból, hogy azok jobban illeszkedjenek az aktuális céljaihoz, az önbecsüléséhez, az érzéseihez, az éppen játszott szerepéhez, a családi, a társadalmi, a vallási, az etnikai elvárásokhoz, vagy bármihez, ami ezen túl, most valóban foglalkoztatja és fontos neki.

Mondhatnánk kevésbé cizelláltan azt is, hogy az ember az elmúlt események felidézésében folyamatosan és vég nélkül változtatja a tények aprócska vagy nagyobbacska részleteit. Magyarán szólva hazudozik, mint a vízfolyás. Ezt, ha nem is tudjuk ennyire pontosan, azért általában sejtjük, főleg másokról, különben minek csüngenénk, a Hazudj, ha tudsz sokadik évadának ismétlésein. Egyénileg és együtt is átírjuk, átformáljuk azt, ami történt, a tényeket. Persze feltéve, hogy vannak tények. Hány szemtanú kéne? Szegény helyszínelők, pláne, ha ők is emberből vannak. A memóriakutatók szerint már önmagában az, hogy az események sorából egyet felidézünk, megváltoztatja bizonyos szempontból azt az emléket, kicsit lesimít, kicsit koptat rajta.

Az emberi kapcsolatok összes formájában folyamatosan, végtelenül sok információ áramlik közöttünk. Rengeteget beszélünk, és miközben ezt tesszük, az arcunk, a hangunk, a testünk egy-egy másik információs csatornán locsog. Ezek mindegyike aláhúzza, kiemeli, megerősíti, megkérdőjelezi, de mindenképpen árnyalja és gazdagítja a szóban elhangzottakat.

Én rád nézek, te rám nézel, te úgy nézel rám? Azt mondta. Hogy mondta? Úgy mondta? Mire emlékszik? Arra emlékszik?

Elnézést kell kérnem mindenkitől, de ma nem készült az aktuális interakciókról nonstop videó felvétel a szélrózsa minden irányából, és a független megfigyelőket, tudja, ott az elsötétített ablak mögött, megbocsáthatatlan szörnyű hanyagságból, senki sem látta el a megfelelő kitöltő ívvel, hogy pontosan mit is, és hogyan is értékeljenek. Tartok tőle, hogy nincsenek is ott az ablak mögött, és ráadásul nincsenek is független megfigyelők. Megmondaná nekem valaki, hol vannak és egész pontosan, mik is itt a tények?

Már megint túlszaladtam. Lehet, hogy ő nem is egy kis potya tanácsadásra vágyik, hanem egy bizalmast keres? Így?

Sokadik nekifutásra is Popperes válasz jut eszembe, ha kérdeznie kell, hogy lehet-e velem őszinte, nyilván nem olyan a kapcsolat kettőnk között, hogy rendszeresen és bizalommal megosztanánk életünk belső ügyeit, akkor meg? Pont most fog ezzel a kérdéssel átugrani a kettőnk közti szakadékon? Jól meggondolta ezt? És vajon hogyan gondolta?

Ha eddig nem volt, hát most sincs elég bizalmunk egymáshoz. Ennek nyilván van oka. Talán nem csak az, hogy ritkán találkozunk, nem vagyunk topon a másik életének szereplőiből és eseményeiből, pláne a mindennapiakból. Manapság nemigen vannak szabad vegyértékeink, túl elfoglaltak, túl leterheltek, túl önzők, túl cinikusak, túl számítók vagy kiábrándultak, figyelmetlenek és érdektelenek vagyunk ahhoz, hogy a napi rohanás közben egy valódi, tartalmas, terhelhető, időtálló kapcsolat alapjait lerakjuk, csak úgy mellesleg működtetni és ápolni kezdjük, védjük és virágoztassuk. Lehet, hogy túl őszinte voltam? Elnézést kérek!

Szabóné Erdős Gyöngyi

pszichológus