Magyarországon minden negyedik ember 65 éves kora előtt hal meg… mind a nőknél, mind a férfiaknál a keringési rendszer betegségei és a daganatos megbetegedések okolhatók a halálozások háromnegyedéért.[i]

Mielőtt lerázhatnánk az előző mondat hatását és meggyőznénk magunkat arról, hogy mi természetesen kivételek vagyunk, és ilyesmi nyílván csak másokkal történhet meg, még néhány számadat. A 2014. telén elvégzett Európai lakossági egészségfelmérés megállapította, hogy jelentős a lakosságon belül azok aránya, akik valamilyen betegséggel küzdenek, krónikus betegségről a magyar felnőttek 55%-a számolt be. Kiemelkedő volt a magas vérnyomás (31%) és más szív- és érrendszeri betegségek gyakorisága.[ii] A KSH szerint, 2015-ben a férfiaknál a 3. leggyakoribb halálok volt a stroke, csak az egyéb krónikus szívbetegségek és a rosszindulatú daganatok előzték meg, a férfiak közül tízszer annyian haltak meg agyi érkatasztrófában, mint motoros-jármű balesetekben...[iii]

A kórházi folyosón sétálunk és beszélgetünk. Igen is beszélgetünk, bár ez sem a fül, sem a szemtanúk számára nem annyira egyértelmű. Főleg azért nem, mert a (rehab osztályos átlagéletkorhoz képest egészen biztosan) fiatal férfi nemigen használ szavakat. Főként mutogat, hadonászik, érdekes pofákat vág, és néha valahogy kirobban belőle pár hangsor. Amik között aztán vagy van bármilyen előző kérdéshez, előző helyzethez odaillő, talán keresett szó, vagy nincs. Szörnyen büszke vagyok rá. Arra az elszánt erőfeszítésére, amivel közölni akar most, el akarja mondani, mindegy milyen eszközzel azt, ami az eszébe jutott.

Másfél hónapja egy hirtelen keletkezett vérrög elzárta az egyik agyi erét, néhány óra leforgása alatt az addigi aktív ötvenes férfiból, féloldali bénult lett és az agyi érkatasztrófa egyúttal megfosztotta a beszédétől, elvette tőle az akaratlagos szóbeli kommunikáció - egészségesek számára a hétköznapi életükben fel sem tűnően értékes, teljesen természetesen használt, mégis - hatalmas, és megfizethetetlen adományát, valamint az ehhez kapcsolódó lehetőségeket.

A végtagok nagymozgásai nála viszonylag gyorsan helyreálltak, a jobb válla még kicsit „lóg”, de szorgosan „dolgozik rajta”, hogy ez se sokáig maradjon probléma. Az arcát figyelve sem látná azonnal az avatatlan szemlélő, hogy mi lehet a gond, de a szavak formálása, a szótalálás, a hallott szavak megismétlése egyaránt sérült és akadozó. A szándékos beszédének jelenleg még nem sok köze van ahhoz, amit tulajdonképpen el szeretne mondani. Nyílván mivel mi, többiek és kívülállók, csak a helyzetből és az ő lehetőségekhez mért megismeréséből visszakövetkeztetve találgathatjuk, mi lehet ez a mondandó, nem sok az esély arra, hogy aktuális érzés és élményvilágához[iv] kapcsolódjunk.

Amit most látunk és hallunk tőle az már a pár hét komplex rehabilitáció, egyáltalán nem lekicsinylendő eredménye, ha dicsekvésnek hat is szeretem azt gondolni, hogy ebben a teljesítményében az én munkám is benne van, ahogy az egész gyógyító csapaté. Emlékszem a napra, amikor átvették a Stroke osztályról, a botját már akkor sem igazán használta, inkább csak hurcolta magával, viszont egyetlen szót sem lehetett tőle hallani. Egészen konkrétan, bármilyen nővéri vagy orvosi kérdésre, amit valamiért válaszolásra méltónak ítélt, egyetlen hangot adott ki, nagyra tátott szájjal, egy erős, tiszta nagy H-t. Napok teltek el, mire először hallottunk értelmezhető, magyar nyelvűnek tűnő hangsort. A személyére és a családjára vonatkozó fontos információkat a felesége leírta a gyakorláshoz behozott nagy spirálfüzet elejébe. Hoztak neki színes ceruzákat, és kapott külön írásos, rajzolásos feladatlapokat az ergoterapeutánktól és a foniáter kollégánktól. Talán „az írásban majd jobban megy az önkifejezés” illúzió buborékjának gyors elpukkanása is segített neki rádöbbenni, hogy egészen nagy a baj.

 Nála is, mint egyébként a legtöbb aphaziás betegünknél, a beszédzavar kevert jellegű volt. Nemcsak a beszédhangok képzésének az akaratlagos irányításáért felelős kérgi terület és huzalozása „ázott be”, bőven voltak, és még mindig akadnak beszédészlelési és megértési problémái is. Ez utóbbiak egy részéért egészen biztosan a stroke mellé nagy gyakorisággal társuló figyelemzavar is felelős, ez indokolta a gyógyítási folyamatába való bekapcsolódásomat. Rehabilitációs osztályunkon sok éve nemes egyszerűséggel figyelem tréningnek elkeresztelt rendszeres pszichés gondozás és egyéni betegvezetés folyik. Ez a kezelés valójában az egyes betegek szükségleteire szabott ötvözete a neuro-pszichológia területéről beemelt változatos szenzoros ingerlésnek, a betegség elfogadását és a veszteségekkel való megbirkózást segítő kognitív és rövid emocionális terápiás módszerekkel támogatott életmód tanácsadásnak, valamint a gyógypedagógiai metódusokkal és ismétlő feladatokkal tűzdelt emlékezet, figyelem és koncentráció stabilizáló és erősítő gyakorlatoknak.

 Ő a jövő héten hazamegy. Mind látjuk, hogy ennek a hírnek nagyon örül, úgy ahogy az egész team érzékelte az utóbbi napokban egyre erősödő nyugtalanságát és mehetnékjét. Mégis sajnálom, hogy elmegy. Talán azért, mert nagyon fiatal ahhoz, hogy innentől beszéd nélkül boldoguljon, a spontán gyógyulás tündérmeséjében pedig nem nagyon hiszek. Nem mintha ezt a betegséget, vagy ezt a maradványtünetet bárki idősebbnek kifejezetten kívánnám.

Természetesen a stroke rehabilitációs lehetőségei és gyógyulási esélyei szempontjából sem mindegy, hogy mekkora kiterjedésű agyterületet ért a baj, mennyi idős maga a beteg, milyen általános egészségi állapotban talált rá ez a betegség, mennyi erőt tud mozgósítani a szervezete a megküzdéshez, milyen gyorsan kapott segítséget, és rá hogyan hatottak a gyógyszerek. Leginkább azért aggaszt a távozása, mert a sok éves tapasztalataink alapján itt szoktak rendszeresen elsiklani a dolgok. Nem az a baj, hogy hazamegy, hiszen nem szorul különösebb magyarázatra az, hogy valakinek 6-8-10-12 hét bennfekvés után tele van a hócipője és a pöttyös napozója is a kórházzal, lehet akármilyen szuper is a kezelő csapat.

A hozzátartozóknak a kezelőorvos általában elmondja, felajánlja ugyan, hogy a szakrendelőben, a logopédiai ambulancián kérhetnek időpontot a TB által finanszírozott, rendszeres foniátriai gondozásra, hiszen erre jogosult a beteg. A családoknak általában mégis előbb-utóbb komoly nehézséget okoz a beteg behordása a foglalkozásokra. A haladás pedig gyötrelmesen lassú is lehet, ha van.

Sokan inkább nem is erőlködnek, „úgy maradnak”. A szókincsük esetenként a valódi verbális kommunikációra használhatatlan méretűre zsugorodik. Az egyik, elmerevedett izmainak, ízületeinek kezeléséért sok éve visszajáró férfibetegünk naponta használt aktív szókincse hat szó: szia, 1, 2, 12, schichta[v], b***meg. Bármit, amit közölni kíván ezeknek a hangsoroknak a kíséretében, kézzel – lábbal mutogatva old meg. Félelmetes, rettenetes perspektíva.

Nem győzzük elégszer hangoztatni, hogy a beszédzavar akárcsak részleges rendeződésében hatalmas szerep jut magának a betegnek, hogy kitartóan, de ne görcsösen akarjon, hogy a kezdeti, és esetleg hullámzóan vissza-visszatérő sikertelenségekre fittyet hányva mindig újra próbáljon beszélni, mindenkivel, bármiről, és különösen az első időkben, ha lehet állandóan. Óriási ebben az emberi környezet, a család, a rokonok és a látogató ismerősök felelőssége is, hogy megtalálják együtt a beteg számára elfogadható nyelvgyakorlási módszert és az egyensúlyt a türelmes, megértő meghallgatás és a beszédre késztetés, biztató rászorítás között.

„A legnagyobb hiba, amit elkövethetünk az, ha nem teszünk semmit, mert azt hisszük, hogy csak keveset tehetünk.” Sydney Smith

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

[i] http://www.egeszseg.hu/szakmai_oldalak/assets/files/news/egeszsegjelentes-2015.pdf

[ii] http://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_eves/i_wnh001.html

[iii] https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/stattukor/elef14.pdf

[iv] http://lemon.hu/2015/06/29/igy-elnenk-ha-a-jobb-agyfelteke-venne-at-az-uralmat-felettunk/

[v] német eredetű szó a melós szlengben a munka befejezését, a műszak végét jelzi