Fáradtan lehuppan a hatalmas gesztenyefa tövébe; egész nap a kertben dolgozott, ideje szusszanni egy keveset. Nekiveti a hátát a fa vastag, mélyen barázdált törzsének, és rágcsálni kezd egy pitypangot: várja, hogy a távolban felbukkanjon az öreg és a tehene. Mióta itt tölti a napjait a régi présházban, minden este látja őket. Mindig ugyanakkor érkeznek; órát lehetne igazítani hozzájuk. A viharvert Sokol rádióban a híreket kezdik mondani: globális gazdasági és biztonsági kihívások; Brüsszel; hőségriadó... A hírolvasó épp a mesterséges intelligencia diszruptív hatásairól beszél, amikor a dombon túl megpillantja az öreget.

Ahogy közeledik, alaposabban is szemügyre veszi: bár bőrébe mély barázdákat mart az elmúlt évtizedek nyári napsütése, téli hidege és fagyos szele, a világos ingen áttetsző erős, izmos test és a dús, sötét haj alapján úgy saccolja, valójában nem sokkal lehet idősebb nála. Vajon van családja? Vannak gyerekei? Vagy ez a tehén az egyetlen kincse? Vajon ő mit gondol a mesterséges intelligenciáról? – tűnődik magában, miközben a rádió gombját egy zenei adóra tekeri át.

Nagyjából egyidősek lehetnek a gesztenyefával is. Kicsi gyerek volt még, amikor az apja elültette; azt tervezgette, hogy nyaranta a fa árnyékos lombjai alatt fognak majd ebédelni az unokákkal, de mire az elég terebélyes lett, a család tagjai szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. Amint gondolatban épp nyakig merül a régi emlékekben, barna, perdült szélű falevelek szállingóznak a lábai elé. Figyeli, ahogy kergeti őket a szél: hosszasan keringőzik velük, mielőtt lágyan a földre ejtené. Korai még, hogy hulljanak a levelek ebben az áradó nyárban – mondja magában. Biztos valamilyen fertőzés, vagy egyszerűen csak eljárt már az öreg fa felett az idő. Miközben nézi az elszáradt leveleket, a semmiből egyszer csak felbukkan benne egy versrészlet, mint tenger mélyéről a parányi buborék: „S halott-e már a perdülő szirom,/ha hullni kezd?/vagy akkor hal meg, hogyha földet ér?” Mennyi bánat, mennyi reménytelenség néhány szóban összesűrítve!

A kabócák lelkes kórusa közben kitartóan próbálja túlharsogni Ákost, aki a recsegő rádióban énekel: „Bár minden egész eltörött, létezik igaz és örök…”. Behunyja a szemét; mosolyog a lelke, ahogy a nap sugarai melegen körülölelik. Igen, a nap: a nap valóban örök. Holnap újra itt lesz majd, és a fekete éjszaka után aranyba burkolja a dombon túl ébredező búzamezőt. Milyen szerencsés, gondolja, hogy megmártózhat ebben a csodálatos napsütésben. Milyen szerencsés, hogy békében hallgathatja a csendet. És milyen szerencsés, hogy még ebben a nagy csendben is szól a zene: a Sokol rádió és a kabócák különös duettje.

Az öreg közben már messze jár: alig lehet kivenni az alakját az út sűrű, sárgás porában. Ahogy hazaér és benyit a fehérre meszelt, rozoga kis házba, káromkodik egy jókorát: észreveszi, hogy reggel nyitva felejtette az ablakokat, és a szél telehordta a szobát megbarnult falevelekkel. Megint száraz nyarunk lesz – mondja magában keserűen –, megint elviszi majd az aszály a termést. Mogorván odalép a szoba közepén álló kopott asztalkához, s miközben lesöpri a felborult fényképtartóról a faleveleket, megsebzi az ujját az arany színű keretben eltörött üveg, de ő ügyet sem vet rá. Hosszasan nézi a képet, és arra gondol, talán még ma is élne az asszony, ha elvállalja azt az éjjeliőr állást. Talán akkor máshogy alakul az életük. Talán itthon maradt volna a fiuk. De így is alig látta őket, annyi munka volt a földeken; a gyerek szinte egyik napról a másikra nőtt fel. Folyton azt hajtogatta, ő ki fog törni ebből a szegénységből. Hogy ő majd viszi valamire, nem úgy, mint az apja. Még ma is visszhangoznak benne a fiú élesen metsző szavai: mondatok, amiknek nem kellett volna elhangozniuk. Mondatok, amik megsebezték a lelkét. Mondatok, amiken hosszasan rágódik, majd újra lenyeli őket, hogy tovább eméssze magában – épp úgy, ahogy a tehén teszi a legelőn lerágott fűvel.

 Hirtelen a semmiből, mint tenger mélyéről a buborékok, feltörnek benne a felesége utolsó szavai: „Minden Egész eltörött/Milyen csonka ma a Hold/Fut velem egy rossz szekér…” – lázálmában összevissza beszélt szegény. Nem élte túl, hogy az egyetlen gyermeke nemcsak a falut, hanem az országot is végleg maga mögött hagyta. Az öreg komoran számolgatja magában, hány éve is volt már a temetés; azóta nem járt itthon a fiú. Akkor valami intelligenciáról hadovált egész álló nap, meg valami gépi tanulásról. Hogy azé a jövő, és hogy meg sem áll majd Amerikáig. Vajon hol él most? Vajon van családja? Vannak már gyerekei?

 Másnap estefelé, a szokásos időben megint a gesztenyefa tövében üldögélve várja az öreget és a tehenét, hűs rozéfröccsöt kortyolgatva a kolléganőjétől búcsúajándékba kapott türkizkék bögréből: tudja, mennyire szereti a tenger színét. Micsoda szentségtörés bögréből inni a rozét – mosolyodik el magában, miközben kortyonként ízlelgeti a díszítésképp szívet formáló alakban, arany színnel rákarcolt szavakat: „dream, imagine, believe, wish, live, laugh, love”. Mennyi öröm, mennyi remény néhány szóban összesűrítve!

 Itt ül a B oldalon, különösebb B terv nélkül. Még sosem volt munkanélküli. Legfőbb ideje az útvonal-újratervezésnek. Kevesen értik csak a döntését; igaz, ő is elég hosszasan kérődzött rajta, hogy biztosan meg tudja majd emészteni. Nézi a dombon túl a messzeségbe vesző poros utat, és arra gondol, milyen szerencsés, hogy eljutott idáig. Hogy milyen nagy utat tett meg. Aztán egyszer csak a semmiből, mint egy tenger mélyéről feltörő és szétpattanó hatalmas buborék, aranyló hála járja át a lelkét, ami úgy melegíti, akár a napsugár: tudja, hogy van egy őrangyala, aki kíséri az úton, és kezet nyújt neki a nehéz pillanatokban – van, hogy épp egy-egy szeretetteljes buborék-mondat, verssor vagy dallam formájában.

 A rádióban közben megint híreket mondanak: globális gazdasági és biztonsági kihívások; Brüsszel; hőségriadó; majd a klímaváltozással összefüggésben itthon is megjelenő Hyalommáról és az agyevő amőbáról kezdenek értekezni. A mesterséges intelligencia most nem kerül szóba. Áttekeri a keresőt egy zenei adóra. Hosszú percek telnek el, de az öreg még mindig nem jön. Bemegy a házba a telefonjáért, aztán visszakuporodik a fa tövébe, és bemondja a keresőbe: „mesterséges neurális hálózat, gépi tanulás”. Lassan töltődnek csak be a keresési eredmények: gyenge a térerő, de ő ráér. Nem kell sehová sietnie. Nem akar már versenyt futni sem az idővel, sem másokkal, sem saját magával.

 Kitartóan olvassa a betöltött oldalakat, bár a felét sem érti a leírtaknak; időnként fel-felpillant, hátha meglátja végre az öreget, de az még mindig nincs sehol. A technológiai szingularitást taglaló résznél befejezi az olvasást, és nehézkesen feltápászkodik: akkor veszi csak észre, mennyire elgémberedtek a lábai. Rég ült már ennyit a puszta földön; hozzászokott a kipárnázott élethez. Visszamegy a házba, és egy jól irányzott mozdulattal bedobja a telefont a sarokban heverő ócska sporttáskába, aztán készít magának még egy fröccsöt, csak ezúttal módosít kicsit az arányokon – az alkohol javára. Visszakuporodik a fa tövébe, és hosszasan nézi a lilás-narancsos horizont mögé távozó napot. Komótosan ízlelgeti a bögrén aranyló szavakat, miközben azon töpreng, vajon mi lesz majd a jelentésük húsz vagy harminc év múlva. A gyerekeire gondol. Félti őket. Vajon milyen életük lesz, ha felnőnek? Vajon  ők hallhatják majd a zenét a csendben?

 Az ütött-kopott fekete rádióból közben megint egy ismerős dallam hangzik fel: „Minden, ami szép volt/Minden, ami ránk várhat még/Már bennünk van rég…”. Lassan teljesen besötétedik, de az öreg és a tehene még mindig nincsenek sehol. A következő nap sem jöttek, és azután sem. Soha többé nem látta őket senki a környéken.

  Széll Natália