“Bántalmaznak az egyházban a papok, bántalmaznak az élsportban az edzők, bántalmaznak a befogadó nevelőszülők, bántalmaznak a hatalmukkal visszaélő főnökök…” és még lehetne folytatni a sort.

Hetek, hónapok, (évek) óta folyik ez a téma a médiából. Történetek, eltérő körítésben, más és más közegekben, de a lényeg ugyanaz.

Humánumként zsigeri szinten van belénk kódolva a fajunk túlélésének biztosítása. Ez patetikusan hangzik, de  valahonnan innen indul a motivációm jelen gondolatok összeszedéséhez és megosztásához.

Engem is bántalmaztak. Meggyógyultam? Nem. De folyamatosan gyógyítom magamat. Ezzel a minőségemmel együtt szögezem le:

Nem pap és nem edző, nem is főnök bántalmazott - habár ez utóbbi kategória

hatévesen máshogyan értelmezendő…

Az ember bántalmaz. Az emberi hatalmával visszaélő humán lény bántalmaz.

Nem védek ezzel senkit. De ez az alapvetés az első mérföldkő volt ahhoz, hogy elinduljak a sajàt gyógyulásom felé.

Feladatomnak és jó értelemben kötelességemnek is érzem megosztani mindazt, amit a személyes gyógyulásom útján összeszedtem - jelenlegi állapotig. Megosztom, hátha Te, olvasóm, hasonló sérüléssel bírsz. Ha segít neked, akkor örülök. Ha nem vagy érintett - ennek is örülök..!

Lassan - több, mint 30 év alatt -, de biztosan összeállítottam az egyéni, személyre szóló “sebtapaszomat” a sajàt sérülésemre.

Előre bocsátom: ez az én történetem, az én gyógyulásom - már ameddig eljutottam benne mostanáig. Ha másnak másképp megy, akkor természetesen elfogadom.

Miért sebtapasz és miért nem gyógyszer? A kifejezès nem vèletlen. Az az őszinte helyzet, hogy gyógyszert nem találtam és kifejlesztenem sem sikerült az évtizedek alatt - már ha érted, hogy értem. Sőt, minél több az a bizonyos évtized, annál határozottabban állítom: ez a seb velem fog maradni. Részem, meghatározta a gyermekkoromat, ami meghatározta az ifjú, majd a felnőtt éveim eddig lepergett részét. Nem fog elmúlni, meggyógyulni. Lehet, hogy most sok szakember felhördül. Érintettként így gondolom. És igen, jártam pszichológusnál, több (jó!!) szakembernél is, voltam családállításokon, meditàlok, kiírom magamból… ezeknek köszönhetően tartok, ahol tartok!

Nekem gyógyszerem nincs. Sebtapaszom viszont van, amit “remek sebességgel“ fejlesztek. Az első verziók gyorsan àtvéreztek, nem voltak tartósak. A fejlesztés jelenlegi àllapotában már sokkal hosszabb ideig bírja a “tapaszom”. Nem jön le a könnyeimtől- tehát vízálló-, tartósabb a ragasztó felület, egy-egy tapaszcsere után egyre erősebben és egyre tovább kitart egy újabb verzió.

Mit jelent a tapaszcsere? Azt, hogy az aktuális élethelyzetemben megnézem, azt, hogy hogy is van a sebem. Benézek a sebtapasz mögé. Közel megyek hozzá, leülök mellé, akárcsak egy parkban egy padon, és beszélgetek vele, no meg aztán csendben ülünk egymás mellett órákon át. Aztàn kap egy tiszta sebtapaszt, amivel felfrissülve, újra megtisztulva megyünk együtt tovább…

Akikkel történt ilyesmi azok (jobb esetben) egyszer, valahogy, kínkeservesen elindulnak a gyógyulás irányába. Aki még nem, annak szívből kívánom, hogy legyen így.

Elindulni a gyógyulás irányába annyit tesz: mint közel menni a megtörtént eseményekhez. Lélekben visszafordulni az úton, hátra tekinteni. Amíg nem is fordulok a történés felé, addig a múlt erősebb. Mintha mennél egy gyalogtúrán, hátranéznél és észrevennéd, hogy messze az úton elhagytál valamit. Vissza kell érte sétálnod. Dönthetsz úgy, hogy nem mész vissza. Tehetsz így. De az a valami, amit ott látsz a távolban a poros úton heverni, bizony mindig hozzád fog tartozni, a Te részed lesz és mindig hiányozni fog. De ez a Te döntésed.

Mindig ott fog heverni a porban, és Te bármikor visszafordulhatsz érte. Ennek van egy jó és egy nehéz oldala. Csak Te mehetsz vissza érte, senki nem fogja utánad hozni. Pótolni sem tudod. Viszont bármikor elindultasz az irányába. Nincs olyan, hogy túl késő.

Amikor úgy döntesz, hogy ezzel foglalkozol, akkor fordulsz vissza és indulsz el éned azon része felé, ami ott hever a porban.

Én közel tíz évig senkinek nem beszéltem a történtekről. Miért? Mert azt sem tudtam, hogy ez baj. Azt sem tudtam, hogy ennek nem így kellett volna lennie. Azt sem tudtam, hogy kérhetek segítséget. Hogy van, aki megvéd.

Tíz év után elmondtam és kérdeztem. Egy tizenéves fejével… Nem is így írom, mert tizenévesen nem úgy keltem fel egy reggel, hogy “ebugatta, ennek bizony nem így kellett volna törtènnie…” Inkább így írom: “felmerült bennem, hogy, vajon ez jó volt így?” Ekkor mondtam el először a történetemet. Mint egy szomorú végű mesét, melyben a főszereplő végül sírdogál. A tizenéves lányként még nem tudtam: több, mint húsz évembe fog telni, hogy zokogás és remegés nélkül beszélni tudjak erről a “meséről”.

Vissza a fő gondolatmenethez: az ember bánt(almaz). Nézzünk meg egy másik aspektust is. Mert hogy ez is a sebtapasz gyártás egyik alapvető kelléke: a másik, további, újabb nézőpontok vizsgálata. Nem a megszokott mantra darálása. Muszáj új pontokat megvizsgálni. Miért kiemelkedően fontos ez? Azért, hogy magadra másképp tekints. Hogy a magadról alkotott képedet alakítsd át. Mert ez az egy fog segítsen az úton.

Az edzők gyakran férfiak. A papok - legalább is a katolikus egyházban-  férfiak. A felső vezetésben a túlnyomó többség férfi. A sztereotipiàt táplálja, hogy több olyan eset kap reflektorfényt ahol férfi az elkövető. Nők is vannak a bántalmazók között.

De nem a férfiak bántanak. Az emberek bántanak. Az bánt, aki ezt teszi egy másik emberrel. Az én esetemben (is) férfi volt a bántalmazó. Mégis, nem teszem fel ezt a címkét. Mivel ebben a hatalmi helyzetben a fizikai erő, fizikai fölény alkalmas eszköz, így gyakran felhasználják. A legtöbb történetben felnőtt, sokszor férfi, jóval fiatalabb korú, nagyon sokszor lányt bántalmaz.

Számtalan fórumon elhangzott már: ebben a fizikai erő csak egy rész. Sőt, a lelki terror gyógyításának nehezebb része a láthatatlanság. Ha kapsz egy pofont, ott marad a kéz nyoma. A lélekkel más a helyzet…

Ez a téma nem a nemekről szól.

Öngyógyításom során itt megállni hiba lett volna, mert nem ez az út segített közelebb a gyógyuláshoz.

Ez a hatalomról szól, az elkövetőnek a másik emberhez való viszonyáról szól, ami abból merít erőt, hogy leuralja, eltiporja az áldozatát. Ott és akkor áldozat voltam. De mivel én döntök magamról, így letéptem a homlokomról ezt a címkét - mert erről már én döntök.

Nagyon mélyen le kellett csupaszítani ezt a témát magamban. Ha téves nyomon mentem volna, ha nem merészkedem egészen közel az (általam igaznak vélt) igazsághoz, akkor hibás úton folytattam volna, hibás kérdésekkel és hibás válaszokkal.

Nem szabad címkézni. Ha egy címkét teszel felelőssé (papok, edzők, férfiak stb.), akkor az egész címkével gondod lesz egész életedben. Ez tudod, hogy kinek rossz? Egyetlen embernek. Neked. Mert rengeteg áldozatos és jó munka van egyházi berkekben, rengeteg kitartásra nevelés a sport világában és így tovább…

Magaddal szúrsz ki, ha leállsz egy címkénèl. Ne tedd!

Fontosnak tartok kiemelni még valamit:

Senki nem tudja mi történt. Nem a hangosabb fórumnál van az igazság, vagy annál, aki jobban sír. Két ember tudja, hogy egy adott helyzetben mi történt: Csakis azok, akik ott voltak. Tartsd fenn magadnak a jogot, hogy a történtekről Te döntsél. Ne kívülről várd az igazat! (Tudom, a gyerekeket meg kell védeni! Jogos! De most a gyógyulás saját, belső útjáról beszélek, nem a nyilvànos igazságtételről.)

Egy ilyen helyzet után egy darab hús vagy. Heversz a padlón, mint egy koszos zokni. Ha nem teszel semmit, akkor ott maradsz.  Mindig egy kicsit odébb rúgnak, lassan besodródsz a kanapé alá, belep a por és örökre nyomod veszett. Neked kell visszafordulni azon a bizonyos úton, elindulni a gyógyulás irányába. A pszichológusnál, a baráti beszélgetéseknél, a közös, csendben üldögéléseknél.  Ahol megtapasztalod, hogy egyenrangú ember vagy.  Nem értéktelen szemét.

A történet már több, mint harminc éves, a sebtapasz gyártás folyamata kb. huszonöt éves.

Ahogy haladok az életben, ahogy alakulnak a sikereim, megélem, hogy vagyok valaki.

Az elért sikerekben nem a külső elismerés a lényeg. Ebből már ötször annyit is begyűjthettem volna életem során, ha erre utaznék. De ez mit sem ér, amíg én magam nem hiszem el, hogy érek valamit, jól tudok valamit, érdemes és képes vagyok valamire. Az önmagamba vetett hit talán pontosabb kifejezés. Elhiszem magamról, hogy nem a kapané alà besodródott poros zokni vagyok.

Ez jó? Nem. Ez önmagában tragédia. Lennem kell “valakinek” az életben még önmagam számára is, hogy úgy érezzem, hogy vagyok valaki. De engedd meg, hogy ettől még ne sodródjak be a kanapé alá, mint a koszos zokni és ne induljak el a semmivé válás porosodó útján.

A bántalmazásban pont az a lényeg, hogy nem vagy. Ezt üzeni a másik fél. Az történik, amit ő akar. Te nem vagy, nem létezel.

Ha mégis van erőd szembenézni a történtekkel, akkor tudatosítani kell: velem az történt, ami. Halkan megjegyzem: ez egyáltalán nem könnyű. Én attól tudtam és tudok a gyógyulás irányába haladni, hogy szembenéztem, de azt mondtam: nem nyerhetsz te. Mert én is vagyok. Akivel egy cipőben járunk, az tudja: talán ez a legnehezebb mondat nekünk. Én is vagyok. Lézetem, van akaratom, és van olyan, hogy valami nekem nem jó, és ennek hangot lehet adni.

Felállok és tovább megyek. Leporolom magam.

Szóval, ahogy erősödöm és leszek valaki, úgy nyomom össze azt a képet, érzést, hogy senki nem vagyok mert semmibe vettek és nem számítottam.

Félelmetes ez? Igen! Nagyon! De nem félelmetesebb annál mint amit átéltem, miközben az történt velem, ami történt.

Aki ezt tette, az egy ember. Nem írom azt, hogy egy állat. Ő is ember. Sebzett. Sebzettebb, mint én. Csak én több vagyok. Mert én kihúzom magamat a saját hajamnál fogva. És nem abból nyerem az erőmet, hogy megalàzok másokat és nevetek egy gyermek fájdalmán - ahogy velem tették…  Te pedig egy teljesen ugyanolyan értèkű ember vagy. Ne azt nézd, hogy ő milyen. Azt nézd, hogy milyen vagy és ki vagy. Egy ponton a porba tiportak. Szörnyű volt. Rajtad múlik, hogy újra így lesz-e. Most a Te kezedben van a döntés. Ha Te nem döntesz, ezzel új működést hozva a saját életedbe, akkor a régi működést viszed tovább. Amit nem Te választottál, sőt, amiben semmi voltál.

A fizikai fájdalom egy dolog. Az ott, a történtek után elmúlt. A lelki rettegés nem. Mert vészhelyzetben mélyebbre mennek az emlékek és élmények. Mélyebb utat vájnak maguknak. Gyermekként a testi fájdalom az egyik része.  De a lelki rettegés a rosszabb. Egyszer megtörtént. De a legnehezebb az volt, hogy tudtam, hogy másnap is meg fog történni és meg is történt. Àtèlni azt, hogy a testi fájdalmad, a rettegésed örömet okoz egy felnőttnek - sokkal félelmetesebb. Átélni azt, hogy hiába kéred, hogy ne tegye, mert nem hallgatja meg a sírásodat és megteszi - sokkal félelmetesebb. Belém ívódott (hatévesen!) hogy nem számít, amit kérek, a szavamnak nincsen súlya, nem tudok tenni semmit a rám vàró fàjdalom ellen - ez a félelmetes!

Én egyetlen, ennél félelmetesebb és fájdalmasabb dolgot talàltam az életben: szàmtalan helyzetben àtélni azt, hogy nem szólok, nem védem meg magamat - mert a szavamnak nincsen hatása. Teljesen különböző helyzetekben. Felnőttként, lassan 35 évvel a történtek után. Eszembe sem jut a saját javamra dönteni, védelmet kérni mástól, vagy talàn éppen magamat megvédeni.

Ettől nem vagyok jó, vagy rossz ember. Lehetek hibás, csinálhatok hülyeséget…  Nem vágom magam áldozati szerepbe, aki elmondja a történetét és ezzel fel van mentve minden alól. Ugyanolyan ember vagyok. Dönthetek helytelenül, tehetek rosszat.

Egyet nem tehetek. Ennek a terhét nem adhatom tovább. Nem “gyógyulhatok” azzal az eszközzel, hogy fájjon másnak is. “Téged is megsebezlek és akkor nem leszek egyedül, kevésbé  fog fájni.”

Itt tartok most. Örülök neki és büszke vagyok magamra. Ha hasonló cipőben jársz, remélem, hogy Te is itt vagy valahol a közelben… ha előrébb jársz, örülök neked. Ha még lemaradva: gyere, menni fog!

Tiszító, örömkönnyekkel, és tartós, felszabadult nevetéssel teli sebtapasz-készítést kívánok! Mert megérdemled.

F. Rita