2022. jan 03.

Otthon vagy otthon?

írta: Éva28
Otthon vagy otthon?

Idős anyánk, apánk... és a mi életünk

people-1394377_1280.jpg

Anyám elesett a lakásában és ripityára törte a csuklóját. Mentők, műtét, lábadozás a kórházban – no, ez ment a maga útján, de hogyan tovább?

Mióta - vagy 20 éve - apám meghalt, anyám egyedül élt a belvárosi lakásában. Már jó ideje mi jártunk föl hozzá bevásárolni, takarítani, vagy, hogy együtt költsük el a hozatott ebédet. Ő nem nagyon mozdult ki egy rövid sétára sem. Fájt a lába és már csak bottal érezte magát biztonságban. Még a bagózással is fölhagyott, mondván, nem akarja magát kiszolgáltatni annak, hogy kéne a cigi, de nem tud lemenni érte. Pedig dohányzott rendesen, mióta az eszemet tudom.

Amúgy nem volt egyszerű bevásárolni a számára. Valahogy mindig talált valami kifogásolnivalót a beszerzésben: túl közeli a szavatosság lejárata, nem megfelelő színű a kupak, és nem is annyi kellett volna belőle…

Hát, igen, anyámnak nincs túl jó természete… Apám igen, ő jól viselte a hisztijeit, meg a sértéseit, de apám meghalt. Én kamaszkoromtól mindig összeakadtam anyámmal.  Csak sok-sok évtizeddel később, amikor már az én gyerekeim is nagyok voltak, sejtettem meg, milyen is lehetett neki, amikor 9 éves kislányként a mezőn bóklászva egy robbanás repíti szerteszéjjel az imént még kacagó barátnője testrészeit, ő az égett hús szagát érzi, az arcát forró szilánkok égetik, a füle süket.

Ott megakad valami az emberben.

De nem olyan észbeli megértés volt ez a részemről, inkább átélés-féle. Egyszer, csak néhány percre megcsapott az a mérhetetlen mély, és elviselhetetlenül végtelen fájdalom és tehetetlenségérzés, amit ő élhetett át akkor, ott, azon a mezőn. Csoda, hogy elzárta az érzelmeit?   

Anyám gyönyörű nő volt, amit ő maga soha nem tudott elhinni magáról – a szilánkok nyoma egész életén át azt susogta neki a tükörből: Csúnya vagy!

Szóval anyám már bottal járt, csak hát a bottal járással az a baj, hogy nagyon igénybe veszi a csuklót… az ő szilánkokból összeeszkábált 80 éves csuklóját.

És rádöbbentem, hogy mostantól nem fog tudni önállóan élni.

Elnéztem őt ott, a kórházi ágyon, ahogy fájdalmas arccal sikertelenül próbálja megigazítani a takaróját – és elárasztott a gondoskodási ösztön. Abban a pillanatban semmi akadályát nem láttam, hogy nálunk lakjon.

Anyám tehát beköltözött a nappalinkba. Igen, a nappaliba, mert a földszinten más helyiség nem kínálkozott, az emeletre meg nem tudott volna fölmenni.

Sok feladatot adott, hogy mindenben segítségre szorult, az igazi nehézség mégis a lelke volt.  Ahogy kezdett apránként ráeszmélni: ezentúl sosem lesz már igazán önálló. Hogy fenekestől fordul föl a megszokott élete és a változás nem tetszik neki. Dühőssé és frusztrálttá vált. Rosszkedvűvé és veszekedőssé. A nappalinkban. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni a pusztító légkört, amit óhatatlanul árasztott.

Rászoktunk arra, hogy a hideg előszobában beszélgetünk. Ha elkerülhetetlen volt, hogy a nappaliban legyen a család, megpróbáltam anyámat bevonni a beszélgetésbe. Ő persze már évekkel előtte önmagát zárta ki a családi kommunikációból azzal, hogy nem volt hajlandó a hallókészülékét használni. Így, aki nem akart ordítani, az nem beszélgetett vele. Egyáltalán, beszélgetés az, amelyikben az egyik fél folyamatosan kiabálni kényszerül?

Egy év telt így el, amikor anyám kijelentette, hogy szociális otthonba vonul.

Szociális otthon. Ez megütött.

AZ ÉN ANYÁM NEM KERÜLHET OTTHONBA!

Ez több mint 10 éve volt. A fejemben elfekvők képe jelent meg, ahol magukra hagyottan tengődnek, akik valaha anyák és apák voltak, főnökök és szeretők, viccesek és okosak, de már csak árnyékuk önmaguknak. És már senki nincsen mellettük, aki emlékezzen a fénykorukra.

Elfacsarodott a szívem. Ezt nem engedhetem. Ez számomra megalázó.

Hetekig forgattam a fejemben a gondolatot. Mérlegre tettem mindent pro és kontra. Anyám óriási teher volt. A családom szinte szétszéledt, mióta ő uralta a nappalinkat. Mert uralta, akkor is, ha egy szót sem szólt. Sőt akkor igazán!

Mégis mi tartott vissza attól, hogy idősotthont keressek a számára?

A bűntudat? Hogy nem tehetem meg az anyámmal, hogy egyetlen gyerekeként otthonba „dugom”? Hogy megszabadulok tőle, mint egy lehasznált tárgytól, ami már nem jó semmire? 

De tényleg, miért is nem tehetem meg?

Mert ő mit szól? Hiszen ő vetette föl az ötletet.

Vagy mit szólnak a rokonok, a szomszédok, a kollégák? Nos, nem ők laknak együtt az én anyámmal, így talán nem is kompetensek. Akkor hát, mégis mi az az erő, ami ellenáll bennem a józan észnek?

Mert lássuk be, a józan ész azt mondja, hogy egy veszekedős, elégedetlen, társalgásba alig vonható mogorva ember az otthonom közepén – az rossz. Megsínyli a párkapcsolatom, a kamasz gyerekeim elmenekülnek, én pedig folyamatosan lojalitáskonfliktusban élek.

Ki az, aki ezt elvárja tőlem?

És akkor eszembe jutott egy régi falfirka: „Amiről azt gondolod, mások gondolják rólad, azt te gondolod magadról.”

Én. Én gondolnám magam önzőnek, szívtelennek, hálátlannak, érzéketlennek, kegyetlennek. Soroljam?

Pedig, ha jobban belegondolok ez így az anyámnak sem jó. Az önállósága morzsáját is fölemészti ez a helyzet. Szívességet kell kérnie, ha bármit szeretne. Legalábbis ő így érzi. Ő nem tud igazán elfogadni. A bizalmat a világban korán elvesztette. Talán ez is a világháború hosszú árnyéka…

Egy otthonban egyenrangúnak érezhetné magát. Kifizetné a díjat és megkapná a szolgáltatást. Kész. Tiszta üzlet. Ott méltósággal élhetne, itt koldusként, aki alamizsnát kér.  Ott örülnének a jelenlétének, hisz őmiatta van az egész intézmény, itt nekünk teher.

Ízlelgettem. Barátkoztam a gondolattal. Fontolgattam. Lassan elkezdtem más szemmel nézni az idősotthonra. Aztán nekiláttam tájékozódni. Később megnéztünk anyámmal is néhány közeli helyet, végül ő kiválasztotta a neki leginkább tetszőt.

Ma is ott lakik. Egy pici apartman az övé, ahol minden ott van, ahol ő szereti, hogy legyen. Akkor ébred, amikor akar, a kaját beviszik hozzá, ha gondja van, csönget, és tudja, hogy aki jön, az azért kapja a fizetését, hogy őt ellássa.

Igen, a kaja lehetne jobb. Igen, vannak kedvetlen nővérek és igen, van abban valami lehangoló, hogy innen mindenki a temetőbe megy. De azóta, megint tudok anyámmal beszélgetni (bár a hangerőt most is meg kell nyomnom, ez nem változott). De most megint örül nekem, megint félreteszi a finom falatokat, ha tudja, hogy megyek, úgy, mint régen, amikor még följártam hozzá.

Azt hiszem, ha nálunk marad, soha, de soha nem tudom a lelkemmel befogadni az ő valódi történetét, az élete drámáját, ami olyanná tette őt amilyen. Nem lettem volna képes együttérezni vele, mert a jelenléte, a rosszindulatú légköre szinte lemarta a húsomat és mindenkit elűzött mellőlem.

Most béke van. Tudom őt szeretni. És ez jó nekem.

 

Tinnye, 2022-01-01

Adelaide Zweiaugen

 Fotó: Pixabay

 

 

 

 

 

Szólj hozzá

gyereknevelés szorongás boldogság megküzdés önismeret öregedés szülők