A fiam 16 éves kora óta rendszeresen szívott. Szégyellhetném magam - gondolhatják most sokan -, de én már nem szégyellem.

Sőt, játszani kezdtem a gondolattal, hogy megírom. Ám előtte körbenéztem a neten, hogy valóban olyan agyonhallgatott tabutéma-e ez? Jelentem, számos okos, hasznos értekezést és tanácsot találtam pszichológusoktól, hiteles addiktológusoktól arról, mit tegyünk, ha drogos a gyerekünk, és találtam néhány megrázó vallomást drogosoktól, akik szívszaggató nehéz történetekben beszélik el, hogyan is csúsztak bele és főként, hogyan jöttek ki – már, aki ugye kijött. Ami föltűnt, hogy – miközben a szakemberek nem győzik mantrázni, hogy a függőség családi betegség – nem akadtam egyetlen szülői (vagy más hozzátartozói) beszámolóra sem.

Értem én, persze, szégyent érez a legtöbb hozzátartozó, ha kitudódik, hogy ivadéka, vagy egyéb családtagja drogos. Hibásnak érzi magát, olyannak, aki valamit nagyon-nagyon rosszul csinált és ezért joggal ítéli el őt a rokonság, a szomszédság, a kollégák, szóval a társadalom. Hát, kinek van kedve a világ elé tárni, amit az idők végezetéig takargatni volna jó?

Ekkor döntöttem el végleg, hogy én igenis ideteszem mindazt, amit anyaként megéltem, egyetlen csodás, drogfüggő fiammal.

Előrebocsátom, hogy intelligens, tanult nő vagyok, szoros elkötelezett kapcsolatban élek életem szerelmével, akivel 5 gyereket neveltünk föl, a mindenkori legjobb tudásunk szerint. (Igen, én is tudom, hogy ez olykor nagyon kevés…) Csak azért írom ezt ide, hogy felejtsük el azokat a sztereotípiákat, hogy a drog a lecsúszott, problémás szegénycsaládok, vagy éppenséggel a gazdaságilag sikeres, ivadékaiknak mindent pénzzel megoldani kívánó „menedzser családok” problémája.  

A dogosok a legkülönbözőbb anyagi-morális közegekből kerülnek ki. Egy valami közös bennük: hiperérzékenyek. És ez az érzékenység az egyik legfőbb motívuma a drogaddikciónak. Ahogyan azt Máté Gábor nagyon éleslátóan megfogalmazta: „Droghoz az nyúl, akinek fájdalma van.” Persze már hallom is, ahogyan most némelyek fölhorkannak, hogy ugyan már, nekem is sok fájdalmam van mégsem hentergek naphosszat betépve.

Igaz. Nem reagálunk egyformán. Mindannyian ismerünk olyanokat, akiket nehéz kibillenteni a nyugalmukból, akik „kis amplitúdóval” élnek, amolyan kis öröm-kis bánat módon, és köszönik, jól vannak. Sőt, abban is bizonyos vagyok, hogy ugyanazt a fájdalmat – már ha létezik objektív fájdalomskála, de tegyük föl – szóval ugyanazt a mértékű fájdalmat nem mindenki éli meg ugyanolyan erővel.  Hiszen így van ez a fizikai fájdalommal is. Van, aki még gyökérkezeléshez is megfontolja, kérjen-e fájdalomcsillapítót, és van, akit a fogkőtől is csak altatásban lehet megszabadítani. Miért lenne másként a lelki fájdalommal? Van, aki jól tűri, van, aki nem.

Aki érzékeny, annak számolnia kell azzal, hogy minden megélés erőteljes, a boldogság is, a fájdalom is. Van, aki megkeményíti, jégbe zárja magát, mert annyira elviselhetetlen volna a fájdalma és bár az öröm sem élhető át jégbe zárva, neki még így is megéri. Aztán van, aki mélyre temeti magában a fájdalmat, hogy az évtizedek múlva súlyos betegség formájában bukkanjon elő. És igen, van, aki oly érzékeny, oly áradó, hogy ez nem segít. Más megoldáshoz kell nyúlnia. És a drog, emberemlékezet óta nyugtató és fájdalomcsillapító. 

Érdekes az is, hogy lassan szinte mindenki kipróbálja, sőt sikerrel használja lazításként. Mégsem lesz mindenki függő. Kell hozzá valami más is, valami belső fogékonyság.

Félreértés ne essék, nem fölmenteni, csupán megérteni szeretném a függőséget. Sem a droghasználó, sem a családja nem hiba nélkül való. Mindenkinek megvan a maga pontos szerepe ebben a játszmában.

A célom ezzel az írással inkább az, hogy fölszabadítsam sorstársaimat a szégyen és a bűntudat érzése alól. Meggyőződésem ugyanis, hogy ezek az érzések nagyban gátolják, hogy valódi, hathatós segítséget tudjunk nyújtani függő hozzátartozónknak. A saját történetem tanulságait szeretném megosztani, azt, hogyan is éli ezt meg egy hétköznapi szülő?

Ami biztos: a szégyen és a bűntudat piszok rossz tanácsadók.

A szégyenérzés – amit sokszorosára tud erősíteni az általános társadalmi ítélkezés, miszerint „Micsoda szülő lehetsz te, ha drogos a gyereked!” - szóval ez a szégyenérzet pokolian megnehezíti, hogy jó válaszokat adjunk erre a nehéz helyzetre.

Nálam a szégyenérzés talán első forrása az volt, amikor rádöbbentem, hogy milyen régóta folyik már és én nem vettem észre. Pedig hány forrásból lehetett már akkor is tájékozódni a droghasználatról, meg hogy mik a drogozásra utaló jelek. Őszinte leszek, nekem semmi nem tűnt föl. És nem, nem azért mert lefoglalt a munkám, vagy el voltam a magam bajával, vagy mert eleve letojom a gyerekeimet. Nem tűnt föl, mert nagyon sokáig nem volt semmi árulkodó jel. Kamaszkoromban a barátnőim ragasztós zacskót húztak a fejükre, ha el akartak bódulni, és amikor az én gyerekeim kezdtek kamaszodni – nagyjából a 2000-es évek elején - egyáltalán nem jutott eszembe, hogy föl kellene korrepetálnom magam ebből a témából. Nem. Azt gondoltam, a családunk nagyjából rendben van, mi oka volna bárkinek drogozni? Egyszerűen figyelmen kívül hagytam ezt a veszélyforrást. Ma már tudom, nem kell késsel kergetniük egymást a szülőknek ahhoz, hogy egy kamasz függővé váljon. Ez nekem az első tanulság.  Azt ajánlom tehát, senki ne ostorozza magát, amiért nem vette észre. Ettől még lehet nagyon rendes jó anya, jó apa! Én ezt már megbocsátottam magamnak.

És amikor kiderül? Vajon mit kezdünk vele?

Nos, én a hárítással próbálkoztam, sokáig sikerrel. Meghaladta az erőmet szembenézi azzal, hogy az egyetlen okos, sármos, intelligens, jó humorú fiam, nagy szerelmünk első gyümölcse drogozik. Végül is ki gondolhatja komolyan, hogy féltve szeretett gyereke számára oly fájdalmas a lét, hogy csak gyakori bódulatban képes azt elviselni? Én nem gondoltam. Hiszen mindannyian szeretjük. A tesói (mind lányok) szinte rajonganak érte, a csajok körüldongják. Na jó, történt néhány kacifántos dolog, például, hogy babakorában súlyosan megsérült és többször is meg kellett műteni. Meg az sem volt túl szerencsés, hogy mi, a szülei elég különbözően álltunk hozzá a dolgaihoz. Egyikünk keménykedett, másikunk elnéző volt. De ez, ez elég volna az önpusztításhoz? Ezt sehogy sem akartam elhinni. Úgy tartottam, hogy a mi családunkban semmivel sincsenek nagyobb nehézségek, nagyobb sérelmek, mint bármely más családban. (Néha még olyasmit is hozzá gondoltam, hogy: Sőt!) Talán felelősség elhárítás volt ez? Talán nagyképű tudatlanság? Mindegy ma már.

Egy biztos: fogalmunk sem volt a fiunk végtelen szorongásairól. Sohasem beszélt róla, sohasem mutatta. Nem. Nem azért, mert nem lettem volna nyitott ilyesmire. Léteznek egyéb okok is. Például, ha nagyon sokra tartunk valakit, aki úgy érzi, ennek a képnek nem tud megfelelni.  Például, ha sokkal többet vár magától, mint amire az erejéből futja. És persze ezer más ok is lehet, ezeket csak azért hozom példának, mert én már tudom, hogy milyen kevés is elég lehet egy hiperérzékeny kamasznak ahhoz, hogy lelki fájdalomcsillapítóra legyen szüksége.

Ne ostorozd hát magad, ha azt kell észrevenned, hogy az ivadékod droghasználó. Nem biztos, hogy mindig te vagy az oka! Egy addiktológus, aki maga is felépülő függő, egy hozzátartozói csoporton azt mondta: „Anyám bármit tehetett volna, én akkor is függő lettem volna.” Ez fontos mondat, nekem legalábbis sokat segített, hogy felhagyjak az önváddal. Mert akárhogyan is, nem az a lényeg, hogy milyen folyamatok vezették a gyerekedet a függőség felé, az a lényeg hogyan reagálsz arra, hogy függő!

Vagy, hogy nagy kedvencemet, Edit Eva Eger írónőt idézzem: Nem az számít, ami történik, hanem az, hogy mihez kezdesz vele. A függőség, mint családi probléma megoldásában ezt az egyik leghasznosabb intelemnek gondolom.

Mert mi is történik, amikor már nem lehet tovább szembekötősdit játszani? Megindul az elkeseredett bűnbakkeresés, a buta vagdalkozás és hangulattól és vérmérséklettől függően hol a gyerekünkre haragszunk, hogy miért ilyen, hol a párunkra (vagy egyéb rokonunkra), mert biztos az ő viselkedése idézte elő, hol önmagunkra, mert úgy érezzük, mi rontottunk el valamit, de nagyon. És talán százszor is visszapörgetjük a múltat, hogy megleljük, hol csúsztak el a dolgok, de hiába…

Mert higgyétek el, nem ez a lényeg! Hanem az, hogy mit TESZÜNK ezután?

Sokan, nagyon sokan vannak, akik bár jól tájékozottak a drogozás mibenlétéről, - tudnak a különböző anyagokról és azok hatásairól, kiválóan fölismerik csemetéjükön a betépettség különböző fokozatait akárcsak abból, ahogyan becsukja maga mögött az ajtót – mégsem ismerik a függőség HATALMÁT.  Nem ismerik, hogy micsoda emberfeletti vonzás, micsoda leküzdhetetlen vágy, egy sosem szűnő sóvárgás. Nem tudják, hogy semmilyen lelki beszéd, semmilyen ígéret, semmilyen fenyegetőzés, vagy kilátásba helyezett jó, semmilyen racionális érv, vagy érzelmi zsarolás nem találhat célba.

Nekem ezt megérteni kb. 4 évre volt szükségem, pedig nem vagyok fogyatékos - csak anya. Mert hát, igen, az anyák (olykor az apák) a végtelenségig képesek vakok és süketek lenni. A végtelenségig akarnak hinni a gyerekük jóságában, szavatartóságában. Nem akarják elhinni, hogy az ő gyerekük ilyen lett. Ilyen, akinek nem lehet a szavára adni, aki halogat, hazudik, akinek egy semmiségtől elpukkan az agya, akit nem lehet a legnyilvánvalóbb dolgokkal sem szembesíteni, mert rögtön a falnak megy, vagy összetör valamit. A szülők nem akarnak hinni a szemüknek, nem akarnak hinni a fülüknek, pedig az a gyerek, akit látnak, már alig hasonlít arra, akit még nem is oly rég az ölükben tartottak. Akinek meséltek, és aki áradó örömmel ölelte meg őket. Nem akarnak hinni az érzékeiknek, mert olyan döbbenetes, hogy az ő gyerekük - már nem az ő gyerekük.

Képtelenség tudomásul venni, hogy amit ilyenkor látunk – az a DROG. Nehéz fölfogni, hogy az, aki titokban belenyúl a pénztárcánkba, aki eladja a családi ékszert, aki hidegen és durván viselkedik a szeretteivel, vagy akár kezet emel rájuk, az csak úgy néz ki, mint a gyerekük, de már nem az. Mint egy horrorfilmben. Mint akibe belebújt az ördög. A különbség csak az, hogy ez egy lassú folyamat. Milyen egyszerű volna, ha a gyerek hirtelen változna át mássá, idegenné. Szörnyű volna az is, de legalább világos. Ez szörnyű is, meg érthetetlen is.

De mi most még nem tartunk itt, egyelőre annyit tudunk, hogy baj van a gyerekkel. És, mit tesz ilyenkor a szülő? Persze, hogy segíteni akar. És elkezd jobban figyelni, ellenőrizni, ígéreteket kicsikarni, vagy ígérgetni, büntetést kilátásba helyezni, vagy éppen hogy megértőbbnek lenni. Mindegy, a lényeg, hogy figyelme fókuszát – bárhol is volt eddig – a problémás gyerekre helyezi. Aki pedig minden erőfeszítés, minden fáradozás, minden próbálkozás ellenére sem lesz nem függő. És nem azért, mert bosszantani akar, vagy letojja, amit kérünk, hanem azért, mert valójában nem áll hatalmában.

Most biztosan akadnak olyanok, akik fölcsattannak, hogy ugyan már!  Én egy nap alatt letettem a cigit, a poharat, a füvet, a bármit. Igen, de ez esetben te nem voltál függő! Cigiztél, ittál, szívtál, vagy szippantottál és mégsem. Mindannyiunknak van legalább egy olyan barátja, aki az átdolgozott nap vagy hét után azzal lazít, hogy felhajt pár pohárkával, vagy rendesen betép. Aztán folytatja az életét, ami sokszor nagyon is sikeres.

Én a függőségről beszélek. Arról az állapotról, amikor egy állandósult szorongással, egy, sosem enyhülő mélységes fájdalommal vagy éppenség üresség-érzéssel élsz. Ez jelenti a létezés 24 óráját. És ez az, amiből kiszabadulsz, amikor szívsz. „Az örök hiány rövid hiánya” – ahogyan egy fölépülő függők által írt és előadott színdarab címe mondja.

No, hát ezt nem tudják a hozzátartozók, legyenek bár mégoly tájékozottak, megértőek és empatikusak. Tehát megkezdődik a segítség, aminek eredményeképpen a család a célszemély körül kezd kerengeni. Őt kell segíteni ha épp pont nem tud bemenni dolgozni, pont nem maradt elég pénze, pont elfelejtett megvenni, megírni, bedobni, elvinni, vagy átadni valami. Ha rossz napja van, vagy ha épp jó. Ha ígérete ellenére mégis betépve jött haza, ha bódulatában, vagy éppen mert nem jutott szerhez tönkre tett valamit, ha kiderül, hogy újabb adósságokat halmozott föl, ha megint megszegte az ilyen-olyan adott szavát, ha megint hiába vártuk, vagy hiába kértünk valamit.

És mindig lesz valaki a családban, aki ilyenkor nyíltan, vagy titkon – szeretetből és féltésből és törődésből - igyekszik elsikálni a dolgot, védelmébe veszi és kimenti: bagatellizálja, kölcsönad, pótolja, megteszi helyette, szól az érdekében, ellátja, a hóna alá nyúl. Ami közben lesz olyan is, akinek mindebből elege van, mert azt érzi, ő nem kap figyelmet, csak mert anélkül is működik, akit bosszant zavar ez az egyensúlytalanság, ez a félre billentség, és aki töklétesen tehetetlennek érzi magát.

És minél erősebb bennünk, szülőkben a bűntudat érzése, annál erősebb a segíteni akarás és annál jobban fölborul az egyensúly – miközben a célszemély állapota – nos, nemhogy nem javul, hanem romlik. Hogy miért? Mert valójában minden érte tett erőfeszítéssel tőle vesszük át a felelősséget az ő saját élete és boldogsága, szóval önmaga felett. És ki lenne attól jobban, ha azt érzi: semmire sem képes önmagáért?

Szóval mondom, nekem 4 évembe telt ezeket megérteni. Ez alatt a 4 év alatt mindenféle segítségnyújtást megpróbáltam a lelki beszélgetéstől a konspiráción és az ügyintézésbeli, vagy pénzbeli segítségen át az unokavigyázásig.  A férjem - egy ideig - híven javítgatta a fiunk által dühében összetört bútort, vagy babakocsit, szerveztünk drogambulanciát, kölcsönöztünk autót, vagy szerszámot, amire épp hirtelen szüksége volt. 

Az így abajgatott gyerek tapasztalataim szerint lehet akár 40 éves is, a lényeg, hogy a hozzátartozók, pontosabban egy meghatározó ember a családból (többnyire az anya) úgy ítéli meg, hogy képtelen az önálló életre, mindig segítségre szorul. És az állandó megsegítéssel tökéletesen konzerválja a függőséget. És ebből az „őrző-védő” álláspontból borzasztóan nehéz kimozdulni. Mi, anyák akkor sem hisszük el, hogy megvonhatjuk óvó kezünket a rászorulótól, ha hozzáértő addiktológusok hada üvölti felénk, hogy „A függőség családi betegség!” Nem hisszük el (mert, hogy is lehetne azt elhinni), hogy amíg mi aggódó, jószándékú (és bűntudatos) segítők nem hagyunk föl a segítéssel, addig semmi nem fog megváltozni.

Pedig így van.

Mert ugye „a helyzetnek nincs oka, hogy megváltozzon”. A szegény gyereket valahogy mindig kihúzzák a csávából, valaki mindig elrendezi a dolgokat, valahogy mindig csak van minden - ugyan miért is kéne lemondani a szerről?

Fölmerül a kérdés, hogy vajon csak a gyerek a függő? Nem függő-e a segítő is, aki képtelen fölhagyni a segítséggel, holott mindig azzal szembesül, hogy annak nincsen eredménye?

Miért csinálja tehát? Mert vezekel? Vagy, mert szüksége van a tudatra, hogy ő az erősebb, a talpraesettebb, ő az, aki tud intézkedni, szervezkedni, bajból kihúzni? Vagy, mert a szerhasználó nélkül értelmetlen és célnélküli volna az élet? Vagy, mert volt valaha valaki, akit nem sikerült megmenteni és most pótol? Kiért csinálja tehát?

Elgondolkodásra szánom ezeket a kérdéseket.

Hogy én miért csináltam hosszú évekig? Nos, nálam első helyen az erős bűntudat állt, amit a fiammal szemben éreztem több okból is. Erről talán később írok. De benne volt az önhittségem is. Azt hittem azért, mert elolvastam néhány pszichológiakönyvet és értek kicsit a személyiségdinamikához, majd elég, ha okosan kielemzem a helyzetet, és az szépen megoldódik. És igen, azt hiszem volt valaki, akit egykor nem tudtam megmenteni…

A csattanó pedig az, hogy amikor képessé váltam abbahagyni a segítést, sőt képessé váltam elviselni, hogy a fiunktól egységesen családilag mindennemű támogatást megtagadjunk, akkor ő fél év múlva önként bevonult az elvonóra. Most, amikor ezeket a sorokat írom 2 éve és 20 napja tiszta és az mi visszakaptuk csodálatos fiunkat. 

Adelaide Zweiaugen