2021. dec 12.

Egy szál gyertya

írta: kreatív pszichológia
Egy szál gyertya

 1_39.jpg

Napokig nem értette, miért épp ezt a koszorút választotta a virágboltban. Meg hogy egyáltalán miért is vette meg, mikor minden évben saját kezűleg készíti el az adventi koszorút. Akkor hasított csak belé a felismerés, amikor meggyújtotta rajta az első gyertyát. Olyan volt, mint egy síró, ráncos arc, ahogy a cirádás, sötétszürke oszlop oldalán egymás után gördültek le az ezüstösen csillogó, sűrű, nehéz könnycseppek. Mind a négy gyertya egyforma volt, furcsán-szürkés színű: akárcsak az urnába szórt hamvak.

Most, hogy elérkezett advent harmadik vasárnapja, ahelyett, hogy meggyújtotta volna, egy ösztönös mozdulattal levette a soron következő gyertyát, aztán kinyitotta a gyógyszeres szekrénykét, ahol a gyufát és a gyertyákat is tárolja. Jó nagy adag teamécses halmozódott már fel az évek folyamán, de az adventi koszorúkhoz vásárolt régi gyertyákból is bőven akadt maradék. Addig kotorászott közöttük, amíg a fehér, piros és aranyszínű gyertyák alól végül előbukkant egy vékonyka, halvány rózsaszín darab. Remegő kézzel illesztette a harmadik szürke gyertya helyére: tudta, neki  sokkal jobban tetszene így a koszorú. Kiváló ízlése volt: mindenkit ámulatba ejtett, ahogy kifinomult, tévedhetetlen eleganciával díszítette a cukrászműhelyből kikerülő csodákat. Bár már közeledtek a nyugdíjas évek, ez egyáltalán nem látszott rajta; energikus volt, csupa derű és életerő. Éppen olyan, gondolta, mint ennek a rózsaszínű gyertyának a lángja: örökös nyár lengte körül, aranyszínbe burkolva a pöttöm kis cukrászdát. Még mindig nem tudja elhinni, hogy nincs többé. 

Nézi a rózsaszínű gyertyát, s közben azon töpreng, vajon az nem illik a többihez, vagy a többi a rózsaszínű mellé. Hogy mi keresnivalója van az örömnek a hamvak között; az életet jelképező örökzöld fenyőágaknak a könnyeket potyogtató gyertyák alatt. Gondolatban megpróbálja számba venni,  milyen örömök is érték ebben az évben. Hogy a férje elvesztette ugyan az állását, de az övé legalább megmaradt, és így meg tudtak élni valahogy addig a kilenc hónapig is, amíg végre újra lett munkája. Hogy talpon maradt a család, bár szinte egész évben betegeskedtek. Hogy a nagymamája állapota két hét után javulni látszik, bár a kórházban eleinte nem sok jóval biztatták őket, mert a vírus a tüdejét is megtámadta. Hogy az anyja a körülményekhez képest jól viseli a kemoterápiát, és hogy a barátnője leletei egész jók lettek a sugárkezeléseket követő vizsgálatok alkalmával.

Nem csoda, hogy ilyen vékonyka ez a rózsaszínű gyertya – mondja magában, és már érti azt is, miért nem talált egyetlen lilát sem a szekrényben: kristálytisztán hallani, ahogy a hit, a remény és a szeretet hangosan vacognak odakint a jeges, sötét szélben. Egy ideje már a cukrászdában sem olyan édesek a sütemények; többé már nem lobog odabent az örök nyár, csak egy halványka fénysugár pislákol erőtlenül a jégvirágos ablakon keresztül.

Annyira szeretné, ha elkezdene végre növekedni a fény. Ha a következő évben legalább egy kicsit vastagabb lenne a koszorún az a rózsaszín gyertya, és a liláknak sem kellene többé elárvultan dideregniük a fagyos szélben. Szeretné azt is, ha karácsonykor végre békesség költözhetne a szívekbe – az ő szívébe is. És igen, szeretne egy kicsit újjá is születni, hogy ismét érezni tudja az aranyszínű fény melegét, amint szétárad az örökös nyárban.

 Széll Natália

Szólj hozzá