Azt hiszem, nem árulok el nagy újdonságot, amikor azt mondom, hogy itt a gyermekvédelmi szakellátásban élő gyerekek mellett, a jövőjükért dolgozva minden érintettnek külön izgalmat jelent egy kezdődő nemzetközi örökbefogadás.

Pláne mostanában.

Természetesen igyekszik mindenki tenni a dolgát, hogy az egymásra találás és az átmenet a lehető legfelkészültebben érje a résztvevőket, és a váltás, ami a gyermek életében lecserél minden eddig ismert embert és körülményt, az elképzelhető legsimábban folyjon le. Miközben a mostani helyzetekben szinte minden, amihez az ismerkedés, barátkozás során a korábbi években ragaszkodni szoktunk megkérdőjeleződött, lehetetlenné vagy extrán nehezítetté vált.

A nevelőcsaládnál, a nevelt gyermekek és persze a saját érdekeket is szolgáló szükségszerű és óvatos bezártság kellős közepén jönnek az elkerülhetetlen sorozatos látogatások, a minimalizálni próbált, de akkor is jelentős külső érintkezést képviselő szakmai team tagok és természetesen az örökbe fogadni vágyó házaspár jelenléte.

A külföldi házaspárnak, a feszültségeket cseppet sem csökkentő dokumentum és határidő csúszások után, ott vannak az országhatárok, a közlekedés, a stabilnak nem mondható járványügyi szabályok és a beutazás egy másik országba több mint egy hónapra, éttermek, szállodák, játszóházak, múzeumok, strandok és egyéb, közösen tervezhető városi szórakozási lehetőségek nélkül, de a szokásos, egyértelmű nyelvi nehézségekkel.

A szakmai team számára a hiányok és lehetetlenségek között sasszézva is szükségszerűen követendők az alaposan átgondolt szakmai lépések, a minden oldalról felügyelt, kipróbált és bevált koreográfia, a ragaszkodás az óvatos, de határozott, előre mutató, haladást szolgáló kis lépésekhez.

Ha pedig nincs már több konkrét tennivaló, akkor a feladat kitartóan és stabilan ott állni a partvonalnál, feszült figyelemmel, kiélesedett érzékekkel letapogatva újra és újra, körben az egész alakuló, változó összképet, mint a világítótorony fénynyalábja.

Egy ilyen nagy előzetes várakozás utolsó perceiben jött a hír a nevelőcsaládtól, hogy a nagycsoportos leánykát otthoni ugrálás során baleset érte, a röntgenen csonttörés, fekvőgipszet kapott. Na, puff neki.

Lefagytunk kicsit, mivel erre aztán végképp nem számított senki, innen már csak a „majd lesz akkor is valahogy” varázsige vihetett tovább, és az vitt is.

Olyan simán és olyan szépen, hogy talán babonából sem győztük elég csendesen mormolni, dicsérni egymásnak a fejleményeket, nagyon nem akarván elkiabálni az örömünket.

Minden nehézség dacára, a gyermek és a család kölcsönösen, kifejezetten jól boldogult egymással, az eddigieket tetéző új nehézséggel együtt. A viszonylag alacsony és vékony alkatú házaspár a vékonyka, soványka, de azért már régen nem csecsemő kislányt tényleg mindenhová a karján, az ölében vitte. Áldozatos ragaszkodásuk és türelmes segítőkészségük mértéke, szeretetteljes odafordulásuk még minket is meghatott.

A gyermek pedig olyan nyitottan, olyan mély bizalommal adta magát a kezükbe, ahogy ezt őróla a korábbi történetét, tapasztalatait és élményeit ismerve, végképp egyikünk sem feltételezte volna…

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven.