A napokban nagy port kavart a közösségi médiában egy hír – az ötvenes nevelőszülő, kevésen múlt, de lecsúszott arról, hogy a nála elhelyezett csecsemőt örökbe fogadhassa. Hasonló ügyek miatt immár sokadszor eltűnődtem, vajon ez a nevelőszülő mennyire gondolta végig, mennyire tartotta ténylegesen szem előtt a gyermek érdekeit. Mennyire reálisan mérlegelte az erejét és a lehetőségeit, felmérve, hogy tényleg ők-e ennek a gyermeknek a lehető legjobb örökbe fogadó család. 

„Ez milyen embertelen intézkedés, hogy másoknak adják örökbe”, szajkózták a kommentek, jogsérelem skandálták, – holott, az örökbefogadás nem alanyi jog, és a jogsérelem itt leginkább a gyermeket fenyegetheti, aki nyilvánvalóan nem emel szót ebben az esetben sem. Nagyon érdekes lenne tudni, hogy a vehemensen hozzászólók zöme a hír kapcsán eljutott-e valódi kalkulációkig.

„Ugyan, miért ne bírnék egy csecsemővel? Hiszen ezt csinálom évek óta, ez a munkám. Kihelyeznek hozzám, mint nevelőszülőhöz gyerekeket, kicsiket is, és én a legjobb tudásom szerint gondozom és nevelem őket. Már miért kellene, hogy ezt befolyásolja az, hogy 50 éves vagyok?" 

Csakhogy ez most más.

A legkevésbé szól arról, hogy nem ismernénk el a nevelőszülő kétségtelenül szerteágazó és gyorsan mozgósítható szaktudást kívánó, érzelmileg is nehéz, embert és családot egyaránt próbára tevő, az év 365 napján 0-24 órában végzett áldozatos munkáját. 

A nevelőszülő, mint munkavállaló arra szerződött, hogy 0 -18 éves korig neveljen rászoruló, családból kiemelt gyermekeket. Ezeknek a gondozott gyermekeknek a többsége, optimális (értsd: a Gyermekvédelmi törvényünk alapvetően humánus szellemiségét tükröző) esetben csak egy viszonylag rövid ideig marad a nevelőcsaládnál. Azok az ügyek, amikor egy kicsi gyermek hosszú éveken át él a gyermekvédelmi szakellátás keretén belül egy nevelőcsaládban, az ő személyes sorsa szempontjából csak átmenetinek állomásnak szánt helyen, általában már többféle sebből véreznek a gyermekvédelmi rendszerünk és az apparátus hibái mentén, legtöbbször akadályozva a kicsi sorsának valódi, az ő érdekeit tükröző rendezését.

Az örökbefogadás tényleg arra szolgál, hogy egy életre szóló biztonságot, szerető családot, támaszt találjunk a kicsinek. Itt a törvény értelmében a gyermek és az örökbefogadó szülő közötti korkülönbség nem lehet több mint 45 év.

Most csak egy pár gondolat erejéig tételezzük fel, hogy végül is lehetne ez a különbség 50 év. Gondoljuk el, hogy mi magunk vagyunk az érintettek, és a sötét jövőbeli lehetőségek közül most ne válasszuk a legkézenfekvőbbeket. Bátran képzeljük el, hogy az idő múlása nem rettent el bennünket semmilyen vállalástól. Végül is igaz, hogy:

"Az öregedés nem gyáváknak való." (Betty Davis)

Ne is történjen velünk semmi baj. Ne támadjanak ránk az öregedő világunkban járványként terjedő civilizációs betegségek, az elhízáshoz, magas vérnyomáshoz, emelkedett vércukorhoz vagy ízületek, porcok elhasználódásához kapcsolható egészségügyi problémák. Hiszen ebben az elképzelt forgatókönyvben most mi fitt, sovány és sportos ötvenesek vagyunk, dicséretesen tartózkodunk minden káros szenvedélytől, bölcs előrelátással és tudatos visszafogottsággal éljük az életünket. Annál is inkább, hiszen az életvitelünk, az életmódunk és szemléletünk lesz a példa a nálunk nevelkedő gyermekek számára.

Szóval, hála a csodásan megőrzött formánknak bizton ígérhetjük, hogy a következő 20-25 évben, amikor az éppen örökbefogadott babánknak a legnagyobb szüksége lehet ránk, mi szilárdan és rendületlenül állni fogunk a vártán. Komolyan?

Az élethez persze, mindig kell egy kis szerencse, de tényleg meg tudom ígérni józan megfontolással, hogy 75 éves koromig fitt és friss leszek, és a nekem kiszolgáltatott gyermek számíthat az adott szavamra?

Éppen úgy számíthat rám, mintha ezt az ígéretet 20 évvel korábban tettem volna?

Tegyük fel, bár nem igazán valószínű.

Azt is meg tudom ígérni, hogy a családom csendesen öregedő többi tagjának nem lesz a közeljövőben, a mainál sokkalta nagyobb szüksége rám, amitől az a későn jött „ajándék gyermek”, esetleg egyenesen felesleges koloncnak, külön tehertételnek érzi majd magát, ha eszmélni kezd, vagy hozzánk vénül, bele a sorra előálló egészségi gondba és a vég nélküli betegápolásba?

Igenis „ajándék-gyermek” – hiszen ötven évesen, nagymama korban, a természet már az igen ritka kivételektől eltekintve nem ad lehetőséget az asszonyoknak fogamzásra, szülésre, csecsemőnevelésre. Igaz, hogy sokak számára már a harmincas éveik végén sem.

Pedig nekünk múlhatatlan szükségünk van arra a legalább 20-25 jó évre, hiszen teljesen természetes szülői vággyal mellette akarunk majd állni ennek a gyermeknek az élete fontos helyzeteiben.

Szeretetünkkel megvédeni, a környező világ fenyegetéseitől.

Átadni neki a tapasztalatainkból leszűrt, megszerzett tudásunk legjavát.

Befolyásunkkal, kapcsolatainkon át egyengetni szeretnénk az útját, segíteni a magára eszmélését, párra találását, támogatni a szárnybontogatását.

Még ha ifjúi erőnk mindjárt a hetvenes éveink közepéig kitart is, hogy lehetünk biztosak abban, hogy például 69 évesen a „csodás” nyugdíjunkból jól tudjuk támogatni a főiskolára/ egyetemre induló csemeténket? Milyen segítségére lehetünk még, amikor ő lassan saját egzisztenciát teremtene, kezest keresne a hiteléhez, családot alapítana, vagy csak valahogy nem talál azonnal a környéken egy a végzettségének megfelelő, jól fizető és kényelmesnek ható állást?

Hiába a gondolatkísérlet, azért a sötét jövőt nem lehet kizárni a képzeletünkből sem. Csendesen megsúgom, kései bátor vállalásunkkal a mai várható életkor kalkulációk mellett már eleve kizártuk azt a lehetőséget, hogy táncolhassunk az unokáink lakodalmán. Persze, ki tudhatja, hogy egyáltalán a gyerekünk esküvőjét megérhetjük-e. Ha pedig ő fiatal felnőttként már újra veszteségekkel magára maradva, egyedül áll majd a világban, akkor vajon tényleg meg tudott valósulni az a védelem, amiért az örökbefogadás felé fordult a csecsemő sorsát rendezni szándékozó rendszerünk figyelme?