Az ember évekig valakire vár, lehet, hogy senkit nem talál...[i]

Valahogy így megy ez a gyermekvédelmi szakellátásba elhúzódó folyamatok árán bekerülő és nálunk, még további időzést követően örökbe adhatóvá lett gyerekek kiajánlására érkező elfogadó válaszokkal is.

Sosem vehetjük biztosra. Nem tudhatjuk, hogy lesz-e még és ha igen, mikor, honnan is lesz egy következő pozitívan reagáló kérelmező. Akad-e majd olyan házaspár, vagy egyedülálló, aki a kiajánlott gyermeket (előbb az iratanyagát olvasva, majd a fényképeken megnézve, aztán valójában látva) tényleg elfogadná.

Pont ez, az általunk jól érzékelt, megtapasztalt bizonytalanság az, ami fokozott óvatosságra int bennünket, a szakellátásban élő gyermekek örökbe adásával foglalkozókat.

Miben vagyunk óvatosak? Egyszerűbb lenne azt kérdezni, miben nem. A korábbi gyenge tapasztalatok, vélelmek és félelmek miatt általában óvakodunk minden olyan lépéstől, ami a gyermek vagy a leendő szülők helyzetét, bizalmát, épülő, alakuló érzelmi kötődését megrendítené, megtépázná, megszaggatná.

Figyelni igyekszünk mindarra, ami a sosem volt egyszerű helyzetüket akármiben tovább nehezítené. Próbáljuk kizárni a kapcsolatuk alakulásából a környező külvilág extra feszültségeit.

Főleg, mert esetleg (gyakran tudottan is) ez, amihez éppen asszisztálunk, az utolsó esélyük az egymásra találásra.

A szakellátás a gyermekvédelem és a gyakorlati szociális terület sűrűje, egyáltalán nem egy steril laboratórium, nem egy kutatóintézet. Ez nem a kísérletezés helye, nem az ötletgazdag találgatásoké, sem a l’art pour l’art, öncélú próbálkozásoké.

Ezért aztán teljességgel elfogadhatatlan egy olyan (megalapozatlan, az érintettek sorsa iránt kíméletlenül közömbös) javaslat, hogy: Ó, hát próbáljuk meg! Csak kínáljuk meg a családot és a gyerekeket a hihetetlen lehetőségnek álcázott erőltetett, minden oldalról extrém nehezített körülményekkel!

Persze nincs indoklás. Nem mintha szokott volna lenni. Hiszen felülről az nem kell.

Csak mi magyarázkodunk itt lenn.

Évek óta zsolozsmázzuk, hogy semmire nem elég az ellátmány.

Sorolgatjuk, hogy mi mindent nem tud megtenni az öt (sok helyen már csak négy) nevelő három műszakban  a tizenkét (13-14) gyermekkel és hiába szabályoz akár okosan is a törvény, ha nincs férőhely.

Magyarázzuk, hogy miért nincs megfelelő szakember, mikor már ember sincs lassan.

Mi pironkodva magyarázkodunk, hogy gyalázatosak a körülmények (miközben a felelősök arca rezzenetlen).

És elbeszéljük, szemlesütve, hogy itt a jó szándék már a legtöbb, ami adható, vagy csak egy jól irányzott  varázslat segíthetne.

Panaszoljuk, hogy a feltételek sehol se biztosítottak.

Jelenthetjük egymásnak, hogy semmi sincs, csak munka, elvárás meg követelmény, de abból bezzeg bőven van.

Szóval, csak úgy jött az ötlet felülről.

Találgatni lehet, például azért, hogy javuljon a statisztika (ott), hogy lám mi (itt), mindent megteszünk.

A lehetetlent is kivitelezzük, hogy a gyermekek a saját vér szerinti testvérükkel együtt mehessenek örökbe.

Jelentem, ötletünk az nekünk is lenne, mint a régi viccben, csak libánk, az már nincs.

Vajon tényleg lehetne olyan ok, amiért két egymást eddig nem ismerő, a saját lemaradásait, hátrányait, problémáit, és a minduntalan megkülönböztetésbe torkolló származását cipelő apró gyermekre feltétlenül rá kellene erőszakolnunk egy lehetetlen, kivitelezhetetlenül túlbonyolított és ettől nyilván vadul elhúzódó barátkozási folyamatot, veszélyeztetve mindent, ami számára fontos lehet most?

Aztán, ha így majd nem megy, ami a gyerekek helyzetét ismerők számára, már most előre egyértelműen látható és borítékolható, akkor majd később megpróbáljuk másként?

Mintha a gyerek csak egy dugvány lenne, a család meg a palántázó ládában az anyaföld.

Nézzük csak, vajon ki lenne az, az elvetemült, aki a láthatóan gyenge (de végtelenül értékes) palántát előbb a már kimerült, elhasználódott földbe rakná, lehetőleg túl közel egy másikhoz, és csak azért se biztosítana neki semmit, amire (nem tegnapelőttől) nagy szüksége van, majd út közben még a gyökereit meg is szaggatná cseppet, hogy megnézhesse: Na, kötött már?

Ésszerűen és felelősen gondolkozva nem arra törekedne mindenki, hogy a rá bízott palánta a lehető legtöbb figyelmet, a legkörültekintőbb bánásmódot kaphassa?

Nem védené meg, hogy ne cibálják, ne dobálják, ne hurcolják feleslegesen?

Hagyná? Van másik vagy lesz?

Aztán majd, ha végképp kókadni, szenvedni látszik, na, majd akkor keressünk neki egy nyugodt, békés, levegős, őt minden fontossal és jóval gazdagon ellátó táptalajt?

Akkor, ha nincs jobb ötletünk, majd figyelembe vesszük, hogy a kiemelése az egyetlen számára ismerős helyről, alapjaiban rengeti meg a biztonságérzetét, tehát, ha másért nem, már ezért is külön kíméletre szorulna. Elsőre persze semmit sem tartottunk meg, szétszakítottuk az összes az eddigi, valódi kötődést, és extrában ráerőszakolunk egy számára teljességgel ismeretlen testvért, korban, szokásokban, napirendben tőle jelentősen eltérő igényekkel, környezetnek pedig odalökünk csupa vadidegen, kiszámíthatatlan reakciókkal bőven meghintett mozgalmas és változékony szituációt és még pár ismeretlen felnőttet.

Ha pedig (meglepő módon ez valahogy) nem lesz jó, akkor mossuk kezeinket.

Mert ugye, mi csak jót akartunk?

Majd akkor törődünk vele, ha nagyon szenved, addig még próbálkozhatunk párat, hiszen fontos a statisztika.

Nem.

Nem gondolom, hogy szeretnék bármilyen fennkölt elvek mögül kilátszó hatalom nevében próbálkozni, mert nem hiszem, hogy ez jól van így.

Ott kezdődik, hogy a gyerek nem palánta.

Bár én azzal is sajnálnék elsőre nyilvánvalóan keményen és rosszul bánni, főleg a kísérletezés és a hangzatos elvek kedvéért.

A gyermek végképp nem krumplis zsák, hogy akárhová, bárhogy és bármikor letámasszuk.

Mások persze magasan tesznek rá és láthatóan nem zavarja őket, hogy így gondolják.

Lelkük rajta.

 „Az intelligenciájuk, a munkabírásuk, a képzés, amelyet megkaptak és a megszerzett tudásuk kivételes helyzetet biztosít, és kivételes felelősséget ró önökre.”[ii]

Én kérek elnézést, mert azt tanultam a rám bízott gyerekekkel bánjak úgy, mintha a sajátjaim volnának.

Az édesek és nem a mostohák.

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i]https://www.youtube.com/watch?v=4y7nsRxEh0o

Express Együttes, Aranyalbum 2.

[ii] J. K. Rowling: Az élet dolgai, 69.oldal, Animus 2018. A szerző a LUMOS (Protecting Children. Providing Solution. wearelumos.org) alapítója és elnöke. A szervezet segítséget nyújt az intézeti nevelés hihetetlenül káros gyakorlatának megszüntetéséhez. Megannyi szakértői vélemény támasztja alá, hogy az intézeti nevelés rendkívüli mértékben károsítja a gyerekek mentális és testi egészségét és igen negatívan befolyásolja életkilátásaikat.