A lakásotthon vezetője volt fent, nagyon panaszkodott. Csak annyit kért, ha úgyis bent leszek az épületben, szaladjak le hozzájuk öt percre. Ő csak öt percet kért, nem is ígértek neki többet, sok a munka fenn is, tudja mindenki.

Ismét elképedtem. Nem először és nyilván nem is utoljára. Már megint rangrejtve közlekedő varázslónak néznek, holott „csak” pszichológus vagyok. A szakmámmal kapcsolatos közkeletű és még mindig népszerű tévhitekről már írtam korábban – itt.

Mire jó az öt perc? – Természetesen most eltekintünk attól az apróságtól, ami már az elején tudható, hogy ez csak laza képmutatás, csendes, de cseppet sem szokatlan bagatellizálás, az öt perc soha nem annyi lesz nekem, sőt fölöttébb valószínű, hogy a gyermekig sem jutok el ennyi idő alatt.

Az otthonvezető tényleg ki volt kelve magából. Nem volt nehéz átlátni, átérezni (akár öt percen belül) aktuális tehetetlenségét, frusztrált dühét és a gyermek felelőtlen viselkedése által láthatóvá vált, munkájához kapcsolódó nyomorát.

A város kicsi. A befogadóban megint hemzsegnek a magatartászavaros és öntörvényű fiatalok. Neki külön gazsulálnia kell, hogy valamelyik, per pillanat ismeretlen okokból kevésbé ellenálló, környékbeli iskolába nagy nehezen betuszkolja az újonnan érkező gondozottját. És akkor tessék, ez a kölyök egyetlen nap alatt kirúgatta magát, mert pont rájött az „idegbaj”!

Az otthonvezető és a nevelő is elmondta, mit észlelt, mit gondol. Az utasítás szerint rászánt idő (három vagy négyszerese) gyorsan letelt, akkor pedig, ugye mi megtettünk már minden tőlünk telhetőt, jól megnyugtatva ezzel a lelkiismeretünket. Hivatalosan ezt itt ki is lehet pipálni, történt jelzés, sőt szakmai reagálás is, a jó szándék az megvolt, eredmény az nem lett ugyan semmi, de hát van ez így, hogy ennyit lehet elérni.

Most, hogy jobban belegondolok, nekem még ez a kipipálás se ment, ahogy azt a lázas kibeszélési vágy, mint az írás motivációja is mutatja. Persze mondhatjuk, hogy ez pech.

Mire jó az öt perc a gyerek szempontjából? Nagy valószínűséggel semmire.

Cseppet sem véletlen, hogy a befogadó otthonhoz legalább részállásban tartoznia kellene a törvényi szabályozás szerint is pszichológusnak.

Itt majdnem úgy van ám, mint szegényéknél általában, a régi mondás szerint: „ha ecet van, saláta nincs, ha saláta van, ecet nincs”. Talán annyi az aprócskának látszó különbség, hogy nálunk, erre a munkára vállalkozó szakember sincs és a státuszt is évekkel ezelőtt visszavette a fenntartó, a munka az egyetlen, ami érintetlen maradt.

A tények biztosan ott szerepelnek valahol egy ellenőrzési jegyzőkönyvben, vagy ott se.

Kicsit gyanakszunk, hogy feljebb üldögélve ez a hiány, a harctéri döglött kutyát se izgatja, maximum számon kérnék a következő ellenőrzéskor újfent. Esetleg a média megszellőzteti majd valami (bármikor elképzelhetően bekövetkező, mondhatni borítékolható) szerencsétlenség kapcsán.

Az a viszonylag gyorsan váltakozó 12 gyermek itt alaphangon a családból való kikerülés traumájával küzd. Emellett gyakorta mindenki mással, a család szándékaival, titkokkal, hazugságokkal, egymással, a saját indulataikkal, a törvény betűivel, a bezártsággal, a dohányzással, az alkohollal, drogokkal, a nélkülözés és elhanyagolás, a marginalizálódás hatásaival és az előítéletekkel. Szakszerű segítség nélkül, általában harminc napon át.

Bár ahhoz képest, amikor a tisztességes gondozást nem is igazán fedező, felülről csordogáló ellátmány kezd akadozni, vagy amikor pont nincs fűtés az egész épületben a fenti Fukar Marok miatt, esetleg amikor a közüzemi szolgáltatók fenyegető, felszólító levelei befutnak hozzánk...

Na, olyankor tényleg nem nagy szám, hogy az a bekerült kölyök (nem is elit, nem is gazdag, nem is valakinek a valakije, ráadásul nem is kedves, ja és nem is szépen szóló) megbirkózik-e mostanság, annak a szerencsétlenség tengernek és magán jellegű világomlásnak a következményeivel, aminek momentán a szenvedő alanya vagy már az aktív részese.

Ez a gyermek itt, miután hosszas unszolásra, tessék-lássék szóba állt velem, csak arra tudta használni azt az öt percet, hogy felvillantson néhány gondolatot a belsejét mardosó gyűlölet és indulat mocsárból, aztán elrohant, ment tovább a saját feje után.

Mire lehetne jó az öt perc?

Valahol a kilencvenes évek egyik még ingyenes és mégis színvonalas szakmai továbbképzésén Dr. Berényi Ritától hallottam először, hogy a serdülők és a csecsemők felelősségteljes gondozása – nevelése egyformán 24 órás szolgálat, csak másként.

A babák esetében ezt senki nem kétli.

A serdülőknél viszont magyarázatra szorulhat. Azért kell hozzájuk 24 óra, mert sokszor az egész nap egymás közvetlen fizikai közelségében töltése mellett sem sikerül kiböjtölni, hogy elkapd azt az öt percet, amíg nyitott rád, fogadó kész a gondolataidra, a mondandódra és engedi megközelíteni magát.

Milyen szép, szinte tündérmesésen tökéletes lehetett volna, ha ez a kétfajta öt perc a mi történetünkben valahogy egybeesik, csak hát nem esett.

Szabóné Erdős Gyöngyi

pszichológus

Ha szeretnél még több Lelkizóna-cikket olvasni a pozitív pszichológia témakörében szubjektíven - mindennap más szerző tollából, akkor csatlakozz a facebookon!