Szinte minden évben van egy nagyon „zajos” örökbefogadás nálunk, tavaly is volt. Sőt a tavalyi olyan nagyon hangos lett és annyian, annyiféle „majd én megmutatom, hogy kell itt rendet vágni” és „ki tudhatná ezt nálam jobban” alap-szemléletű ember ugrott be a ringbe, oldalról és felülről, mint eddig még tán sohasem.

Miért írom, hogy ring? Hiszen a szakellátásban az örökbe adható státuszú gyermekek esetében, a családra találásnak már cseppet sem kéne küzdelemnek lennie. Ráadásul egy saját, régi nevelőszülőnknél voltak elhelyezve a testvérek. Csakhogy a nevelőanya kollégánk, ebbe az örökbefogadási folyamatba már egy nagy, egyéni-családi konfliktusgömbbel és friss veszteség halmazzal érkezett, majd összeroppant és teljesen meghasonlott. A végén tán csak a Sóhivatalban nem járt, az összes többi elképzelhető helyre viszont fordult változatos panaszaival, talán onnan kezdődően, hogy a barátkozás kellős közepén kellett tőle kiemelni a kicsiket, mert a hálózat részéről kirendelt, a gyermekekkel is foglalkozó pszichológus kollégánknak öngyilkossággal fenyegetőző tartalmú üzeneteket küldött.

Szóval beszálltak az eredetileg titkos örökbefogadás kellős közepébe szép számmal önjelölt illetékesek. Aztán pedig sűrűn voltak pillanatok, amikor azt sem volt egyszerű kiszámolni, mit léphetnénk még egyáltalán és most kinek, ki fogja le a kezét. 

Cserébe csigalassúsággal haladt minden és háromszor annyi időbe telt, mint normálisan, míg végre lezárult az örökbefogadás. A magaslati levegőt szívó papírmunkások ráadásul még nem is értek az aktatologatás végére, újfent felgöngyölítés megy, fénymásolt anyaghegyek vonulnak le s fel. Ha nem tudnám, hogy nekem kell ezzel még többet dolgoznom ingyen túlórákban, mert feljebb valakinek valami megint felbüffent, tisztára azt hihetném, hogy itt most megnyílt valami időcsúszda, ami közvetlen összeköttetésben áll a régi idők tervhivatalával, ahol az illetékes elvtárs pont most okosít majd meg, hogy hogyan és mennyit is kell fialni a mi malacunknak.

Ha direkt jól akarom érteni, azt is hallhatom: volt-e komoly okunk arra, hogy szétválasztottuk a kicsiket. Ha viszont nem próbálom a magunk számára lefaragni, lesimogatni a sarkokat és éleket, inkább így hangzik: valakik szerint, mi itt nem jól, nem a ki és leadott ukáz, és nem a fenti népek aktuális szájíze szerint jártunk el.

Így tehát azt gondoltam, hogy ideje volna lefordítani a tipikus és ismétlődő testvérsoros dilemmáinkat külsősök számára is jól érthetőre. Nem a fentiek miatt, a hatalom ritkán szorul a szakmai tanácsainkra, a hatalommal visszaélők pedig végképp sohasem. Hanem csak azok kedvéért, akik szeretnének mélyebben belelátni az eseteinkbe a szakszolgálat szemszögéből. Szóval a közérthetőség kedvéért tárgyaljuk újra egy aktuális példán, milyen testvérek egyben örökbe adását is javasolja a törvény. Nem követeli, hanem javasolja, lehetőség szerint.

A történet elég szokványosan kezdődött, valahol a semmi közepén, különösebb előkészületek és megfontolások nélkül összeállt egy fiatal férfi és egy fiatal nő, és dacára a halmozottan hátrányos körülményeiknek, a családalapításhoz és gyermekneveléshez megfelelő feltételek teljes hiánya ellenére szaporodni kezdtek.

A fiatalok a származási családjuk erőforrásaira támaszkodva igyekeztek felszínen maradni. Általában szívességi lakáshasználat mellett és legtöbbször bármiféle rendszeres jövedelem nélkül. Aztán sebesen jött a második kicsi, majd a harmadik. Ha az apa alkalmi munkákat vállalt és az aktuális szállásadó családtag jól bírta a kiszipolyozást, a szülők életvitele pedig nem volt kirívóan problémás, ebben a fázisban talán még be sem kerülnek a gyermekvédelem látóterébe.

Mondjuk a mi családunk esete nem volt ennyire sima. A két fiatal szülő viharosan szenvedélyes életvitele, italozásaik, hangos veszekedéseik, gyermekeiket elhanyagoló és veszélyeztető magatartásuk már jóval korábban felhívta rájuk a hivatalos szervek figyelmét, és a saját családtagjaik egy részét is ellenük fordította. Egy nagyobb veszekedés után az apa és az anya szétosztotta egymás közt a három gyermeküket, és ment mindenki külön, tovább a maga útján.

Nem, még ne tessék számolgatni, ez az esemény nálunk nem számíthat bele a testvérek szétválasztásába, hiszen a kicsik még bent sincsenek a rendszerben.

A két kisebb gyermek az apától rövidesen az apai nagyszülők háztartásában landolt, ahonnan viszont az apa egyik hosszabb „távozása” után kisvártatva a szakellátásban találták magukat. Némi kapcsolattartás utánzatot követően ők nagy-vártatva örökbe adhatóak lettek, és az örökbe fogadásuk le is zárult.

Nem, még most sem kell elkezdeni a strigulázást, itt nem volt szétválasztás, annál a nagyon egyszerű oknál fogva, hogy az ő legidősebb testvérük, még be sem került a rendszerbe. A két testvér pedig egy családba került, igaz, a belföldi érdeklődés teljes hiánya miatt egy külföldibe.

A legidősebb testvérük még szabadon, az anyjával csatangolt a környéken, aki eközben valakiben, sebtében újra emberére akadt, és neki is szült három gyermeket sorjában.

Aztán, nem túl sok idő múltán, az anya újabb (hetedik) gyermekének születése kapcsán kitört a család felett már régen kavargó sötét felhőkből a vihar, mivel a gondozatlan terhesség és az újszülött érkezésére való alapvető felkészülés egyértelmű elmulasztása rövidre zárta a körülöttük sistergő feszültséget.

Az anyának megmondták, hogy a csecsemőt a kórházból a körülményeik miatt sem viheti haza, mire ő saját felelősségére távozott a szülést követően. A szakellátásba bekerült kicsit a család mintha azonnal el is felejtette volna, egyáltalán nem látogatták és ő viszonylag hamar egy örökbefogadó házaspárhoz került.

Nem, ez sem az a pillanat, amikor a testvérek szétválasztása szóba jön. Őt nem kellett senkitől elválasztani, a testvérei vele soha nem is találkoztak. A családja simán otthagyta, hátrahagyta, mint kerékkötőt, felesleges koloncot.

Az anya szülését követően viszont az addig vele vándorló négy gyermeke rövidesen bekerült a szakellátásba. A legnyomósabb indok a gyermekek családból való kiemelésére a legidősebb, az aktuális élettárs számára kifejezetten mostoha, gyermekük iskolai magatartásgondja és az ő sérelmére elkövetett immár látványos abúzus volt. A rettenetesen elhanyagolt, tetves, rühös, mocskos gyermekek hirtelen két nevelőcsaládnál kaptak helyet a szakellátásban.

Néha megjelent az anya a havonta egyszer esedékes láthatásokon, nem rendszeresen, nem kiszámíthatóan, és nem megnyugtatóan (hanem az egyébként roma nevelőszülők elvárásait is mélyen alulmúlóan) viselkedve.

Az asszony időközben újfent terhes lett, s annak ellenére, hogy éppen egyetlen gyermekét sem ő nevelte, ennek az újszülöttnek a fogadására sem tett semmilyen előkészületet, még aznap otthagyta a kórházban, és sem ő, sem a család többé felé sem nézett.

Nem, itt sem számolunk. Ezt a gyermeket ismét csak nem kellett szétválasztani a testvéreitől, akik közül soha senkivel nem találkozott, és azok sem ővele.

Hanem a beutalástól jól eltelt idő alatt már, ha lassan is, de zajlott a per, a kapcsolattartás elhanyagolása miatt a szülői felügyeleti jogok megvonására. Amilyen a formánk, az éppen szóban forgó öt gyermek ügye négy különböző bíróhoz került – tán mert megszületett a rendelet, hogy az ilyen, gyermekkel és gyámsággal kapcsolatos ügyeket gyorsítani kell.

Pár hónappal később az ügyek bírósági szakasza nagyobb lendületet vett és viszonylag ritka eredményre vezetett. A bíróság az eltelt évek történéseit sorba szedve megállapította, hogy az anya az idáig megszületett nyolc gyermeke közül egyetlen egyről sem volt képes hosszabb távon gondoskodni, és a bizonyítottan embertelen bánásmódért a születendő gyermekei vonatkozásában előre is megvonták a szülői felügyeleti jogát.

Nem sokkal később az anya világra hozta gondozatlan terhességéből, kis súlyú, koraszülött és beteg kilencedik gyermekét, akit a kórházban hagyott. A kicsi egy nevelőcsaládnál elhelyezve fejlődik és várja a gyógyulása közben azt a pillanatot, amikor az egészségi állapota stabilizálódva megengedi majd, hogy örökbe fogadó szülőket találjunk a számára.

Egyébként nem, őt sem kellett elválasztani senkitől, mivel senkivel a családjából nem volt kapcsolata, nemhogy kötődése.

Akkor hát mikor is beszéljünk a testvérek szétválasztásáról? Nem egyértelmű ez? Ó hát, amikor a négy egy időben bekerült gyermek eseténél tartunk.

Már önmagában az, hogy általában tévedésből sincs olyan nevelőszülőnk, akinél egyszerre négy gyermeket el lehetne hivatalosan helyezni, felveti a testvérek szétszakítása, mint a rendszerabúzus kérdését. Hosszú hónapok óta hangzó, a rendszerünk veszélyes túlterheltségéről, a lehetséges gondozási helyeink teljes telítettségéről szóló panaszaink enyhén szólva hidegen hagyják a fenntartót.

Ezt a negatív hatást itt csak annyiban tudtuk enyhíteni, hogy a négy gyermek egy viszonylag kis településre került két nevelőcsaládhoz, így minimalizálva köztük a fizikai távolságot, és biztosítva, hogy legalább azonos oktatási intézménybe, a település egyetlen iskolájába írassák mindegyikőjüket.

És persze természetesen, élesen felmerült a testvérek szétválasztásának kérdése most, hogy az együtt, egy családnál nevelkedő két kisebb gyermek közös örökbefogadása folyamatban van – miközben a tőlük nem túl távol elhelyezett testvérük lassan teljesen kifut az időből, amikor még bármiféle érdeklődést kiválthat a kiajánló anyaga. Úgy, ahogyan a legidősebb gyermek, a féltestvérük végképp kicsúszott abból az életkorból, amikor akár a belföldi, akár a származás kérdésében jóval elfogadóbb, külföldi örökbe fogadni szándékozó házaspárok, felé irányuló érdeklődésére tarthatna számot.

Ha valamilyen nagyobb csoda folytán, a testvérek közül a legidősebb számára találnánk a külföldi szervezetek képviselőinek kifejezetten aktív közreműködésével egy külföldi családot, aki az évei ellenére mégis megismerkedne vele, akkor őt bizony szét kellene majd választani a legidősebb féltestvértől, akivel, ha korábban nem is feltétlenül, de itt a szakellátásban, már jó ideje egy nevelőcsaládban nevelkedik.

A vele nevelkedő féltestvérnek, aki az anya első gyermeke, viszont már a szakellátásba kerülése idején sem volt valódi esélye arra, hogy segítségünkkel egy másik családra találjon, és abban gyökeret verhessen.

Ő magán hordozza mindazokat a sebeket, amiket sok év bántalmazás és kegyetlen bánásmód okozni tud, ezek súlyosságát mostanra tetézi megkezdődött serdülése, a társuló magatartási gondokkal, ami itt a nevelőcsaládon belül is perifériára, hátrányos helyzetbe sodorja.

Az ő ügyében sajnos esély sincsen arra, hogy ismét a szőnyeg szélére állhassunk azért, mert „túl buzgón és túl kitartóan és eltökélten” segítjük örökbefogadási ügyének hajóját egy nyugodt, biztos kikötő felé.

Szabóné Erdős Gyöngyi pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkekről!