Van-e varázsereje a szavaknak? Úgy, mint akárki, bármelyik szavának?

Ugyan már! De némelyek egyes szavainak, vagy különleges (értsd: érzékeny, sebezhető, kiszolgáltatott) helyzetekben elhangzott bizonyos szavaknak mindenképpen lehet józan, fizikai megfontolásokkal megmagyarázhatatlanul nagy ereje, elsöprő hatása az életünk további alakulására nézve. 

„Mert minden szó új korlátot teremt,

a végtelen testének szabva formát.

S e korlátok közt kígyózik a rend lépcseje,

Melyen addig járjuk ormát

Új meg új látásnak,

Amíg messze lenn, köddé

Mosódik minden régi korlát,

S képekből összeáll a képtelen,

Korlátokból korlátlan végtelen.”[i]

Egyes mondatok, sok évvel később is egészen tisztán, változatlanul visszacsengenek, drágakőként kiragyognak az emlékeinkből, vagy szinte átokként, sötét foltként beleégnek múltunk szövetébe.

Biztosan vannak egyes percekben valaki számára nagyon hatásos szavak, olyanok, amik élni, túlélni segítenek, átlépni az akadályon, megváltozni.

Az egyik kedvenc filmem[ii] bevezetője: „Van valami varázs egy történet első szavaiban, sosem lehet tudni, hová vezetnek, engem ide hoztak.” 

Na és a képek? Lehet egyes képeknek varázslatos ereje?

Hiszen némely emlékeink évtizedek távolából is kristálytiszta képekben, teljes ifjúi pompájukban ugranak elénk, esetenként annyira frissnek érződnek, hogy az a meggyőződésünk, még a hozzájuk tartozó hangulatot, hangot és illatot is maradéktalanul felelevenítik.

Egyes képek sokkal hatékonyabbak az érzelmi reakciók kiváltásában és bizonyos témakörök egészen mély húrokat tudnak megpendíteni sokunk lelkében.

Az egyik ilyen nagy hatású „téma” a gyerek.

A Smithsonian Intézet[iii] egyik hatalmas fotógyűjteményének kurátorát egy tévé riportban, arról kérdezték, hogy a látogatók és a fényképek rendszerezésébe, háttér kutatásába az interneten bevonódó emberek reakciói közül, mi volt az ő számára a legemlékezetesebb.

Egy szociális munkás hölgy levelét említette, aki elküldte a kedvenc fotóját és megosztotta annak történetét. Mexikóban, az asszony lakóhelyén a testvérek együttes örökbefogadása sokszor nagyon nehezen, vagy sehogyan sem sikerült. A hozzájuk bejelentkező kérelmezők több gyermek szimultán befogadását eleve elkedvetlenítően nehéz feladatnak gondolták. (Gyaníthatóan nincs ez másként máshol sem, általában véve is csökken a szándék több gyermek vállalására nálunk is, erről még itt)

Ott a helyi gyermekvédelmi csapatnak a nehézségek áthidalására született egy hatalmas ötlete.

Felkértek egy hivatásos fotóst, hogy készítsen profi, művészi fotókat örökbefogadásra váró testvérekről.

A válogatott képekből nagy, nyilvános kiállítást rendeztek, aminek az eredményeként az érdeklődés a testvérek örökbefogadása iránt sokszorosára nőtt.

A módszerüket átvette ötven másik tagállam.

Eddig tartott a hír.

Fantasztikus, fellelkesítő, gyönyörű gondolat volt ez a számomra.

Aztán még mielőtt lett volna igazi esélyem mélyen átélni ezt a reményteli szárnyalást álmodozva a szakmai munkánk hirtelen felvirágzásáról, eszembe ötlött az ismert szófordulattal élve, hogy bizony Pasadena nem Kesznyéten.

Előzés - Kovács Bodor Sándor fotója

És már sorjáztak is elő emlékezetem hátsó bugyraiból az örökbefogadást egyáltalán, mint lehetőséget támadó hazai nyilatkozatok. Felrémlettek a régebbi botrányok a mindenhol pénzt, csalárdságot, összefonódást, törvénytelenséget (és gondolom, mind e közben hatalmat, pénzforrást, akár zsarolási és sakkban tartási lehetőséget) feltételezők cikkei és hozzászólásai.

Az kétségtelen, hogy a hazai örökbefogadásoknál a megyénken belül meglehetősen ritka az olyan jelentkező, aki nemcsak alkalmas (itt), de motivált, képes és hajlandó is lenne egy időben több gyermeket, testvéreket örökbe fogadni. A felvillant új lehetőség kipróbálásához, az amerikai jó gyakorlat és elképzelés hazai megvalósításában viszont biztos azonnal találnánk helyben is több kerékkötőt.

Már jönnének is az örök pesszimisták rögvest előrevetíthető sirámai:

Ugyan, ki lenne nálunk az, az ismert, képzett, netán híres művész, aki azzal töltené a drága idejét, hogy örökbefogadásra váró szegény gyerekekről készítene műterembe illő minőségű fotókat? Hiszen a hazai gyermekvédelemről azt aztán senki nem állíthatja, hogy fizetőképes keresletet képviselne bármilyen magas színvonalú, szakmai munka iránt. Ingyen, vagy kicsi pénzért meg ugyan, kicsoda dolgozna azért a nemes célért, hogy nálunk Magyarországon is felélénküljön kissé az érdeklődés az örökbefogadás, különösen a testvérek adoptálása irányában. Ugyan, hol lehetne itt az a kiállítás, ki tudná megfizetni, kibérelni erre a célra itthon egy puccos műcsarnok kiállítótermét?

A válaszom ezekre, az egészen sebesen összecsomósodott kétségekre: nem tudom.

Talán egy önkormányzati aulában, könyvtárban vagy művelődési házban berendezett tárlat is megtenné, ha ők hajlandóak lennének jutányos áron, vagy szívjóságból átengedni a területüket, termeiket egy időre, erre a jótékony célra.

Esetleg ugyanők, tán még a fenntartókkal karöltve arra is képesek lehetnének, hogy szponzort találjanak a fotók és a tárlat készítéséhez szükséges anyagok, eszközök előteremtéséhez.

Egy cseppet sem véletlenül, hanem egészen direkt hagytam ki saját magunkat, a területi gyermekvédelmi szakszolgálatokat a lehetséges szervezők és pláne a szóba jöhető kiállítási helyek közül.

Miért?

Azért, hogy teljesen nyilvánvaló legyen: ami itt elkészülhet, az nem bizonyos gyermekek kiajánlását támogató portfolió, hanem egy nagyobb területet, más városokat, akár az egész országot bejáró utazó kiállítás.

A cél hangsúlyozása és megkülönböztetése nagyon fontos, itt nem azért készülnének azok a művészi fotók, hogy a tárlatból a látogatók, a nézőközönség jobban kiválaszthasson egyes gyerekeket, mint a reklámújságokból az otthonra beszerzendő dolgokat és tárgyakat.

A kiállítások célja csak és kizárólag az általános adoptációs kedv fokozása lehet a képek eszközeivel, és talán még kívánatos mellékhatásként esetleg az ellenérzések és előítéletek csökkenése a családból kiemelt gyermekek irányában.

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus 

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Babits Mihály: Hadjárat a semmibe, részlet, http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/megcsapottak/babits-hadjarat.html

[ii]Miss Potter, 2006. 92 perc, angol – amerikai romantikus dráma,

„It is a Wonder, really – one of thegreatWonders, as William Heelisusedtosay – howthecourse of a person’s life can be altered, utterly and completely, by a momentsoinnocentonemaynotevennoticethatit has happened.” – in: Richard Maltby, Jr.:Miss Potter – The life of Beatrix Potter is the most exchantingtale of all. A novel, Frederick Warne& Co., Great Britain, 2006.

[iii] A Smithsonian Intézet(SmithsonianInstitution) egy oktatási, kutatási intézet és múzeum együttes, amit az Egyesült Államok kormánya alapított és irányít.https://hu.wikipedia.org/wiki/Smithsonian_Int%C3%A9zet

Mesterkurzus, Nyitott Akadémia, Prof.Dr. Bányai Éva Önfejlesztés, önmegvalósítás, önmeghaladás című előadása: https://www.youtube.com/watch?v=goqQ51Tn5dI