Volt alkalmam belelátni egy kicsi szeletébe a mostani egészségügyi viszonyoknak és a Covid elleni küzdelem nyomán előállt helyzetnek. Épp, hogy „résnyire nyílt az ajtó”, amin bekukkanthattam, de amit láttam, az elég volt ahhoz, hogy megérezzem, hogy itt háború zajlik.

Olyan értelemben mindenképpen, hogy nem érvényesek azok a játékszabályok, azok a régi beidegződések, szokások és elvárások, amik ebben még a mi sokat szidott és gyakran okkal kritizált egészségügyi ellátásunkban is némi biztonságérzetet adtak. Nem lehet már számítani arra, hogy működnek a jól kipárnázott kis életünknek a demokrácia, a jogállamiság, a társadalombiztosítás és a fogyasztói társadalom által jól-rosszul lerakott sarokkövei.

Hétköznapi értelemben ez azt jelenti, hogy a beteget nem látogathatod, az orvossal nem tudsz beszélni, a nővérnek nem köszönheted meg. Nincs boríték az orvosnak, kávé meg csoki a nővérnek, wc-papír a kórháznak, gyümölcslé a betegnek, amivel megválthatod a nyugalmadat, megnyugtathatod a lelkiismeretedet, hogy te ma is megtettél mindent. De valódi segítség sincs, nem ülhetsz a hozzátartozód ágya szélén, nem tudsz szólni, hogy már órák óta nem kap rendesen levegőt, vagy tisztába kellene tenni, nem tudsz te magad néhány csepp folyadékot belediktálni, nem simogathatod meg a kezét, nem tudod megnyugtatni.  

Alapvető jogok ütköznek nap, mint nap, minden pillatanban. Az egészséghez és a megfelelő egészségügyi ellátáshoz való jog gyakran a másik ember hasonló jogába ütközik. Az emberi méltósághoz, a kegyelethez való jog ütközik más emberek egészséghez való jogával. Az egészségügyi személyzet emberi jogai és a munkával kapcsolatos jogai folyamatosan áldozatul esnek a betegek jogainak. Pihenőidő, munkavédelem, egészséges munkakörnyezet – jelenleg mindez illúzió. Folyamatosan olyan döntéseket kell hozni, ahol valakinek az alapvető emberi joga óhatatlanul sérül.

Nem vagyunk ehhez hozzászokva. Amikor évtizedekkel ezelőtt először tanultam arról, hogy az alapvető emberi jogok csak egy másik hasonlóan alapvető emberi jog védelmében korlátozhatóak, akkor még olyan hajánál fogva előrángatott, életszerűtlen példákat tudtak hozni, amikkel nem tudtunk mit kezdeni. Jellemzően vallási meggyőződés, nemi identitás, szólásszabadság körében merültek fel ezek a kérdések, olyan témákban, amik az átlag kelet-közép-európai ember hétköznapjait nem befolyásolták.  Jól példázza, hogy mennyit változott a világ, ha a közelmúlt burka-viseléssel kapcsolatos vitáira gondolunk, ahol a szabad vallásgyakorlás ütközött más jogokkal, mint például a biztonsághoz való jog, ma pedig mindannyian maszk mögé kényszerülünk a saját jogszabályaink alapján.  

Mivel nem vagyunk szentek, de birkák sem, nem lehetünk mindig mindenki másnak minden jogára tekintettel. Fontos kiállni a magunk és a szeretteink jogaiért még az ilyen kiélezett helyzetekben is. Ugyanakkor bűnözők és forradalmárok sem vagyunk, az önzéssel, a szabályok áthágásával nem jutunk messzire, gyakran visszájára sülnek el ilyen helyzetben az egyéni, világmegváltó akciók.

Akkor mégis mit tehetünk? Azt gondolom, hogy a legtöbb, amit tehetünk, hogy maradjunk meg embernek és lássuk meg a másikban is az embert. A betegben ne a 625. esetet, hanem az anyát, akit hazavárnak, az apát, akiért a gyerekei aggódnak, a tanárt, akit visszavárnak a diákjai, a nagymamát, aki még meg szeretné érni az unokája születését, a szenvedőt, a szomjasat, az aggódót, a halálfélelemmel küszködőt. Beszéljünk vele, szóljunk hozzá, úgy szóljunk, hogy legalább az ne fájjon! Az orvosban, nővérben ne a beteg és sokszor értelmetlenül működő rendszer kiszolgálóit, a nyomorúság vámszedőit, ellenséget lássunk, hanem a fáradt, gyakran tehetetlen, túlterhelt, szintén szenvedő embert. Beszéljünk vele, szóljunk hozzá, ne kérjük számon, ne bántsuk feleslegesen!

Beszéljünk, merjük megmutatni az emberi oldalunkat, szálljunk ki néha a biorobot funkcióból, az áldozat szerepből, az adófizető állampolgár pozícióból, és ha csak egy szó, egy mosoly vagy egy könnycsepp erejéig, de mutassuk meg az érző embert.

Ne várjunk arra, hogy egyszer majd csak vége lesz ennek az egésznek, mert attól tartok, hogy addig fog az élet – vagy a sors, vagy a Mindenható vagy kinek, ki, mi – a présben tartani és újabb és újabb kihívás elé állítani, amíg nem ébredünk fel, nem jövünk rá, hogy semmi másra nem számíthatunk, csak a lelkünk mélyén lakozó emberségre.

Dr. Fekete Olga

jogász