2017. máj 22.

Hány ponton sértheti a rendszer a saját nevelőszülőink érdekeit?

írta: kreatív pszichológia
Hány ponton sértheti a rendszer a saját nevelőszülőink érdekeit?

 action-2277292_640.jpgHa csak egy cseppet epésebb és realistább (esetleg kiábrándultabb) hangulatban lennék, ez az írás egészen rövidre záródva befejeződne itt, széljegyzet méretben, rávágva a fenti kérdésre a sajnos sokszor igaz választ: ahány ponton csak tudja. A gyermekvédelmi rendszer szolgálatában töltött fél emberöltő[i] alatt tényleg elég sokfajta trükkjét láttam az irányításnak és a fenntartóknak is. Nézzünk meg együtt pár olyan pontot a nevelőszülői működésben, ahol általános hibaként, nagyobb, szilárdabb tartásra, több erőre, önnön védelmükre való elszántságra lenne szükségük a nevelőszülőinknek ahhoz, hogy sikeresebben ellenállhassanak a gyermekvédelmi apparátus rájuk is tagadhatatlanul nagy nyomást kifejtő tevékenységének.

Az új gyermek kihelyezése az egyik szerintem jóval több figyelmet érdemlő sarkalatos pont. Ezt a folyamatrészt, pontosabban a valóban fontos elemeit, mifelénk is nagyon szeretik elmismásolni. Pedig lehet-e fontosabb, mint a korrekt információk átadása, megszerzése, ellenőrzése, és a nevelőcsalád érdekeit jól képviselő, megfontolt és kiérlelt döntés egy új gyermek befogadásáról? Ehelyett szinte szokványosak az akut telefonos fél hírek, álságos kis hízelgésekbe csomagolt nagy biztatással, és az ajtófélfánál vagy a kertkapuban egy szál ruhájában letámasztott, a családjából éppen kiemelt, elhanyagolt, sok szempontból beteg, bántalmazott kisgyermekkel. refreshment-438399_640.jpg

Bárki teljesen biztos lehet abban, hogy a fenntartó rendszernek nem érdeke ezen a ponton a hiteles tájékoztatás, hiszen abból, sokszor egy-egy kiragadott információ is elég lenne ahhoz, hogy a nevelőanyát, aki általában a tárgyaló fél ezekben az ügyekben, jól elbizonytalanítsa abban, hogy tényleg olyan okos dolog-e, egy akármilyen környezetből és helyzetből frissen kirángatott gyermekkel egy fedél alatt maradni már ma éjszaka.

Egy hirtelen és átgondolatlan kihelyezés, amire sem a felnőttek, sem a saját gyermekek, sem a már ott nevelkedő többi gyermek nincs felkészülve, kártyavárként boríthatja fel a családi rendszer kényes belső egyensúlyát, ahogy egy túl problémás/túl beteg gyermek befogadása mindenki mást is veszélybe sodorhat az otthonukban.

A család érdekeit szolgáló létszám feltöltési limit tiszteletben tartása nem a rendszer erőssége. A saját erőik őszinte, esetleg belső okok miatt változó, érzékeny felbecslése szintén olyan feladat, amivel nem szabad a rendszerre várni. Ezt magának a nevelőszülőnek kell elvégezni és határozott kiállással felvállalni. Senki más nem fog helyette azon morfondírozni, hogy mikor viszi már el a saját és vagy a nevelt gyermekeiket arra, a régen beígért kirándulásra, esetleg a hegyekbe, ha most megint bevállaltak egy bölcsődést, aki a következő pár évben még nemigen szaladgál fel egy dombra sem. water-fight-442257_640.jpg

Ahogy nem tűnődik helyette senki azon sem, hogy a kora vagy az egészségi állapota miatt különleges szükségletűnek nyilvánított gyermek nem véletlenül, nem egy főnek számít a lakásotthonok létszámában, mivel nem ugyanannyi, hanem folyamatosan többször annyi erőt, figyelmet és gondoskodást igényel.

A folyamatban lévő örökbefogadás miatt „üres” férőhely azonnali betöltése, ami megint egyértelműen a rendszer érdeke, nem csak a család felnőtt tagjait állíthatja, embertelen és lehetetlen feladatok elé. A felnőtteknek és a gyermekeknek, ha nem is egyformán, de egyaránt, el kell búcsúztatni a másik, az eddigi közös életüktől már független útra indított társukat. A kapcsolat (legjobb esetben is időleges) megszűnéséből adódó veszteségeiket, legalább el kéne kezdeni feldolgozni, tudomásul venni a gyermek távozását, megengedni maguknak legalább egy kis szomorúságot, elgyászolást a sorsának tartós rendeződése felett érzett öröm és elégedettség mellett. Ha e helyett, már másnap egy újabb gyermek érkezik, akire valójában senki sem készülhetett jól fel, és akinek most éppen senki, tévedésből sem tud szívből örülni, ez vajon kinek olyan nagyon jó? Kivéve persze a rendszernek, hiszen az gyorsan odatette a látszólag felszabadult gondozási férőhelyre az újabb nevelésbe vett gyermeket, ezzel már mossa is a kezeit. A nevelőszülő pedig megküzdhet a kialakult helyzetekkel és érzelmi gubancokkal, ahogy csak tud, de nem valószínű, hogy megússza szárazon. swimmer-1678307_640.jpg

Az irányítás szeme előtt akkor is az üres férőhely lebeg, ha a vezetést képviselő kolléga egyébként emberileg megérti, hogy a nevelőcsalád aktuálisan, bármilyen személyes okból, éppen nem vállalhat fel egy új gyermeket. A fenntartó pedig minden egyes férőhelyet betöltve akar tudni, az otthont nyújtó ellátás egész területén, ha lehet folyamatosan, 110 százalékon. Fittyet hányva a változó gyermekszámra, ami nálunk például hónapok óta, lassan növekedve újfent sok éve nem tapasztalt magasságokba jutott, miközben a férőhelyek számát ebben az évtizedben folyamatosan csökkentették, és bezártak otthonokat az eddig fogyatkozó beutalásokra hivatkozva. Nincsenek alternatívák. Senki sincs tekintettel a beutalási dömping időszakokra a nagyobb évszakváltásnál, sem az egyre gyakrabban előálló kényszerhelyzetekre, például a nagy létszámú testvérsorok befutásának idején, sem arra, amikor a teljes telítettség miatt egyszerűen nincs a bekerülő gyermek valódi szükségleteinek megfelelő gondozási hely a rendszeren belül. Minden egység folyamatosan csúcsra járatott, így minden újabb érkező gyermek létszámfeletti lesz valahol. A fentről erőszakolt „racionalizálás” és „spórolás” következményei szerteágazóak, azon túl, hogy legtöbbször semmilyen esély sincs a nagyon problémás gyermekek elkülönítésére, az állandó tömeg miatt pedig jóval kevesebb figyelem és gondoskodás jut minden bekerülőre. A szakmai létszám jó ideje a törvényi minimum alá szorított, a bármilyen okból kieső kollégák helyett nem lehet mást felvenni, a bérüket tévedésből sem, csak a munkájukat lehet szétosztani azok között, akik még húzzák az igát.

A rendszer egyébként érezhetően jobban kedveli az eleve vastag pénztárcájú nevelőszülőket. Gondolom, ismét csak saját jól felfogott érdekei által vezérelve, mert ők kevesebbet morognak a bőséges ellenőrzésbe csomagolva kapott szűk keretösszegek felett.

Ebben az ügyben viszont még ma is hallani vélem régi motoros, már nyugdíjas kollégáim élesbe menő vitáit arról, hogy vajon tényleg olyan nagyon jót tesz-e, ha a mélyszegénységből hirtelen mozdulattal kiemelt roma gyermek egy rövidebb-hosszabb időre belülről megtapasztalhatja az alsó-középosztály hétköznapi életének kereteit és lehetőségeit. Persze csak annyira, hogy jól emlékezzen majd rá később, ha a nagykorúságának elérésekor, jobbára egy valódi, a munkaerőpiacon keresett végzettség és a jól fizető munka reménye nélkül, akár az otthonteremtési támogatásból nem frekventált környéken vásárolt, tán még fel is újított, pirinyó házikóban tengődve próbál beilleszkedni felnőttként a társadalomba. Esetleg amikor simán visszatér a családja körébe, oda ahonnan annak idején az elhanyagolás, a veszélyeztetés, a bántalmazás miatt kiemelték.

Szabóné Erdős Gyöngyi pszichológus

Ha szeretnél még több Lelkizóna-cikket olvasni a pozitív pszichológia témakörében szubjektíven - mindennap más szerző tollából, akkor csatlakozz a facebookon!

[i] Az emberöltő mai jelentésében elsősorban az az idő, amely alatt az egy időben született gyerekek felnőnek, és maguk is szülőkorba lépnek, tehát 25-35 év, ez megegyezik a nemzedékek váltásának idejével – Wikipédia.

Szólj hozzá

karrierépítés