Mindazok, akik az örökbefogadásra bejelentkezettek soraiban várakoznak, jól tudják, hogy a leghosszabban akkor kell várakozniuk, ha fehér bőrű, egészséges újszülöttet szeretnének. Sok helyen négy öt év várakozást prognosztizálnak egy ilyen kívánság teljesülésére. Ugyanis az újszülött baba megjelenése az örökbe adható státuszú gyermekek között ritka. Nálunk általában évente egy-két ilyen eset fordul elő, vannak megyék, ahol a gyermekvédelmi szakellátásban egyáltalán nem, csak a civil szervezeteken keresztül, nyílt örökbefogadás keretében lehet ilyen kicsi gyermekkel találkozni. Ha ez a helyzet a mi szemünkben szörnyűnek érződik, nyugodtan mélázzunk el azon, hogy vannak olyan országok a közelünkben is, ahol egy ilyen csecsemő adoptációjára vonatkozó kérés soha nem is teljesülne. Maradjunk annyiban, hogy nálunk, ha nehezen és lassan is, de előfordul, hogy az érvényes alkalmassági határozattal rendelkező és aktuálisan is megfelelő élethelyzetben lévő házaspár, aki minden törvényes feltételnek eleget tett, egyszer csak, nagy vártatva csecsemő babát kap. Sőt egy évben talán egyszer az is megesik, hogy ezt, mint közelgő lehetőséget, már az újszülött megérkezése előtt, előre lehet tudni.

Az esetek nagyobb százalékában a szülő anya (általában a sokadik) gyermekét a szülést követően a kórházban hagyja. Jó esetben, nem csak úgy szó nélkül elhagyja a kórházat, terhétől megszabadulva, hanem rábeszélhető, hogy a távozáshoz időzítve a gyámhivatalban megtegye (a szüléstől számított hat hétben még visszavonható) lemondó nyilatkozatát, így az újszülött gyermekének legalább jogilag rendezett, tiszta helyzetet teremtve. 

Másféle helyzet és errefelé végképp ritkaság számba megy, hogy a terhes nő az illetékes családgondozón keresztül, vagy közvetlenül a szakszolgálathoz fordulva krízis tanácsadást igényeljen, és az egyeztetett alkalmon valóban megjelenve, elfogadja a tanácsadásnak nevezett széleskörű, részletekbe menő tájékoztatást az előtte álló lehetséges lépésekről és a közös gondolkodást saját helyzetéről. Az pedig már tisztára fehér hollós, hogy az általa igényelt beszélgetéshez előre, a számára problémás témakört is megjelölje.

Ebben az ügyben az egyéb körülmények is meseszerűek, az asszony későn észlelve nem kívánt várandósságát, tisztességgel eljárt terhes gondozásra és minden módjában álló lehetőséget megragadott arra, hogy születendő ötödik gyermekét, - akit, és ezt már korán, stabilan eldöntötte, nem fog hazavinni a kórházból – figyelmesen és vigyázva, a természetes születés indulásának pillanatáig egészségben kihordja. Annál is inkább megerősödött ez a döntése, mivel magzata egy azóta már megszűnt kapcsolatból, véletlen módon fogant. Egyedül neveli négy gyermekét, a házrész, amit rokonai bocsátottak szívességi lakásfelhasználóként a rendelkezésükre, már most is szűkös, a megélhetésük pedig, a tágabb család időszakos támogatásaival együtt is nehezen lehetne a mostaninál bizonytalanabb. Ezekben a vonatkozásokban az anya mérlegelése és döntése kifejezetten átgondolt és vadul racionális.

Az egyetlen felénk felkínált gondja, hozzánk intézett kérdése: Mit mondjon ő, mit mondhatna most a többi gyermekének? Hogyan lehet jól megfogalmazni a saját kicsinyei életkori szintjén a mondandóját, hogy ezt a babát, akinek a pocakomban növekedését ők végignézték, most megszülöm, de nem viszem haza. Ő egy másik, számomra is ismeretlen családnál nő majd fel, akik vélhetően, annyi figyelmet és szeretetet, olyan körülményeket tudnak biztosítani kezdődő életének, amilyet mi errefelé, ha a családunkban tartanánk valószínűleg soha. És mit ért meg ebből a többi gyermek? 

Mennyire értheti meg egy két, három, hét, tíz éves azt, hogy mi itt és most, ebben a helyzetben magunk is kínlódva, egyszerűen nem tudunk tisztességesen felkészülni egy baba fogadására. Hogyan magyarázza meg nekik, hogy a döntését a józan ész diktálja? Ők még nem látják át, hogy itt mindenki csak a mai nap túlélésére törekszik, és mi nem tudunk még egy szájacskát etetni. Itt folyamatos gondot jelent a napi betevő. A mi életünk nem a tévéreklámokban látott kiegyensúlyozott és harmonikus táplálkozásra törekvő elegáns népek világa, az ennivaló legyen nagyon olcsó, sok és kiadós. Viharfelhőként gyűlnek és tornyosulnak fölénk a számlák és tartozások, és alig valamit fed le a bevétel. Pengeélen egyensúlyozunk, és valójában nem lehetünk abban sem biztosak, hogy ez a már most is csonka család meddig maradhat így együtt. Orvoshoz csak kétségbeesésünkben megyünk, a gyógyszert gyakran nem tudjuk kiváltani, pláne folyamatosan szedni. Nem kérhetünk mindenre kölcsön, új szemüvegre, mert a kicsik eltörték, végképp luxus, fogszabályzóra 150 ezerért, nem is gondolunk. Az iskolai felszerelésekre sem futja, nemhogy fejlesztő játékra. Évek óta nem vettünk valóban új ruhát. Nem tudhatjuk, meddig vagyunk képesek a tágabb család külső támogatására számítva megküzdeni a sokasodó bajokkal. Hogyan láthatnák a gyermekek át azt, hogy a mi körülményeink valószínűleg soha nem engedték volna meg ennek a kicsinek (sem), hogy rendesen tanuljon, tisztességes szakmát szerezzen, megfelelő egzisztenciát alakítson ki saját magának. 

Nem lehet tudni, hogy ebből a kicsik mit fognak fel, hiszen számukra ez az egyetlen megismert világ, nem is számolnak a holnappal. Minden olyan, amilyen, itt élünk együtt, van benne jó is, van benne öröm is. Ők az egyszerű játékaikba merülve élvezik az életet, amennyire csak lehet, túl kicsik ahhoz, hogy tovább lássanak az orruknál, és még nincsen rálátásuk a mások életére, nincsen összehasonlítási alapjuk. Nem érzékelik, hogy a folyamatos nyomás és az állandósult nehézségek, mint malomkövek, őrölnek fel mindent, ami puhább, az érzéseket, a kapcsolatokat, az egészséget, az embereket.

Máról holnapra tengődésünk olyan, mint a zsombékról zsombékra ugrálás a mocsárban. Jól tudjuk, hogy ott van a mélység és pont elég, ha egyszer rosszul számítjuk ki a következő lépést ahhoz, hogy előre megjósolhatatlan mértékű süllyedés vegye kezdetét.

Mi lesz, ha sohasem értik meg, hogy értünk kellett így döntenem?

És mi lesz, ha teljesen megértik?

Ha most valahogy, minden ellenérvtől függetlenül, mégis sikerül megértetni velük, hogy miért szükségszerű ez a döntés a babáról, akkor vajon úgy járunk majd, mint az egyszeri nevelőszülő unokája, amikor a gondozott gyermeket, aki a játszótársa volt, mellőle örökbe adták? A kicsi napok alatt teljesen megváltozott, magába forduló lett, csendes és félénk, és csak hetekkel később tudta kibökni mi bántja: Ugye engem nem adsz örökbe mama?