2017. júl 10.

Nem ő tapló, hanem én vagyok mimóza?!

írta: SzEGy
Nem ő tapló, hanem én vagyok mimóza?!

argentine-tango-2079964_640.jpg

Adott egy hétköznapi helyzet, hétköznapi nagykorúakkal. Nem felnőttekkel, direkt nem keverném bele ezt a szót, mert ekörül mindig áll a bál. Némelyek ugyanis nem csak azt hiszik, hogy 18 éves és nulla perces korukban automatikusan átlépnek a felnőtt kategóriába, hanem tisztára abban a tudatzavarban ringatóznak, hogy ab ovo[i] mindjárt bölccsé is váltak.

Szóval, itt van nekünk a mi kis átlagos szituációnk és benne az embereink, akik hazánk törvényei szerint már nagykorúak. Tegyük fel, hogy a könnyebbség kedvéért csak ketten vannak de, hogy ne legyen minden annyira nagyon egyszerű, legyen egy férfi és egy nő. Szerintem alig kell valamicskét várnunk a megfigyelés kezdete után, és az egyik elkezdi, de legalábbis megpróbálja, megmondani a másiknak, hogy mit csináljon.

A tapasztalatok alapján a férfi az, aki hajlamosabb átvenni az irányítást. Még nem fontos hurrogni, hogy kérem szépen, itt diszkrimináció következik, méghozzá a negatív fajtából (mert ugyan ki lenne az a zsibbadt, aki panaszosan felemlegetné, hogy vele túl jól, másoknál érezhetően kedvezőbben bántak, avagy őt pozitívan diszkriminálták?). A hagyományainkban, a gyermeknevelési elképzeléseinkben mélyen gyökerezik, hogy a fiúk szocializációja során kifejezetten támogatjuk az aktivitást, a magabiztosságot, a céltudatosságot, az erő mutatását. A lányokéban ezzel szemben jobban értékeljük az engedelmességet, a háttérbe húzódást, és a szolgálatkészséget. Az átlagos közép-európai női szocializáció tagadhatatlanul tartós eleme a lányok rászorítása a szűk családi csoporton belül a mások kedvét kereső alkalmazkodásra. Arra neveljük a lányokat, és ehhez mutatunk példát számukra, hogy a saját szükségleteiket hátrébb sorolják, mint a család jóllétét, lelkesítsenek, gondozzanak, gyógyítsanak, és vigasztaljanak. Jobb a békesség jeligére tűrjék jól a férfimorgásokat, és a durvább megjegyzéseket is mosolyogva engedjék el a fülük mellett. Aztán később a társkereső férfiak tömege ugyanezt a puha, megengedő, gondoskodó viselkedést kifejezetten gyengeségnek és irányításra szorulásnak fordítja – ami emberi ügyekben jártasabb, jobban fordító szinkrontolmácsért kiáltó tévedés.

A mi párunk itt akár rögtön meg is egyezhetne a komplementer (egymást kiegészítő) kijelölt szerepekben, és ezzel még nem is lenne baj, hiszen a legtöbb helyzetben nem árthat, ha van egy irányító. Akár bele is férne az irányítás feltéve, hogy a nőnek tényleg szüksége lenne a segítségre. Csakhogy a dolgok ritkán állnak meg itt. Ha ez a pár nagyobb gyakorlatra tesz szert az együttműködésben, mert egyszer csak úgy döntöttek, hogy jó ötlet lenne összekötni az életüket és teszem azt összeköltözni, már biztosan közel van az, az idő, amikor az egyik, jellemzően a férfi úgy dönt, hogy neki nem csak a helyzet, vagy a probléma megoldás irányítását kell ellátni, hanem finoman, vagy kevésbé finoman a másik embert kezdi el irányítani. Megmondja neki, hogy ebben vagy abban a helyzetben hogyan járjon el, hogyan viselje magát általában, vagy csak úgy elmondja, bele az arcába, hogy most rosszul viselkedett. Ezek igazán érdekes pillanatok. Sokan, több év távlatából is jól emlékeznek a megdöbbenésre. Mint amikor hirtelen megáll egy film és az adott képkocka kimerevedik. Csak néztek csodálkozva, hitetlenkedve, esetleg ijedten. Vajon, hogy jön ahhoz bármelyik nagykorú, hogy egy másikat irányítani akarjon ezen a szinten? És én hogy jövök ahhoz, hogy ezt is megengedjem neki? Ahelyett, hogy felrémlene végre az alapszöveg: Bírámként senkit sem emelek magam fölé a világgal való kapcsolatom megítélésében.

Némelyek talán már most biggyeszteni és fitymálni kezdenek, mert túl kicsinek érzik ezt a bajt, a saját eget-földet betöltő kínjaikhoz és gondjaikhoz képes. Én továbbra sem hiszem, hogy kicsi lenne, sem azt, hogy halasztható.

„A dolgokkal akkor kell elkezdeni törődni, amikor még nem is jöttek létre. Akkor kell rendet tartani, amikor még nincs felfordulás. Ami nyugalomban van azt könnyű megtartani. Ami még nem született meg, arról könnyű tervet szőni. A még törékenyt könnyű eltörni, a még parányit könnyű megsemmisíteni. A húszméteres faóriás egy pici sarjból fejlődött ki. A kilenc emeletes tornyot egy sor téglával kezdik építeni. Az ezer mérföldes utazás egy lépéssel kezdődik.”[ii]

way-427984_640.jpg

Az előbb még úgy látszott minden rendben halad velünk és körülöttünk, egyenlőként, vagy legalább a kapcsolat egyformán fontos részeként működtünk együtt. Akkor hogyan kerülhetett ő mégis hirtelen fölém annyira, hogy szerinte pontos (nálam jobb, sőt felülbírálhatatlan) rálátása legyen a viselkedésemre? Milyen alapon mondja meg nekem, hogyan viselkedjek, ha már nem vagyok gyerek, az ő gyereke meg sose is voltam? Nem állok semmilyen gondnokság alatt. Nem ő a hopmester, és ez itt nem egy királyi ceremónia, mert ott mondjuk, azonnal elfogadnám bárki bennfentes irányítását, sőt még hálás is lennék érte egy idegen és számomra ismeretlen, átláthatatlan szabályoktól hemzsegő előkelő udvarban.

A tévedések elkerülése végett szögezzük le, hogy egy bizonyos viselkedés megítélésében nem szerencsés, és nem is igazán értelmezhető a jó és a rossz minősítés. Ezek a fogalmak ugyanis fölöttébb viszonylagosak. Kinek, mire, meddig jó? Kinek, mitől, mennyire és mennyiben rossz? Érvényes kategória egy viselkedés megítélésében az, hogy az adott, konkrét helyzetben az a viselkedés mennyire adekvát, mennyire helyénvaló, mennyire illeszkedik a helyzetre vonatkozó normák és szabályok alapján oda, és végül kifejezi-e a személy szándékát, megvalósítja-e célját, amiért azt az adott aktivitást felvállalta.

„Lehetek néger is, meg kopasz is, de ha bemegyek, a zsidó templomba, felteszem a kalapom, ha bemegyek, a katolikus templomba leveszem a kalapom. Bemenni nem kötelező.”[iii]

sidewalk-657906_640.jpg

Ennél cifrább viselkedés ügyben már csak az lehet, ha egy várható helyzetre bejóslást kérnek. Ha engem kérdeznek, hogy egy bizonyos szituációban majd hogyan fogok viselkedni előbb - utóbb rámondok valamit, lehet, hogy cseppet huzigálnám közben a vállamat, vagy (ha egy jól neveltebb pillanatomban ér a kérdés) csak a szám szélét, amit fordíthatnánk így: azt ugyan honnan tudhatnám, hogy pont akkor és pont ott, mit is döntök, mi tűnik majd éppen jó ötletnek?[iv] Nem úgy, mint az a pár, aki rögtön rá tudja vágni, hogy ezt ő megmondta volna előre, ezt nevezném én durva leegyszerűsítésnek és túlzott magabiztosságnak[v].

Ő tehát simán megmondta, hogy én ott és akkor nem jól viselkedtem. Kicsit aggódom. Mielőtt innen bárhová továbblépünk tán tisztázni kéne: Ki halt meg, hogy Ő lett a törzsfőnök?

Alaposan megakadtam, de nőből lévén, még mindig nem azon agyalok, hogyan toroljam meg a jogsértést, hanem a kialakult helyzetet igyekszem megérteni. Vagyis: az a baj a viselkedésemmel, hogy neki nem tetszett, nem az ő eredeti vagy utólagosan belemagyarázott elképzelése szerinti aktivitásra ragadtattam magam? Nem túl gyerekes ez tőle?

Természetesen megbántódom. Nem azért mert figyel rám és észrevette, hogy én is itt vagyok, és jé, az imént meg pont viselkedtem valahogyan. Hanem mert magának vindikálja a jogot, hogy majd ő jól megmondja, hogy nekem, mit is kellene csinálnom magánemberként egy adott szituációban. Megmondtam neki, hogy ezt ne tegye. Ennek ellenére újra előfordult. Majd közli, hogy ő csak a javamat akarja, és egyébként sem tehet róla, hogy nálam jobban látja, mi zajlik. Csak az lehet a magyarázat, hogy velem ellentétben a vesémbe lát, nyilván távoli rokona lehet a csodatévő Röntgenszemű Alinának.

Ráadásul hozzáfűzte, hogy arról, meg pláne nem tehet, hogy én ilyen túlérzékeny vagyok.

Ezen aztán végképp megakadt a filmem, annyira, hogy tartok tőle, itt még el is szakadhat valami.

Pedig milyen derekas, szép huszárvágás: nem ő tapló, hanem én vagyok mimóza!

mimosa-1288627_640.jpg

 

Szabóné Erdős Gyöngyi pszichológus

 

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkekről! 

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven.

 

[i]latin – „a tojástól kezdve”, átvitt értelemben eleve, eredendően. És milyen mélyen helyénvaló pont itt ez a kifejezés, akárcsak a „tojáshéjjal a fenekén” szólásunk.

[ii]Kínai Univerzista gondolat, Popper Péter gyűjtéséből, In Popper Péter: Az Istennel sakkozás kockázata, Türelem Háza Bt. Kiadó, Budapest, 1995.

[iii] Rátai János: A szellem kalandja – Életen innen és túl, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1988.

[iv]„Akármilyennek tűnök, bármit mondok vagy teszek, gondolok vagy érzek egy adott pillanatban, az mind-mind én vagyok. Bármely időpontban hitelesen képviselem saját magamat. Ha később visszagondolok arra, milyennek mutatkoztam, szavaimra, cselekedeteimre, eszméimre és indulataimra, talán ez vagy az tőlem idegennek tetszik majd. Akkor elvethetem azt, ami nem hozzám való, megtarthatom azt, amit lényemhez megfelelőnek bizonyult, és kitalálhatok valami újat ahelyett, amitől elfordultam. Érzékeim és képességeim segítségével megállhatom a helyemet, közel kerülhetek másokhoz, eredményeket érhetek el, értelmet és rendszert vihetek az engem körülvevő személyek és dolgok tömegébe.” Virginia Satir – Én, én vagyok és így vagyok jó

[v] „Hihetjük, hogy világképünk a Himalája csúcsáról tárul elénk, de nem hihetjük, hogy a Himalája havában bukdácsoló nyúl nagyobb a völgyben vonuló elefántnál.” In Rátai János: A szellem kalandja – Életen innen és túl, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1988.

Szólj hozzá

kapcsolat párkapcsolat megküzdés szocializáció felnőttkor nemi szerepek