Az egyik kiemelkedően okos és mégis mindig elbukik, a másik semmi különös, mondhatni átlagos és mégis szárnyal – mi lehet erre a magyarázat?

Megint egy összetett, bonyolult és már hosszú könyveket betöltő téma foglalkoztat. Rengeteg aspektusa van, és millió történetet lehet az egyes elméletek mellett és kontra felhozni. Én most megpróbálom kicsit az önismeret oldaláról és a szemléletmód felől megközelíteni.

Szerintetek előfordulhat, hogy ugyanabba a családba születik - mondjuk - két év korkülönbséggel két fiú (vagy két lány) – tehát a családi, társadalmi háttér azonos, sőt, a nemük is – és egyikük élete sikeres lesz, hosszú és boldog, meleg családi fészek veszi őt körül élete végéig, másikuké pedig szakmai és magánéleti válságokkal és kudarcokkal tele, majd végül magányosan, betegen, ráadásul viszonylag korán fejeződik be az élete? Még azt is hozzátenném, hogy egyikük sem tér el jelentősen az átlagtól, tehát értelmes emberek, képesek a tanulásra, átlagos intelligencia szintjük van. Sőt, tekintsünk most el az olyan extrém esetektől is, hogy egyikük tervezett gyerek volt, a másik nem, vagy egyikükkel kevesebbet töltött otthon a mamája kiskorában, vagy egyszer fejre esett a kerítés tetejéről stb. Tehát tényleg legyenek azonosak az induló feltételek. Én azt gondolom, mindezek után is kijelenthetjük, hogy mindannyian láttunk már hasonlóra példát.

Akkor mi lehet a különbség kettejük között? Mi okozhatja ezt a különbséget?

Én azt gondolom, hogy valamiért mégis nagyon más személyiségtípusokká váltak az életük során. Persze, hogy ez mennyire genetikai, régebbi ősöktől kapott örökség és mennyire egyéb külső tényezők okozták, az más kérdés. De a dolog nyitja az élet pozitív értelmének keresése/megtalálása és a fejlődési szemléletmód érvényesülése lehet.

Az élet értelme olyan téma, amin fiatalon is és idősebb korunkban is sokat gondolkodunk, és jó témája tud lenni akár baráti beszélgetéseknek, akár filozófiai értekezéseknek, társadalom-pszichológiai kutatásoknak.

Nietzsche például ezt mondta erről:

„Annak, aki tudja miért él, mindegy hogyan él, mert szinte bármit elvisel.”

Te tudod, hogy miért élsz, mi az életed értelme? Melyek azok az értékek, amelyek meghatározzák döntéseidet, amelyek mentén működsz a mindennapok során?

Netán:

• az anyagi biztonság megteremtése a családnak?
• jókat enni és inni minden nap?
• a világ megértése, a tudás önmaga?
• az összetartozás, az emberek szeretetének megélése napi szinten?
• hírnév?
• igazságkeresés, jobb világ teremtése?
• az isteni akarat megértése és beteljesítésében való részvétel?
• a világ szebbé tétele, az esztétikai örömök keresése?
• vigyázni a körülöttünk lévő világra, megóvni a környezetünket és részévé válni a természetnek?
• világbéke?

Folytathatnám.

Ezek a témák nem úgy jönnek, hogy egyszer leülünk gondolkodni, mi legyen az életünk értelme, célja, és aztán attól kezdve mindig annak függvényében hozzuk meg a napi döntéseinket, hanem valahogy kifejlődnek bennünk, szépen fokozatosan az identitásunk részeivé válnak.

Vannak azonban sokan olyanok, akik egész életüket úgy élik le, hogy nem alakul ki bennük egy határozott identitás, hanem helyette rettegnek a kudarctól, az újtól, a sikertelenségtől, attól, hogy nem teljesítik mások elvárásait, nem felelnek meg másoknak. Az ő életük a legszélsőségesebb formában egy merő szorongás, rettegés. Nem mernek elköteleződni, vagy ha igen, akkor nem mernek váltani, változtatni, új dolgokba fogni. Nem szabadok! Gúzsba kötik saját magukat.

Én még azt sem állítanám, hogy aki az első kategóriába tartozik, ha most megkérdeznénk tőle, akkor minden esetben meg tudná most fogalmazni életének értelmét, az ő saját értékrendszerét. Biztos vannak sokan, akik ezen nem agyalnak, nem töltenek vele álmatlan éjszakákat, és mégis megvan nekik, két lábbal állnak a földön, rendben vannak magukkal és nagyjából a világgal is.

Szendi Gábor úgy fogalmazta ezt meg a Nyitott Akadémián tartott előadásán, hogy:

„Az életünket mozgató rejtett értelem fokozatosan kristályosodik ki. Én ezt nevezem önismeretnek, amikor már fel tudom mérni, mikor mit fogok cselekedni. Ha felismerjük a minket mozgató erőket, jobban tudunk az életben alkalmazkodni, mélyebben megérthetjük a dolgok működésének logikáját, s ezzel több hatalmat nyerünk irányításuk felett.”

A magam részéről, miközben folyamatosan arra törekszem, hogy minél több használható módszert, segítő eszközt tanuljak meg és adjak át azoknak, akiknek dolgozom (illetve a blog olvasóinak), bevallom, folyamatosan munkál bennem is az a fajta érzés, amiről az imént írtam. Nehogy tévedjek, nehogy rossz módszerhez nyúljak, nehogy csalódást, ne-adj-isten kárt okozzak valakinek. Ugyanis azt is látom, hogy egyre több tudás birtokába kerülünk, egyre több elméletről bebizonyosodik, hogy tévedés volt, egyre többször éljük meg, hogy borul az elmélet.

Ezért nagyon rugalmasnak kell lennünk és érdemes vigyáznunk arra, hogyan fogalmazunk, milyen módon fogalmazzuk meg a mondanivalónkat. Ha például bajok, problémák helyett tényállásról beszélünk, már el is indultunk a pozitív megoldás irányába!

Használjuk a fejünket és a szívünket, az intuícióinkat is! Ezt David Brooks A társas lény című könyvében így fogalmazta meg:

„a legfontosabb az, hogy kialakítsunk egyfajta szerény ismeretelméleti hozzáállást a dolgokhoz, és legyünk a tudatában annak, hogy nagy valószínűséggel mennyire kevés az, amit tudunk, és mennyire kevéssé értjük azokat a dolgokat, amiket tudunk. Az élet nagy része kudarcokból áll, akár elismerjük, akár nem, és a sorsunkat alaposan befolyásolja, hogy mennyire hatékonyan tanulunk a kudarcainkból, illetve mennyire hatékonyan alkalmazkodunk hozzájuk.

... Fontos, hogy produktívan valljunk kudarcot... keresnünk kell az új eszméket és az új projekteket. Aztán kis léptékben ki kell próbálnunk az új dolgokat, ahol a kudarc még túlélhető… le kell küzdenünk azt a természetes hajlamunkat, hogy idegenkedünk a veszteségtől, és a nem sikeres projektektől meg kell szabadulnunk.”

A fenti két testvér esetére visszatérve tehát nekem az a véleményem, a sikeres, boldog testvér az élete során végig fejlesztette magát, nyitott volt az új dolgokra, ’projektekre’:

• mindig örült a kihívásoknak, sőt, kereste azokat;
• ha akadályok adódtak az életében, általában kitartott az eredeti elképzelése mellett, nem futamodott meg;
• képes volt erőfeszítéseket is tenni a céljai érdekében;
• ha kritizálták, nem sértődött és nem futamodott meg, hanem megpróbálta megérteni és próbált tanulni ezekből a véleményekből is;
• nem volt irigy másokra, inkább mindig úgy tekintett a sikeres emberekre, mint egy-egy jó, követendő példára.

Ha mindez még nem eléggé meggyőző, vagy további inspirációkat szeretnétek, akkor a témát folytatom itt, ahol olvashattok egy-egy történelmi-irodalmi-szakmai élményemről is, két érdekes könyvtől kapott tapasztalataimról.

Koskovics Éva

közgazdász, coach

www.kokart.hu