Célzottan férfiaknak írni nőként elég nagy kihívás, direkt nekik lelki dolgokról írni, még annál is sokkal nagyobb merészségre vall. Az ő kedvükért (általános türelmetlenségük, és időhiányra hivatkozó szelektálásuk okán rögtön) előre is bocsátom a következő soraim summáját: Ha én választhatnék, hogy mi legyen az az egy gondolat, amit ők, a férfiak, legyenek bármilyen érett korúak, akármilyen családi állapotban, a mai írásomból magukkal visznek arról, hogy miként tudnának javítani, a kiválasztott nővel való kapcsolatukon az így hangzana: Jusson ránk egy kicsit több figyelem, olyan formában, mint a megbeszélés és a meghallgatás.

Miért gondolom, hogy másként kell nekik írni, és másként olvasnak? Körülírhatnám, azzal kezdve, hogy láthatóan sokkal kevesebb férfi olvassa, értékeli a cikkeinket, mint nő, amennyire tudható ez általános reakció és nem a mi oldalunknak szóló extremitás. Bőven van az önként, sőt érdeklődésből táplálkozó olvasási hajlandóságban a nemek között eltérés. Rögtön az első bekezdéssel kezdődően. Gyanítom, hogy mire a fiúk a második bekezdésig érnének, nagyobb az esélye, hogy más, sokkalta sürgetőbb (aktívabb, sportosabb, vagy pont passzívabb, halaszthatatlan távirányító nyomkodós) dolguk támadt.

Talán jóval korábban, már az olvasás, és a beszélgetés rájuk gyakorolt vonzásával kezdődik, és a nemre jellemző probléma megoldási módszerek erőteljes kommunikációs különbségén át folytatódik, sokszor az évekkel növekvő kényelmességen túl, egészen a változtatásra irányuló valódi motiváció hiányáig.

Szóval, ha túl a második bekezdésen, így ügyesen magunkra maradtuk itt mi lányok, akár erre is tovább mehetünk. Nyugodtan tessék azokra a szöveges üzenetekre gondolni, amiket a kedves valamikor, a hűtőajtóra tapasztva hagyott. Esetleg munkába indulván a reggeliző asztalra tett. Telefonon elküldött (emlékezetes örökzöld: „rád gondolok mi pi”, értsd: minden pillanatban).

Később a neten átdobott (igen, az volt az a százféleképpen értelmezhető, keresetlen két sor, amin aztán hetekig agyaltunk, amire később rákérdezve egészen meglepő, sosem gondolt magyarázatot kaptunk).

Esetleg az egyszer levélben elküldött gondolatokra is emlékezhetünk (ez a változat lassan már a fantasy kategóriájába csúszik át, ahogy a szép hosszú leveleket író karakter is romantikus lányregény hőssé emelkedett utóbb).

Az általánosságban, mint alapvető közegben mozgó írások számukra, úgy tűnik ijesztőek. Szemben azzal, hogy nők tömegei keresik (és legtöbbször részben meg is találják) saját kisebb - nagyobb bajaikra a megoldást mások személyes elképzeléseinek és tapasztalatainak megismerésével, tanácsadó oldalak sokaságának leírásaiban. 

Gondolom itt, legalább addig kellene visszanyúlni, hogy ki mikor érzékeli egy párkapcsolatban a negatív érzelmi hullámzás, mint búvópatak megerősödését, a jeges áradást.

Mikor szánja rá magát (ha egyáltalán), hogy ezen az észleletén kicsit hosszabban eltöprengjen. Mikor véli úgy, hogy tényként szembe kéne nézni azzal (és egyidejűleg saját gondként felelősséggel felvállalni), hogy akkor most neki van egy (vagy fogalmazzunk talán inkább úgy, hogy egyel több a) problémája. És ehhez képest, ha már látja mi a baj (itt, itt) vajon mit lép és mikor. Nem. Nem egyszerű, és alighanem sohasem volt az.

Szeretjük sodortatni magunkat abban a kellemesen langymeleg érzésben, hogy a mi életünkkel, ugye, nincsen semmi baj. Hiszen hozzánk képest Bezzegéknél, mekkora őrült nagy gáz van, mi csak…

És itt egész hosszan tudnánk sorolni bármely pillanatban, hányféle családon belüli és kívüli, munkahelyi, szociális és gazdasági nehézség, hány ezer következménye ronthatta meg a kedvünket (természetesen csak átmenetileg), különösen az övét ma, nyilván attól lett ez a csend, és ez persze nem durcásság, és naná, hogy nem morózusság, pláne nem szürke közömbösség és semmiképpen nem közöny.

Önmagában a csenddel persze nincs semmi baj, hiszen az lehet jó csend. Sőt lám, még dicsőséges is -  Antoine de Saint-Exupéry: Himnuszt fogok írni a csendhez…

„Hozzád, asszonyok csendje, akik immár nem egyebek, mint gyümölcsét érlelő eleven test. Asszonyok csendje, elnehezült kebleik védelme alatt. Asszonyok csendje, a nap és az élet minden hiúságának csendje, az életé, amely a napok kévéje. Asszonyok csendje, szentély és örök folytatás. Csend, amelyben azt az egyetlen versenyt futják a holnap felé, amely valami célhoz vezet. Az asszonyé, aki hallja méhét feszítő magzatát. Csend, hűséges őrzője belézárt becsületemnek és véremnek. Hozzád, a férfi csendjéhez, aki fejét könyökére hajtva töpreng, és erejének pocsékolása nélkül kapja és gyártja gondolatai nedvét. Csend, amelynek segítségével tanulhat, de feledhet is, mert jó néha nem tudni.” [i]

Abban a kérdésben, hogy ki, mennyi beszédet, milyen részletességű, mennyire mély élmény megosztást vár a párjától, a közösen töltött idő kommunikációs helyzeteiben mekkora szóval tartást igényel a másiktól, hatalmas egyéni különbségek lehetnek.

Mi nők, köztudottan szeretünk beszélgetni, de ellentétben azzal, amit a férfiak általában erről gondolnak, kifejezetten ritkán várjuk el, hogy partnerünk pont itt tegyen látványos erőfeszítéseket és ebben a vonatkozásban legyen egyenlő velünk.

A közöttünk lévő csend sokféle érzetet kelthet, lehet puha, termékeny, simogató, körülölelő. Valószínű, hogy ebben is jobb a mértéktartás, mert még a jónak indult csendből is megárthat a sok.

„Huzatos ház az idő

szél fúj egy emléken át,

ha már nem fáj a nincs,

engem megint, csak a csönd ölel át.”[ii]

Hát még, ha az a csend fenyegető, fülsiketítő, ha ki nem mondott vádaktól visszhangos, titkokkal teli, vészterhes, vihar előtti, fojtogató...

„beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely. Beszélni kell.”[iii]

A hallgatás általunk érzékelt minőségén, és az általa kiváltott érzelmeinken túl még nagyobb a baj, ha nincs mit mondani. Ha már úgy behálózták a világunkat a köztünk feszültséget okozó témák, a titkolandó ügyek, a rejtegetnivaló hazugságok és a lelepleződéstől való félelem, hogy nem találunk többé biztonságos közlendőt.

Így aztán már nem engedhetjük meg magunknak a másik jelenlétében az ellazultság luxusát, állandóan résen kell lennünk, hogy időben észleljük és elháríthassuk a bajt.

Nagy a baj, ha útközben valahogy elfogyott a felém irányuló figyelem. Ha az én kéréseim, igényeim, vágyaim minduntalan a lista utolsó (utáni ) helyére keverednek. Ha a kedvesnek sehogy sem jut már ideje a kapcsolatra. Minden és mindenki előrébb sorolódik, én meg csak állok a partvonalnál és úgy látom soha nem lesz már ideje rám, és itt nincs is esély, hogy egyszer sorra kerüljek. Ha közös dolgaink fénye, csillogása megkopott, és lehullott az érintésről a varázs, mint lepke szárnyáról a hímpor. Nem figyel, már nem csillan fel, nem lágyul el a tekintete, amikor rám néz, kihunyt a szemében az a tűz.

„Az ember életének valószínűleg csak annyi az értelme és feladata, hogy némi fényt gyújtson a létezés sötétségében, fényt – akármilyen picit is – vigyen a kapcsolataiba, s egy kis melegséget, mert a világűrben nagyon hideg van.”[iv]

Nagyon nagy a baj, ha úgy érzem láthatatlan vagyok a kapcsolatban. Ha már akármit vehetnék fel, vagy le. Ha az a fontos másik egyszerűen elsiklik a mellette létezésem felett. Természetesnek és adottnak tekinti, hogy ott vagyok. Nem lát meg és nem észlel egyediségemben és folyton változásomban engem. Ha csak lézengek otthon, mintha én is a bútorozott lakáshoz tatoznék. Jövök-megyek, mint egy mozgatható alkatrész a házban. Ha útközben valahogy belemosódtam a háttérbe, és egyre inkább csak egy funkcionális tartozék vagyok a szobában, mint a kanapé, vagy a függönykarnis. Mint egy leltári tárgy: és itt van még egy darab nő. Ha amikor hazaér is fáradt, nyűgös, egykedvű, és lehetünk már egy szobában, akkor sem érzem, hogy ő velem van.

Ha már nem is pislákol közöttünk a láng, ha az életünk a külső színfalak színessége, vagy akár irigylésre méltó grandiózussága ellenére a kapcsolatunk belül hideg lett és sötét, ha a folyamatosan növekvő távolságtól, az érzékelt idegenségtől megdermedt, megfagyott körülöttünk minden.

Sötétben és hidegben nem lehet élni.

Meg kell őriznünk önmagunk és kapcsolataink fényét, melegét.

Minden fényforrás és melegség kialszik, kihűl, ha nem kap fűtőanyagot, táplálékot. A kapcsolatok fűtőanyaga a törődés. Két ember együttélését legjobban a megszokás, a mindennapok elszürkülése veszélyezteti. Egy tartós együttélésben is joga van mindenkinek ahhoz a gyengédséghez, csábításhoz, törődéshez, azokhoz a hangulatokhoz, amelyek az udvarlás idején természetesek voltak. E nélkül minden kapcsolat elsötétedik és kihűl. Az ok legtöbbször nem is a szeretetlenség, hanem csak a kényelmesség és a lustaság. Túl nagy árat kell fizetni érte. Az ember is – mint a növény – arrafelé fordul, ahonnét fény és melegség sugárzik rá.[v]

Előfordulhat, hogy az a néhány férfi, aki véletlenül elolvasta idáig az írást, most úgy érzi, valamilyen módon mindezért a romlásért, a kapcsolat elsilányulásáért és kihűléséért egyértelműen és kizárólagosan őt hibáztatom, miközben meghallgattam a volt barátnőjének, kedvesének, partnerének, feleségének, ex-ének panaszait, keserveit és vele való elégedetlenségét. Nem egészen így van.

Még mindig teljesen tudom, hogy ketten alakítjuk, két oldalról a kapcsolatot, ami jó esetben olyan, mint egy gyönyörűen összehangolódó különleges tánc, egy köztünk lévő, oda-vissza áramló fantasztikus hatású erőtér.

Bármikor lehetnek az áramlásban hibák mind a két oldalról, viszont tényleg megjavítani, valóban orvosolni, megerősíteni, megszilárdítani a kapcsolatot, erőssé tenni a kötődést csak kettőnk közös erőfeszítésével lehet.

"A sötétség a világosság hiánya. Nem lehet összetörni és kilapátolni az ablakon. Sokkal egyszerűbb, ha meggyújtunk egy gyertyát. Tehát nem a rossz, a hiány ellen kell küzdeni, hanem életre hívni a fényt, a saját életünkben és másokéban egyaránt." Böjte Csaba

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus 

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i]Antoine de Saint-Exupéry: Citadella, XXXIX. Himnuszt fogok írni a csendhez…

[ii] Kováts Kriszta: Esténként más a körút, dalszöveg, Ringlispíl, 1986.

https://www.youtube.com/watch?v=6LtjLdXyV40

[iii] Szabó Magda: Álarcosbál, Európa Könyvkiadó Kft. 2008.

[iv] Popper Péter: Tűnődések napról napra, 189. Saxum Kiadó Kft., 2010.

[v] Popper Péter: Belső utak könyve, Magvető Kiadó, Budapest, 1981.