2018. már 17.

A szülői szeretet jegyében

írta: Éva28
A szülői szeretet jegyében

baby-boy-1508121_960_720.jpg

Mi, szülők sokszor gondoljuk határozottan, hogy igazunk van és próbáljuk erről meggyőzni gyerekeinket.

A gyerekek – legyenek érőfélben lévő kamaszok, vagy már felnőtt, középkorú emberek – sokszor halálosan meg vannak róla győződve, a szüleik baromságokat beszélnek, nincs igazuk, nem értik, nem látják..., rájuk erőltetnek, túlzottan nyomnak értelmetlen dolgokat. Sajnos sokszor addig fajul a dolog, hogy véglegesen elromlanak a szülő-gyerek kapcsolatok, nem tudnak megbocsátani egymásnak. Vagy - valójában - maguknak.

Nem tudom, honnan ered a mondás, miszerint a gyerekeinket nem ajándékba kaptuk, hanem feladatként. Szerintem ez sem igaz teljesen. A gyerek ajándék is és feladat is. Azok a szülők, akik jól csinálják, van érzelmi intelligenciájuk, megérzik a határokat, ráéreznek, mikor meddig érdemes tanácsokat osztani és honnan nem érdemes tovább erőltetni a dolgokat. És még akkor sem biztos, hogy minden jól sül el, nem vágja gyerekünk később a fejünkhöz, hogy például: miért hagytad, hogy abbahagyjam a zenélést, a sportot, hogy abba a suliba menjek, stb. Ilyenkor hiába is magyarázza a szülő, hogy én próbáltalak meggyőzni, ne hagyd abba, hogy jobb lenne az az iskola, te nagyon határozott voltál, nem akartam erőszakos lenni…

Különösen nagy a szülői felelősség akkor, amikor a gyerek kivételes tehetséggel rendelkezik, amikor hamar kiderül, mi érdekli jobban az átlagnál, mi az, ami örömöt okoz neki. Ilyenkor a legjobb amit tehetünk, ha ebben a tevékenységében, ezen a területen támogatjuk (és nem kérünk számon olyan 'produkciót', aminek ehhez semmi köze). Még akkor is, ha aktuális tudásunk és tapasztalataink szerint ez nem biztos, hogy annyira jó ötlet.

Az a helyzet, hogy azoknak a szülőknek tényleg nehéz, akiknek az átlagnál tehetségesebb gyerekeik vannak (persze az is nehéz, ha a gyerek nagyon nem mutat semmilyen területen tehetséget, fogékonyságot). Kivéve, ha az utód valamiképpen ’folytatása’ a szülőnek, viszi tovább az ő szakmáját, tehetségét, vállalkozását, megvalósítja a szülő által elképzelt jövőt, karriert, álmot.

Ha nem ez valósul meg, akkor sokszor önkéntelenül is úgy reagálnak az ilyen gyerekekre mind a pedagógusok, mind a szülők, hogy nem akarnak/tudnak tudomást venni erről a tehetségről, próbálják eltéríteni őket más témák felé, kínos, ha túl sok a kérdésük, ha túl nagy a tudásvágyuk, ha netán ijesztően érett a gondolkodásuk (tapasztaltam, láttam sok ilyen gyereket és beszéltem ilyen szülőkkel a Templeton Program során).

books-2863724_960_720.jpg

A téma azért is jutott most eszembe, mert kezembe került megint Faludy György életrajzi könyve, a Pokolbeli napjaim után (a Pokolbeli víg napjaim folytatása). Időnként szeretek elővenni régen olvasott kedvenc könyveket és bele-belelapozni. Faludy fantasztikus életet élt, hihetetlen kalandokkal, szerelmekkel, történelmi és személyes drámákkal fűszerezetten. Csodás verseket írt és az önéletrajzi könyvei letehetetlenek. Európa, Afrika, Amerika, illetve a magyar valóság (többek között a Recsken töltött évek…) egy humanista, érzékeny művészember szemével, megspékelve saját élettörténeteivel, tanulságokkal. Nagyon ajánlom, aki még nem olvasta, tegye meg!

602_227.jpg

Most a fenti témához idézek belőle egy részt, ki-ki eldöntheti, számára milyen üzeneteket hordoz Faludy története.

„Szüleimhez való viszonyom sohasem volt szerencsés. Nagyszüleimet szerettem, mind a négyet, de nem apámat és anyámat. Kezdetben alighanem azért, mert sem húgommal, sem velem nem sokat törődtek. Apám a Technológiai Főiskola tanára volt és rengeteget utazott, főleg Francia- és Németországban, ahol vegyi gyárakat szerelt fel és ipari találmányait adta el. Anyám dél felé szépen felöltözködött és kék fátyollal arca előtt eltűnt hazulról. Bennünket német nevelőkisasszonyok gondjára bízott.

Apán zakója bal oldali zsebében a Faustot, a jobb oldaliban Schopenhauer Parega és Paralipomenáját hordta. Ha egyedül volt odahaza, bezárta a szalon három ajtaját és hegedűn játszott magának. Ugyanekkor hivatását fanatikusan szerette, és magától értetődőnek tartotta, hogy én is vegyésztanár leszek. Kilencéves koromtól fogva költő kívántam lenni. Apámnak ezt csak ritkán említhettem, mert kinevetett. „Költészetből nem lehet megélni, vegyészetből igen”, mondta. Vagy kijelentette: „jól van. Nappal vegyész vagy, este költő”. Amiről tudtam, hogy lehetetlen.

Vitáink tizenhárom éves korom táján kezdődtek, ha néha a dolgozószobájába hívott beszélgetni, néhány év múltán húgommal együtt. Apám keményen hitt Mengyelejev elméletében, miszerint 92 elem van, 79-et már megtaláltunk a többi 13-mat hamarosan felfedezik, és akkor az anyagi világ minden titka kitárul előttünk. Azt feleltem: „Mengyelejev elméletét elfogadni nem egy tudományos igazság helyeslése, hanem hit kérdése. Lehet, hogy 248 elem van és lehet, hogy az általa elfogadott elemek sok részből állnak, egymással felcserélhetőek, vagy nem elemek.” Ezt marhaságnak mondta. Legtöbbet apám azon nézetén vitáztunk, hogy szerinte a tudomány és a technika együttesen hamar az emberiség boldog jövőjéhez vezet. Ebből soha egy szót se hittem, és vitánk eredménytelen perlekedéssel végződött. Vagy pedig anyám hirtelen bejött, apám és húgom közé ült és megszólalt: „Most szeressétek a kicsi Erzsikét”, és ezzel megakadályozott minden további beszélgetést.

Apám különböző egyetemekre küldött, abban a hitben, hogy vegyészetet hallgatok. Beiratkoztam csillagászatra Bécsben, Einsteinhez fizikára Berlinben, elmekórtanra a Nobel-díjas Julius Wagner-Jaureggnél, görög és latin történelemre, irodalomtörténetre, és így tovább. A negyedik évben Bécsben tanultam. Apám átutazott Bécsen és felkereste Spät professzort, az egyetem kémiai intézetének igazgatóját, egykori diáktársát a lipcsei egyetemről. Tanulmányim iránt érdeklődött nála, mire Späth azt mondta, nem ismer. Apám megkeresett szállásomon, és először, de utoljára, felpofozott.

Egy évvel később behívtak katonának, és amikor 1934 szeptemberében a tiszti iskolából kikerültem, már félig-meddig ismert költő voltam. Hamarosan szüleim ott ültek a Zeneakadémia nagytermének első sorában és lelkesen tapsoltak, amikor az ország legjobb színészei verseimet előadták. A végső katasztrófa 1939 februárjában kezdődött. Párizsba emigráltam, onnan írtam apámnak: háború jön. Van elég pénze, hogy feleségével és lányával együtt befogadják Svájcban; menjen oda és éljék túl a háborút. Őrültségemre nem válaszolt. Később húgommal együtt San Remóban teleltek. Egy orosz emigráns, fiatal gróf beleszeretett húgomba. Amerikai vízuma volt és miután a genuai magyar konzul nem volt hajlandó összeadni, őket, magával akarta vinni húgomat Amerikába, hogy ott elvegye feleségül. Ilyen erkölcstelenségbe szüleim nem kívántak részt venni. Húgomat hazavitték.

Később – októberben vagy novemberben – már folyt a háború, mikor apám levelet írt nekem Pestről: „ne kommunistáskodj tovább”, állt a levélben, melyben hazahívott. A liberális-szociáldemokrata emigráció tagja voltam, és soha nem kommunistáskodtam. Miután a cenzúrán olvasták apám írását, azon túl két francia detektív követett. Zirmosky miniszterhez kellett fordulnom, hogy megszabaduljak tőlük. Apámat pedig levélben kértem: ne törődjék többé velem, inkább hagyjon élni.

Apám 1945 tavaszán, közvetlenül ostrom után halt meg kórházban, ahol nem volt orvosság és nem volt altatószer, hogy műtétet hajtsanak végre rajta. Korábban, 1944 szeptemberében Paku Viktória, egy békési lelkipásztor leánya azt ajánlotta anyámnak: rejtse el húgomat a békési diakonisszák házában. Anyám a fizetség felől tudakozódott, és amikor azt mondták, 600 pengő, azt felelte: az túl sok. Húgomat november vagy decemberben lőtték a nyilasok a Margit híd újpesti oldaláról a Dunába. Mindezt Vicától tudtam meg másfél évvel később, amikor Amerikából hazatértem és leültem apám íróasztalához. Kinyitottam a fiókot, ahol százpengősök hevertek halomszámra. Akkor már egy doboz gyufa is több millióba került. Később anyám is bevallotta nékem mulasztását, és amikor aranygyűrűjét elvesztette, úgy gondolta, hogy Isten büntetése. Nagyon engedékeny Úristent képzelt magának.”

 

Az élet mindig hoz meglepetéseket; semmi sem biztos, nem láthatunk előre sok dolgot.

De a megoldás kulcsát a magam részéről elsősorban a szeretetben keresném! A feltétel nélküliben!

 

Koskovics Éva

 

coach

www.kokart.hu

Szólj hozzá

gyereknevelés boldogság coaching coach co