Szegény színész barátunk, hányszor hallotta már azt az elcsépelt poént, hogy milyen jó is neki, nem kell dolgoznia, folyton játszani jár!

Ez most arról jutott eszembe, hogy elkezdtem fogalmazni egy mondatot, ami így kezdődött volna: nemrég fiatalokkal dolgoztam. És rájöttem, ez a 'dolgoztam' kifejezés engem itt nagyon zavar. Oké, erre kapok megbízást, ezért fizetnek, ehhez értek, ugyanakkor annyira nem munkaként élem meg! Lehet, hogy ilyen lehet a színészeknek a játék?

De nem akarok lovagolni a szavakon (ez is milyen érdekes kifejezés, vajon hogyan alakulhatott ki?), inkább a lényegre térek. Igaz, a megfogalmazás, mint majd később kiderül, nagyon nem mindegy! Vigyázzunk azokkal a szavakkal!

Az az igazság, hogy ha jó a közeg, kíváncsiak a témára, sikerül felkelteni az érdeklődést és érzem a nyitottságot, akkor minden egyes munka, megbízás kész élmény számomra is és mindig sokat tanulok magam is belőle, még ha többedszer is ugyanaz az alaptéma. Mert nincs két ugyanolyan ügyfél, csoport, vállalat.

Visszatérve a fiatalokhoz:

Szóval, a kommunikáció volt a téma, annak formái, a hatékony kommunikáció titkai, az asszertivitás (egészséges önérvényesítés win-win, vagyis lehetőség szerint egyenrangú kimenetellel) és hasonlók. Jókat mulattunk az általuk lejátszott negatív és pozitív példákon, kollégámmal igyekeztünk arra vinni a hangsúlyt, amire láthatóan nagyobb volt a fogadókészség, az igény. Az on-line kommunikációhoz kapcsolódóan már érződött, ennek veszélyeit álmukból felkeltve is tudják részletezni, nagyon képben vannak. Aztán az más kérdés, hogy a gyakorlatban ebből mennyit sikerül megvalósítaniuk, kivédeniük. Voltak dolgok, amelyek számomra is újdonságként hangoztak, de szerencsére engem az a veszély nem fenyeget, amelyről példaként meséltek (kínai párkereső portálra került fel valakinek a nem oda szánt képe…).

A vége felé feltettük nekik a kérdést, van-e esetleg valakinek olyan saját kérdése, problémája, tapasztalata, szituációja, amit szívesen behozna közénk, megosztana velünk, esetleg várna rá javaslatot, megoldást, mert számára gondot okoz. És volt.

Azért írom le és osztom meg, mert sem személyhez nem köthető, sem annyira nem speciális, hogy bárki magára ismerhessen belőle, viszont biztos vagyok benne, hogy rengetegen ismerik, sőt, napi szinten élnek vele, mellette, hasonló gondokkal küszködve.

Azt kérdezte az ifjú résztvevő: mit lehet csinálni akkor, ha van a közeledben valaki, akivel napi szinten sok időt töltesz együtt, de annyira hangulatember, hogy megőrülsz tőle? Soha nem tudhatod, épp milyen állapotban lesz, kedvesen, türelmesen fordul feléd, vagy épp mérges, indulatos és bármit is mondasz, a reakciója dühös, bántó lesz. Ilyenkor nem tudsz jót szólni, nem tudsz elbújni előle, végül téged is lehúz, feldühít, elkeserít.

A téma annyira húsbavágó volt, hogy többen is azonnal rácsatlakoztak: "igen, nekem is van ilyen tanárom, rokonom, barátom... stb. Ha visszaszólok, óriási veszekedés lesz, ha nem szólok, az a baja, hogy kuka vagyok, vagy lenézem, egyszerűen kezelhetetlen a szituáció".

Egy igazi darázsfészekben éreztük magunkat.

Aztán jött a beszélgetés, amit mi igyekeztünk a legjobb tudásunkkal terelgetni, afelé vezetve, hogy maguk ébredjenek rá a helyes megoldásra, maguk ismerjék fel, mondják ki, fogalmazzák meg, mit is lehet tenni ezekben az esetekben. Szerencsére a végére szépen kirajzolódott a megoldás, az az irány, amit ilyenkor érdemes megcélozni.

Valahogy így, ebben a négy lépésben:

• Ha úgy érzed, nem tehetsz másnak a rossz hangulatáról, ne vedd magadra, ha esetleg megbánt. Különösen, ha fontos neked a személye, ha érzelmi kapcsolat van köztetek. Próbáld meg objektíven látni a helyzetet, ne ítélkezz azonnal! Hisz lehet, hogy a munkahelyén, egy másik osztályban, az utcán, bárhol valaki feldühítette, megalázta, bántotta és a sérelem még olyan erős benne, hogy maga sem veszi észre és másokon vezeti le indulatát.
• Ne minősítsd őt, ne mondd neki, hogy ilyen, olyan, ne vedd át az ő érzelmi, indulati állapotát, próbálj meg higgadt maradni!
• Figyeld meg magadat, TE mit érzel? Miért bánt ez annyira, mi lehet az a TE saját igényed, vágyad, amit ez rombol, aminek rosszat tesz (elismerésre, vagy egy ölelésre vágysz, szeretetre, odafigyelésre, gondoskodásra, értelmes beszélgetésre és ehelyett épp az ellenkezőjét kapod?)

Megbeszéltük, hogy ha már ezeket magunkban tisztázni tudjuk, kicsit lehiggadunk, számolunk magunkban valameddig és elgondolkodunk ezeken, akkor már eleve sokkal előrébb tartunk.

Innen már csak egy lépés a legoptimálisabb megoldás, végkifejlet:

Mert ha kicsit várunk, megvárjuk, hogy a viharfelhő oszoljék, elkaphatjuk azt a pillanatot (közben magunkban is érlelgetve a kellő mondatot), amikor esetleg egyetlen mondattal helyre tehetjük a szituációt, segíthetünk neki is, magunknak is. Így:

• A lényeg, hogy magunkról, a mi érzéseinkről beszéljünk, mondjuk meg neki, miért rossz nekünk ez, mit okoz bennünk az, ha ő így szól hozzánk, így viszonyul hozzánk.

Valahogy így:

Ha így jössz haza a munkából, mindig megrémülök, összeugrik a gyomrom, kimegy belőlem minden energia, csak ülök a szobámban mint egy zombi, sokszor sírhatnékom van, de a szívem mélyén nagyon aggódom érted, a családunkért. Mindig tervezem, hogy elmesélem, min nevettünk ma föci órán, milyen filmről meséltek a lányok, de aztán elmegy tőle a kedvem, sőt, mindentől elmegy a kedvem.

Vagy így:

Biztos nehéz napod volt, közben tudom, az is nyomaszt, hogy itthon is sok a dolgod. Nekem is van egy rakás leckém, de mi lenne, ha innánk együtt egy limonádét - én meg is csinálom -, és egy negyedórát adnánk magunknak, lógatnánk együtt a lábunkat, rákészülnénk a délutáni műszakra? Felteszem a kedvenc zenédet is, meglátod, utána sokkal könnyebb lesz minden.

Bevallom, a tanárok irányába tervezett mondatokkal sokkal több gondunk volt. Az egyértelműen kiderült, hogy a tanárok többsége nem szereti, ha kérdeznek (fel sem merülhet olyan mondat, hogy például: Tanárnő! Felbosszantotta valaki a szünetben?), ki nem állhatják, ha esetleg megkérdőjeleznek valamit a tanultakból. Egyszerűen a vita, a beszélgetés, mint műfaj nagyon ritka az iskolában. Nem tanítják meg az érvelést, a jó kérdésfeltevést, azt, hogy érdemes más nézőpontokat is figyelembe venni. Pedig a legnagyobb felfedezések, újítások először abszurdnak, nevetségesnek hangoznak. Persze tudjuk, ilyesmire nincs idő…

(Eszembe jut erről ősrégi saját élményem: Miskolc, Közgazdasági Szakközépiskola, 1980 körül, politikai gazdaságtan tantárgy – képzelhetitek! a tankönyv kész röhej volt, ugyanakkor azokon az órákon beszélgettünk a legtöbbet. Majoros Klári néni, a tanárunk, a legszínesebb témákról hajlandó volt beszélgetni, az olasz maffiától a saját családi történeteiig. Kedvet csinált ahhoz is, hogy olvassunk újságot, kövessük a híreket, akkor kezdtem olvasni a HVG-t, amiből aztán az egyetemi szóbeli felvételin – akkor még az is volt! – jócskán profitáltam is. Az órák jó hangulata maradt meg bennem leginkább.)

Persze extrém példákat lehet hozni, de az is igaz, nekik, a pedagógusoknak sem egyszerű, egyáltalán nincs könnyű dolguk.

Milyen jó lenne mégis, ha ők is törekednének a saját kommunikációjuk fejlesztésére, ha tudatosabbak lennének ezen a téren is!

Persze a legtöbbet mégis a családban tehetünk az ügy érdekében. Szülőként nagy a felelősségünk! Ha csak annyit teszünk, hogy hazaérve próbáljuk ajtón kívül hagyni a munkahelyi gondokat, akkor már óriásit léptünk előre az ügy érdekében. Gyerekeink lelki egészsége érdekében.

Sőt, ha azt szeretnénk, hogy sikeres emberek legyenek, jó, ha nem a veszekedést és az ítélkezést, mások negatív minősítését tanulják meg tőlünk, hanem azt, hogyan lehet úgy megvitatni dolgokat, hogy közben tiszteljük a másikat, annak az eltérő véleményét, illetve őt magát.

Gondoljunk csak arra az egyszerű módszerre, hogy mindig úgy beszéljünk másokról, illetve másokhoz, ahogy mi is szeretnénk, hogy rólunk/hozzánk beszéljenek!

Szóval, érdemes odafigyelni azokra a szavakra!

Win-win!!

Szépeket!

Koskovics Éva

coach

www.kokart.hu