Ha újra húszéves lehetnék – vajon ki hogyan fejezné be a mondatot? Valószínűleg ahányan nekifutnánk, annyiféleképp; néhány dolog azonban minden bizonnyal visszatérő elem lenne: a fiatalság lendületének, tettrekészségének, az akkori egészségi állapot, fizikum és fizimiska visszahozásának, no és persze a kihagyott, elszalasztott (vagy annak vélt) lehetőségek bepótlásának igénye.

A reklámok, amik nap mint nap szembejönnek velünk, egyértelműen a fiatalság (s azzal együtt a szépség, egészség, siker, dinamizmus) kultuszát helyezik előtérbe. Úgy tűnhet, egyre kisebb jelentősége van az életkor előrehaladtával gyarapodó értékeknek, az élettapasztalatnak, vagy azoknak az ismereteknek, amelyeket az idősebb generációk adhatnak át a fiatalabbaknak. De mi számít egyáltalán idősebb és mi fiatalabb generációnak? Hol ér véget a fiatalságunk, vagy éppen középkorú „státuszunk”?

 Átértékelődő fiatal- és középkor

 Manapság sokszor halljuk, hogy „az 50 az új 40” és hogy „a 40 az új 30”. Tény, hogy ma már egyáltalán nem számít rendkívülinek, ha valaki például 40 körül alapít családot, netán akkor szül először – míg nagyszüleink, dédnagyszüleink negyvenes éveikben sokszor már a nagyszülői szereppel ismerkedtek. Ennek következtében (és azért is, mert a fiatalok a „kirepülés” előtt egyre hosszabb ideig maradnak a „mama-hotelben”) az „üres fészek szindróma” megjelenésének ideje is kitolódott.

 Azt, hogy ma már másképp gondolkodunk aktuális életkorunkról (illetve az ahhoz kapcsolódó lehetőségeinkről, szerepeinkről), jól tükrözi egy nemzetközi felmérés is, amely azt vizsgálta, hogy az  európai országokban  hol milyen életkorhoz kötik az emberek a fiatalság végét. Míg az európai átlag 40 év körülre tette ezt, addig a svédek átlagosan 34, a görögök pedig 52 éves koruk körül érzik úgy, hogy lezárult a fiatalság életszakasza. Ezzel összefüggésben érdekes az USA-ban praktizáló pszichológusok általános megközelítése is, amely szerint 20 és 40-45 év közé tehető a fiatal felnőttkor, 45 és 65 év közé pedig a középkorúság életszakasza.

 Ahogy közeleg aktuális születésnapunk, sokszor számvetést készítünk magunkban: mi az, ami sikerült és mi az, ami nem; kiben csalódtunk – vagy éppen milyen új, inspiráló ismeretségekkel lettünk gazdagabbak; hogyan alakultak családi, baráti, munkahelyi kapcsolataink, egészségi állapotunk stb. A visszatekintés a „kerek” születésnapokon különösen mélyre ható lehet, hiszen ekkor már tíz év távlatában tekintjük át és értékeljük az életünket. Mindez egy alaposabb „befelé figyelést” eredményezhet, amely akár új utakat is nyithat a jövőt illetően.

Elgondolkodtató, ahogyan  pl. Konfuciusz tekintett vissza tízes évfordulóira, 2500 évvel ezelőtt:

„Mikor húszéves voltam – sokat tanultam.

Mikor harmincéves voltam – már tudtam, mit akarok.

Mikor negyvenéves voltam – már szilárdan álltam.

Mikor ötvenéves voltam – már tudtam hallgatni.

S mikor hatvanéves lettem – már követhettem a szívemet, s a törvényt nem léptem át.”

 Életközepi válság?

Húszas és harmincas éveinkben többnyire  még teljes „erőbedobással” dolgozunk karrierünk és  magánéletünk megalapozásán, majd kiteljesítésén; jó esetben ilyenkor még nem merülnek fel komolyabb egészségügyi problémáink sem. Negyven körül aztán sokan szembesülnek egy normatív krízissel (életközepi válság), amikor  úgy érzik: megtorpantak, lehetőségeik beszűkültek, és olyan  kérdésekkel kezdenek foglalkozni, mint pl. ki vagyok én valójában (szemben azzal, hogy eddig milyen elvárásoknak, szerepeknek próbáltam megfelelni), mi az életcélom, hogyan őrizhetem meg jó egészségi állapotomat, vagy éppen hogyan tudnék társadalmilag is hasznos tevékenységet végezni.

 Hogy kinél mikor köszönt be, meddig tart és milyen intenzitású ez az időszak, az nagyban személyiség- és élethelyzet-függő; a szakemberek szerint azonban 35 és 55 év között mindenkit utolér. A nőknél  ilyenkor megnövekedhet a külsőségek, míg férfiaknál a teljesítmény szerepe, jelentősége, s egyre inkább zavaró lesz a túlsúly, a fájó derék, gerinc, a szaporodó ráncok, visszerek és ősz hajszálak száma. Ez az időszak általában az elmúlással, a halál gondolatával való komolyabb szembenézést is magával hozza a szülők, ismerősök, esetleg barátok betegsége vagy halála okán. S míg korábban a születéstől kezdve mértük az időt, innen kezdve szinte észrevétlenül elkezdünk “visszafelé” számolni.

 Kifelé az „alagútból”

 A jó hír viszont az, hogy mivel normatív krízisről beszélünk, az életközepi válság tulajdonképpen természetes fejlődésünk velejárója, és jó esetben megerősödve, megszilárdult identitással, magasabb szintű önismerettel kerülünk ki belőle. Lehetséges, hogy egy új szakmát vagy hobbit választunk, amelyben jobban kiteljesedhetünk, amely több sikerélményt hoz, vagy egy egészségesebb életmódra váltunk át, amelyet később testünk és lelkünk is meghálál majd.

 Popper Péter pszichológus úgy vélte: „a tartalmas, jó élet egyik legfontosabb titka, hogy nem szabad maradékot hagyni. Minden napot, minden élethelyzetet, minden életkori szakaszt a maga teljességében, maradékok nélkül kell végigélni. A korábbi életszakaszokba, élethelyzetekbe való visszavágyódás annak a jele, hogy rosszul éltünk, maradékot hagytunk, nem éltük át mindazt, amire igényünk, lehetőségünk lett volna. Későn és legtöbbször már reménytelenül, deprimáltan szeretnénk pótolni a mulasztottakat.”

 Szintén a „tanár úrtól” származik az az idézet, miszerint „minden, ami igazán fontos, eljön az életünkbe. Személyiségünk, karakterünk, belső igényeink törvényszerűen formálják sorsunkat. A hívásokra válasz érkezik.” Ha a fentieket szem előtt tartva éljük mindennapjainkat, talán nekünk is sikerülhet (hozzá hasonlóan) elérni azt, hogy úgy tekintsünk aktuális életkorunkra: az nem több egy számnál – és jó szívvel mondhatjuk majd az eltelt évre (vagy akár évtizedre) visszatekintve: minden úgy volt jó, ahogy volt. Még az is, ami nem...

A cikkben felhasznált idézetek forrása Popper Péter: A belső utak könyve c. műve

Széll Natália

Közgazdász, blogger trainee

(Az idézetek forrása Popper Péter: A belső utak könyve)

Elindult az Elég jó anya weboldal, csatlakozz Fb oldalunkhoz!