Mennyire van bizalmad másokban? Csak a legközvetlenebb családtagjaidban? Csak egy-két barátban? Vagy alapvetően megbízol az emberekben, nem gondolod, hogy rosszat akarnak neked?  

Vagy senkiben? Beléd nevelték időben, hogy ne bízz senkiben, ehhez még jöttek a rossz tapasztalatok is, szóval megtanultad, jobb az óvatosság?

Sokat elmond rólunk, hogy állunk ezekkel a kérdésekkel.

Mit lehet tenni a bizalommal? Kiépíteni? Lerombolni? Újraépíteni? Mitől van az, hogy van, akiben vakon megbízunk, pedig lehet, személyesen nem is ismerjük, soha nem is találkoztunk vele?

Mi van, ha nincs?

Azt mondják, a bizalom olyan, mint egy pohár, vagy egy tükör: ha összetörik, össze lehet újra ragasztani, de már soha nem lesz olyan, mint volt.

Te megbízol magadban? Nem? Tudod magadról, hogy hamar feladod, ha valami kellemetlen, inkább kifarolsz a továbbiakból, ha sok energiádat vinné el, rugalmasan elállsz a vállalásoktól, még ha a szavadat is adtad korábban? És mégis elvárod, hogy a másik őszinte legyen hozzád, ne csapjon be, ne éljen vissza a bizalmaddal? Nincs itt valami logikai bukfenc?

Ez olyan, mint amikor valaki folyton hazudozik a másiknak, és ha ő kapja rajta a társát, hogy az nem mondott igazat, akkor fel van háborodva. Ritka jelenség?

De miért hazudik, aki hazudik? Fél, hogy elveszíti a másikat, a saját renoméját? Vagy annyit vetített és játszmázott már, hogy abba nem fér bele az őszinteség? Honnan számít valami hazugságnak, mi az, hogy jótékony hazugság, mennyire lehet objektíven értékelni ezeket a kérdéseket?

Müller Péter úgy fogalmazta ezt meg, hogy

Kerek a világ tőle?

Valahogy azt érzem, azt látom, hogy azok, akik rendben vannak önmagukkal, van bizalmuk maguk felé, önmagukban, tudják, meg vannak győződve róla, hogy a világ velük együtt kerek, ott van benne az ő helyük is. Ők ritkábban csalódnak, könnyebben kezelik a kudarcokat. Őket nehezebb kizökkenteni, bántani, megsebezni. Belőlük sugárzik ez a bizalom kifelé is, érzi a környezetük is ezt a komoly belső értéket, erőt. És ettől a környezetük is, beleértve az életük párját is, általában ehhez tartja magát. 

Az, hogy kiben bízunk meg és mennyire könnyen tudunk valakinek bizalmat szavazni, az tehát első sorban a saját személyiségünk függvénye: nagy kérdés, mennyire rombolták le bennünk a velünk született bizalmat a körülöttünk lévő felnőttek, a környezetünk, a hatások, amelyek életünk során értek minket.

Mind úgy születünk, hogy van bennünk egy ősbizalom, ami abból is fakad, hogy nem vagyunk még életképesek. Ha nincs mellettünk valaki, aki táplál, aki gondoskodik rólunk, akkor elpusztulunk. Ezért öntudatlanul, ösztönösen is bízunk azokban, akik ott vannak mellettünk: remélhetőleg a szüleink, a családunk. Ha kevésbé vagyunk szerencsések, akkor egy más közeg, egy ellátórendszer. És már nagyon hamar megtanuljuk, hogy a dolgokat viszonozni illik.

Ha megfelelő módon gondoskodnak rólunk (akik születésünk után meglehetősen igényesek vagyunk: akkor még zsigerből, azonnal kinyilvánítjuk az igényeinket, vágyainkat, legyenek azok az éhség, az anyai ölelés, a piszkos pelenka, a különféle kényelmetlenségek), akkor szépen fokozatosan, de nagyon gyorsan megtanuljuk viszonozni is. Hamar rájövünk, hogy működnek ezek a dolgok: ha mosolygunk, gurgulázunk, cukik vagyunk, visszajelezzük a magunk módján az elégedettségünket, akkor számíthatunk rá, hogy továbbra is jól mennek majd a dolgok, tudják, mire van szükségünk. Megtanulunk kommunikálni, megtanuljuk a kommunikáció különféle, legalapvetőbb típusait (szemkontaktus, testbeszéd, testi érintések). Ha éppen csak a minimális fennmaradáshoz kapunk némi támogatást, de ölelést, kedves szavakat, törődést, szeretetet semmit, akkor egy darabig üvöltünk, de arról is leszokunk hamar. Nem tanulunk meg mosolyogni, apatikusak leszünk.

Ez a két véglet. Ami között jó nagy az átmenet! Szülők sem tudják mindig nyújtani azt, ami tőlük elvárható lenne, amire gyermeküknek szüksége lenne, illetve az ellátó rendszer is lehet olyan, ahol a lehetőségekhez képest sokat kap a gyerek és nem sérül meg annyira. Ha szerencsés, akkor gyorsan kikerül onnan olyan közegbe, ahol őt várják, szeretik.

Beszélgessünk, nyissunk!

Jó dolog emberekkel találkozni, beszélgetni. Ha nem gyakorlod, ajánlom, érdemes kipróbálni! Én ezt gyakran teszem, különböző formában és körökben. Most egy férfi-női szerepek változásairól szóló beszélgetés sorozatunk harmadik részéhez érkezvén, témájának a ’bizalom és hűség’-et választottuk. Izgalmas téma, azzal együtt, hogy egyik fogalom sem olyan, hogy kizárólagosan a párkapcsolatokban lenne értelmezhető, sőt!

Ilyenkor, ha készülök egy témára, egy előadásra, egy munkára, mindig ’kapok’ hozzá ötleteket, egész más dologgal foglalkozva is lépten-nyomon ’szembejön’ a téma. /Valójában ilyenkor csak arról van szó, hogy érvényesül a szinkronicitás elve: ha valami nagyon foglalkoztat, keresem rá a megoldást, rakom össze a gondolatokat, a korábbi tapasztalataimat, akkor még a rántáskavarás, vagy a dugóban ülés is, a közben bekapcsolt rádióadás pláne! az épp engem foglalkoztató dolgokról szól. Különösen, ha ’bízom is benne’, ha már megtapasztaltam ezt párszor!... Jóformán elég csak kinyitni az antennákat, a beépített adóvevőt… jönni fog!/

Az aktuálisan olvasott könyvem most Csíkszentmihályi új könyve, amely a kreativitásról szól.

Itt találtam ezt az ide, a bizalom témájába (is) vágó idézetet:

És arra jutottam, valóban, ez a kulcsa a bizalomnak is! Ha a szerző egészen más dolog bizonyítására is fogalmazta meg.

Vagyis, ha olyan családba születünk, ahol megbízhatunk a minket körülvevő felnőttekben, ha biztonságos közeg vesz körül, ha nem bántanak bennünket sem fizikailag sem érzelmileg, akkor ez a minta ég belénk és ennek mentén fogunk működni.

Persze, előbb-utóbb érnek majd más hatások is, hisz jön az óvoda, ahol Pisti elveszi és összetöri a kedvenc játékunkat; az iskola, ahol a tanító néni előbb nagyon kedves hozzánk, de aztán egyszer olyat mond nekünk a többiek előtt, amiért ők kinevetnek, mi pedig nagyon szégyelljük magunkat és már nem fogunk úgy megbízni a tanító néniben sem; majd jön az első szerelem, ami nekünk sokkal többet jelent mint mi neki, és ez megint csak egy nagy pofon az élettől; közben az imádott szüleink elválnak, amitől pár évre kicsit megzakkan a világunk és azt sem tudjuk, mi merre meddig; aztán elkezdjük a munkás életet és ott azt látjuk, a bizalom csak nyomokban lelhető fel, gyakorlatilag senki senkiben nem bízik meg, fő a bizalmatlanság, ha nem akar nagyon pofára esni...

És még folytathatnánk. Vannak még esetek, lehetőségek... A szerencsések megússzák ezeket, vagy csak néhánnyal találkoznak, vagy ahogy megtapasztalják, túl is teszik rajtuk magukat, sikerül feldolgozni, nem hagy mély nyomokat a rossz élmény. Ez nagyon egyéni!

Családi háttér, batyu

Az érzelmi stabilitásunk, bizalmi alapon való működésünk minősége, erőssége leginkább a saját családi hátterünktől, a gyerekkorunktól függ. Az a gyerek, aki bizonytalanságban, zűrös szülőkkel megáldva, folytonos változásban, bizonytalanságban, kusza kapcsolati viszonyok között szocializálódik, általában nehezebben fog kötődni, viszont várhatóan könnyebben fogja változtatni majd a leendő partnereit. Feltéve persze, ha egyáltalán létesít majd párkapcsolatot.

De az is lehet, hogy ugyan a saját családja nem jó minta, de lát máshol jó példát és a saját életében arra fog törekedni, hogy ő a jó minta szerint éljen, azt kövesse. Ha ő maga nem is kapott kellő pozitív saját élményt, lát jó példákat és bízik abban, hogy kiérdemelhet ő is hasonló életet. Persze ezek ösztönösen működnek általában, nem mérlegelünk tudatosan az érzelmi életünkben, a mindennapi életünkben. 

Aztán eljöhet az az idő, hogy felismerjük, lehet javítani, lehet jobbá tenni, lehet tanulni dolgokat: kapcsolatokat építeni, jól kommunikálni, felismerni a működésünket és azon változtatni, tudatosabb életet élni. 

Mennyire bízol meg benne, mondjuk a párodban?

Milyen volna, ha lenne egy mérőeszközünk, amivel mérni tudnánk az egyes párkapcsolatokon belül a bizalmi tényező érvényesülését, meglétét. Mondjuk, 1-től 10-ig mutatná, és 1-est kapnának a legrosszabbak, akiknél már totálisan leépült a bizalom és csak valami más indok, kényszer tartja őket együtt, 10-est pedig a legjobbak érdemelnének, akik vakon bíznak egymásban.

Kik kapnának 10-est, vagy ahhoz közelit?

• azok, akik hosszú évtizedek óta együtt vannak és túltették magukat a nehezebb időszakokon is, történhetett bármi?
• azok, akik komolyan vették, hogy holtomiglan-holtodiglan és soha még csak közelébe sem kerültek annak, hogy másfelé nézzenek?
• azok, akik sok csalódás, több kudarcos párkapcsolat után végre megtalálták azt az embert, aki mellett végleg ki tudnak kötni, és akivel végre biztonságban érezhetik magukat? Aki ér nekik is annyit, hogy tudják, eldöntötték, bármilyen csábítás, kísértés is jöhet, már ellen fognak tudni állni?
• akik fiatalon, első szerelemként megtalálták az igazit és azt sem tudják, mit jelent az, hogy másokhoz való vonzódás?
• azok, akik többször is megéltek egy-egy kisiklást, de mindig visszataláltak egymáshoz?
• vagy azok, akik ahány komolyabb kapcsolatuk van, mindig sikerül teljes bizalmat szavazniuk, hisz mindig úgy mennek bele, hogy nem csak rövid távra terveznek? Aztán mégsem sikerül együtt maradni. Jön a gyász, majd bizonyos idő után ugyanazzal a hittel, elánnal, bizalommal kezdődik a következő szerelem, kapcsolat. Ők megkaphatják a magas osztályzatot vajon?

Mivel én nem vagyok egy szigorú és merev valaki (törekszem is rá, hogy soha nem ítélkezzek mások felett), a fentieknek mind megszavaznám a 9-10-es osztályzatot. Nem vagyunk egyformák, nem egyforma az értékrendszerünk, a vérmérsékletünk!

Vekerdy Tamás fogalmazott úgy egyik könyvében, hogy:

– szerintem ez nagyon találó és a párkapcsolatokra is hasonlóan igaz! Ha megvan a bizalom, a kellő érzelmi alap a párkapcsolatunkban, akkor az jelent egy védelmi burkot is, nem engedjük, hogy idegenek könnyen áthatoljanak rajta, hogy mások lerombolják. Ahol repedeznek a dolgok, nincs őszinte kapcsolat, mennek a játszmázások, ott hamar bekerülhet a rendszerbe a harmadik.

És akiben vakon? Akiben elvileg meg kellene?

Szóval, nem árt kicsit elgondolkodni ezen a bizalom témán. Jó beszélgetési téma, ki lehet próbálni!

Hogy bíztok-e egymásban valóban, az könnyen tesztelhető: mindig kimondhatod-e, amit gondolsz? Nem árt néha kimondani, amit gondoltok és megbeszélni dolgokat még akkor is, ha nem biztos, hogy könnyű. Persze a kimondás úgy jó, ha magunkról szól (mit érzünk, mit jelent ez nekünk, miért nem jó ami van stb.) és nem a másikat kritizáljuk vég nélkül. Ez alapszabály!

A bizalom kialakítása, visszaszerzése, visszaépítése melós dolog, de érdemes energiát fektetni bele! Általában itt is érvényesül az adok-kapok egyensúly!

Felmerülhet aztán a bizalom tágabb értelmezése is: a tanárainkban, vezetőinkben, az életünket irányítókban való bizalom. Meddig bízhatunk bennük, mitől veszíthetik el a bizalmunkat? Milyen az, ha csalódnunk kell, ha már nem bízhatunk meg bennük tovább? Mit tehetünk ilyenkor? Kényelmesebb úgy tenni, mintha nem látnánk, vagy ha bevalljuk magunknak is, ha tudatosodik bennünk, akkor hogy számolunk el a csalódással? Magunkra, vagy rájuk leszünk mérgesek? Kinek a kudarcának érezzük elsősorban a csalódást, a megvilágosodást?

Tehetjük esetleg azt is, hogy tagadunk, szemellenzőt veszünk fel és becsatlakozunk azokhoz, akik ugyanígy vannak a dologgal (ezt nevezik csoportpolarizációnak). Innentől egyszerűbb a dolog, mert vakon elhisszük, amit itt mondanak és vakon nem, amit a másik csoportban. Nem kell sokat gondolkodni, tények után kutakodni.

Bízhatunk-e vakon bennük, még akkor is, ha nem ismerjük őket igazán, csak egy kozmetikázott, többszörös szűrőn át hozzánk irányított és tudatosan, célzottan nekünk készült, minket befolyásolni szándékozó képünk van róluk? Mégis, tőlük függünk! Nehéz helyzet.

De ez már sokkal bonyolultabb és messzire vezető téma, ami nem a mi asztalunk. Viszont nem baj, ha néha felmerül bennünk! Beszélni, gondolkodni róla lehet!

Szépeket!

Bizalomban gazdag emberi kapcsolatokat mindenkinek!

Koskovics Éva

coach

www.kokart.hu

www.treevision.org