Egy Buddhának tulajdonított mondás szerint „A boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság”. Hasonló gondolatot fogalmaz meg Márai, amikor azt írja: „Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás”. De vajon van-e út cél nélkül, megérkezés nélkül? Haladhatunk-e a helyes ösvényen, ha nem látjuk a célt már az út legelején? S vajon vége van-e az útnak, ha megérkeztünk?

Sokan úgy tartják: nem számít, honnan indulunk – csak a cél számít, no és a kitartás, az akaraterő, ami eljuttat bennünket odáig. Valójában azonban az indulási „koordináták” jelentős mértékben meghatározzák, milyen célokat fogalmazunk meg magunknak, és mit gondolunk arról: merre mehetünk, melyik lehet a mi utunk. Nem mindegy az sem, mi van induláskor a tarisznyánkban és mi hiányzik belőle. Hogy ez utóbbiak közül be tudjuk-e szerezni még az út elején a legfontosabbakat, amikre majd szükségünk lesz. Hogy fel tudjuk-e helyesen mérni: mi az, ami ugyan benne van a csomagunkban, de nem való oda, és időben meg tudunk-e szabadulni a felesleges „kacatoktól” – vagy esetleg végig cipeljük azokat magunkkal az úton. S végül nem mellékes az sem, hogy visszük-e a sajátunk mellett mások batyuját is, és ha igen, miért tesszük ezt. A célba éréshez fontos szempont az is, milyen az út: göröngyös vagy sima, esetleg lankás, csúszós vagy meredek. Hogy egyedül vagy útitársakkal megyünk: magányosan, jó társaságban, esetleg társas magányban haladunk-e előre. Hogy a magunk útját járjuk vagy csak másokat kísérünk; hogy  utat mutatunk, esetleg még „úttörők” is vagyunk az úton?

Popper Péter szerint „Minden út - jó út, ami elvezet valahova”. Ha azonban nem látjuk tisztán a célt  már az út elején, nehéz  lesz rálépni az éppen arra vivő ösvényre – hát még végighaladni rajta. Persze az is megesik néha, hogy tisztán látjuk a célt és az ahhoz vezető utat, mégis egy másikat, egy könnyebbet választunk, ami végül máshová vezet; ilyenkor  azonban sokszor nemcsak a nehézségek kerülnek el minket, hanem az igazi örömök és sikerek is. Előfordulhat, hogy útközben elfáradunk és megpihenünk kicsit, hogy aztán újult erővel haladhassunk tovább. Az sem baj, ha visszafordulunk, mert rájövünk: ez mégsem a mi utunk. Talán még a célunk sem változik –  csak egy másik utat választunk. S persze az is lehetséges: útközben annyi mindent látunk és tapasztalunk, hogy úgy döntünk, magán a célon is változtatnunk kell; ez is megesik néha, ha úton vagyunk. Baj csak akkor van, ha (szintén a „tanár urat” idézve) véglegesen letáborozunk a hegyoldalon. 

Az utak sokszor szövevényesek: szétválnak vagy éppen keresztezik egymást, s ilyenkor felmerül bennünk a kérdés: merre menjünk tovább, melyik a mi utunk? Az is lehetséges, hogy a szívünk már rég megsúgta a választ, mégis  félünk dönteni: félünk, hogy rossz utat választunk, és később megbánjuk. Ha azonban nem lépünk rá, sosem tudjuk meg, ez volt-e a mi utunk, s így a bennünket építő tapasztalatok is könnyen elkerülhetnek. Ismét csak Popper Pétert idézve:  „Az élet nem arra való, hogy mindig jól járjunk. Az életbe bele kell férnie a kudarcoknak, vereségeknek, újrakezdéseknek is. Ez kifejleszt bennünk olyan tulajdonságokat, lehetőségeket, megismeréseket, amelyek a mindig párnázott úton rejtve maradnának”.

 Sok utat bejárunk életünk során, s közben sok emberrel találkozunk: van, akinek csak köszönünk, van, aki mellett szó nélkül elmegyünk, és van, akivel sokáig együtt haladunk az úton. És igen,  vannak olyanok is, akiktől útközben el kell köszönnünk, vagy fájdalmas búcsút kell vennünk. Sokféle útra rálépünk, de csak kevés úton haladunk végig. Többször érezzük úgy, hogy jó lenne megpihenni, letenni kicsit a tarisznyát; egyszerűen csak leülni és csendben, nyugodtan szemlélődni. Az utak azonban nemegyszer zsúfoltak, zajosak, s nyugodt szemlélődés helyett csupán arra van lehetőségünk, hogy kitérjünk a szembejövő forgalom elől. S talán nem is szükséges mindig kitérni, mert az „ütközés” után egy csendesebb, nyugodtabb útra sodródunk. S végül, néha angyalok is mellénk szegődnek az úton; ha szerencsések vagyunk, talán éppen akkor, amikor a legnehezebb szakaszokon lépdelünk.

 S ha az út kapcsán korábban már idéztem Márait, hadd zárjam ezt a bejegyzést ismét az ő gondolatával, az Ég és föld c. művéből: „Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. (...) Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon; az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.”

Széll Natália

Közgazdász, blogger trainee