Osztálytalálkozó, érettségi találkozó, évfolyam összetartás parti szezon van, megint.

Bármelyik legyen is, ami éppen előttünk áll, mind egyként alkalmas arra, hogy a külső-belső készülődés mellett pofás szorongásokat éljünk meg. Úgy értem akkor is, ha egyébként nem lett belőlünk a végzés óta eltelt időben morc, világtól elzárkózó remete, vagy túlérzékeny mimóza, és nem tartunk kifejezetten az emberekkel való találkozásoktól, sem a spontán sem az akár szigorú koreográfiák alapján zajló interakcióktól.

A realitás talajáról indulva elég nehezen tudnék elfogadható magyarázatot adni arra, hogy ugyan miért kellene az 5-10-15-20-25-30-sok éve alig látott régi ismerősökkel való egyszeri, pár óráig tartó találkozástól pánikolni. Miért is kéne extra erőfeszítést tenni, hogy csak azért is beleférjünk a legújabb (természetesen a többiek által még nem látott, az idei divattrendet tükröző színű, anyagú, szabású, lehetőleg méregdrága, de hanyag, sőt nem törődöm elegancia látszatát keltő) ruhakölteménybe. Miért kéne fodrászért, kozmetikusért, műkörmösért, zsírleszívásért, csoda diétáért, plasztikai sebészért kiáltani?

Mi történik vajon akkor, ha valaki, akit x éve nem láttam, most nem a csúcs szuper, kirobbanó, díjnyertes formámat látja majd?

Csak azért, mert egy hang azt mantrázza a fejemben, hogy ez az alkalom megismételhetetlen és most aztán elbűvölően szépnek, dögösen karcsúnak, divatosan borotváltnak, ápoltnak, kifinomultnak és ki tudja még, minek kellene lennem?

Tegyük fel, hogy az Ironman győzteseit megszégyenítő erőfeszítéseimnek hála, sikerül a lehető legjobb formába hozni magam.

Most akkor minden rendben van, lenyugszunk lassan és béke lesz? Á, dehogy. Hiszen még mindig csak az előkészületeknél járunk, most jön a java.

Mit is mondjak majd magamról, amikor ott az osztályteremben rám kerül a sor?

Elég okos, elég kvalifikált, elég magas pozíciójú és elég sikeres lettem?

Mintha az érettségi találkozóból csak a kifejezés első fele jutna el hozzám.

Mintha most élesben az egész életünkből vizsgáznánk.

Komolyan azt képzelem, hogy ők itt majd értékelik az eddig elért összes eredményemet és minden erőfeszítésemet?

Levegőt visszafojtva, árgus szemekkel figyelik, hallgatják a beszámolómat az elmúlt öt évről, aztán lendül a kar, és az összes megjelentek zsűriként magasba emelik az általuk becsült pontszámomat?Ha már ez a téveszmém komolyan gyökeret vert az elmémben, azt azért sikerült tisztáznom magammal, hogy mik a verseny kiírásai?

Hány és melyik versenyszámban, kategóriában indulok?

Legalább fejben érdemes bejárni a verseny előtt a pályákat, mert a „kinek született több gyermeke” és a „kinek van a legközelebb a lánykorihoz a derékbősége” legtöbbször nem is egy irányba esik.

A „kinek legfényesebb a karrierje, a slusszkulcsa, a háza, a ruhatára”, és a „kinek a leghosszabb és a legharmonikusabb a házassága” közül az elsőben elég időleges, sebesen változó eredmények születnek, nehéz terep, a második versenyét viszont igen ritkán, csak valamikor az időnk vége felé rendezik meg.

A „kinek legszebb a kertje” kategóriában ragaszkodni szoktak a személyes megtekintéshez, mert az egyszeri beszámoló túlságosan szubjektív lehet.

A „kinek hány és milyen magas végzettsége lett még” és a „kinek van a legjobban fizető állása” pályák legtöbbször legendásan nagyon messze esnek egymástól.

A „kinek legérdekesebb a munkája” versenyben viszont sokszor csak évekkel később osztanak díjakat.

„A kinek hány és milyen komoly műtéte és betegsége volt” kategória beszámolóit érdemes szánt szándékkal rövidre fogni, ha a hallgatóság idegeit nem akarjuk túlságosan felborzolni, és persze jobb, ha van valamiféle happy end is a történet végén, mert másként ez a versengés csúnyán és maradandóan megüli a közhangulatot.

Szóval jobb idejekorán tisztázni, hogy melyik is pontosan az én versenyszámom, annál hol a rajt és hol a cél. Vagy hirtelen annyira össze vagyok már zavarodva, hogy mindenkivel versenyezni akarok, és egyszerre indulnék el a szélrózsa minden irányába, csakhogy most végre megmutassam nekik, hogy bezzeg én? Fú, hát ez a pálya kegyetlenül magányos és minden képzeletet felülmúlóan meredek lesz!

Ha fűzhetnék ehhez javaslatot, azt mondanám, ezen az emelkedőn csak vérprofi mazochistáknak van némi esélyük.Nálunk az idén is a „ki hányszor állt újra talpra” pályán folyó, kifejezetten egész életre szóló verseny nyerte el az egész hallgatóság osztatlan figyelmét és szimpátiáját, mint különdíjat.

Fantasztikus versenyzőink indultak és még ennél is csodálatosabb az, hogy megosztották velünk, végül is alapvetően kívülállókkal, a kálváriájuk mélyen személyes részeit és eddigi erőfeszítéseik történetét.

Előrebocsátanám, hogy ez a pálya máshol, más összegyűlő közösségekben, tényleg ritkán vagy soha nem nyílik meg, mert valahogy nem fér össze a szorongással, a többiek véleményétől való félelemmel, a mindenáron való rivalizálási vággyal és a tökéletesség látszatához való ragaszkodással.

A mi érettségi találkozónk már szerencsére egyáltalán nem ilyen, és ehhez egészen biztosan az is hozzátartozik, hogy a harmincason megszavaztuk, eldöntöttük, és azóta betartjuk, hogy minden évben együtt töltünk Mátán, a Fecskeházban egy egész napot május közepén. A tényleges létszámunk nemigen éri el a húszat, nagyokat beszélgetünk, miközben felfalunk egy méretes bogrács slambucot, amitől sokan, alaposan megszomjaznak. Kendőzetlenül örülünk egymásnak. Estefelé sétálunk, táncokat, legtöbbször salsát tanulunk. Csoportos aktivity vetélkedőt rendezünk, vagy gyermeki csodálkozással tapsolunk a saját művész-bűvészünktől éppen sikeresen kizsarolt mutatványokhoz.

Néha meglepjük a másikat őszinte érdeklődéssel, nem várt támogatással, néha saját magunktól is szokatlanul nyíltan felvállalt érzelmekkel közeledünk egymás felé, miközben együtt lubickolunk a sok forrásból gyöngyözve, csörgedezve áramló szeretetben.

Szabóné Erdős Gyöngyi pszichológus