Isten mentsen meg azoktól a főnököktől, férjektől, feleségektől, akikbe nem szorult semmi humor, akiknek nincs öniróniájuk, akik nem tudnak nevetni olyankor, amikor nevetni kell, vagy amikor már valami olyan rossz, hogy a legjobb nevetni egyet rajta. Amikor már annyira gáz valami, hogy nem tudunk mást tenni, mint röhögni rajta. Életmentő lehet!

Kicsit hosszúra nyúlt szünet után egy kicsit formabontó bloggal jövök ma. Remélem, tetszeni fog! Sok vidám, nevetni tudó Lelkizóna olvasót szeretnék!

Hrabal és Bödőcs 

Olvasom Bödőcs új könyvét. Néha felsikoltok a nevetéstől, néha felszisszenek, hú, ez már biztos kiveri a biztosítékot sokaknál… de a sztori visz magával. Hisz egy velem kb. egy korú pasi meséli el élete történetét. Ez a szegény ember eredetileg művésznek született, de rosszkor és rossz helyre, így nem sikerült az önmegvalósítás. Sokan érezhetnek hasonlót… Így – és egy baleset következtében – az történt, hogy a művészi álmok beteljesülése helyett szobafestőként éli életét Zalában, és történetünk idejében kedvenc kocsmájának új csapos nőjével, Gyöngyivel osztja meg gondolatait, művészettörténeti előadásait, élete emlékeit. Nagyon vicces, és mégis véresen komoly. Ahogy ez már csak lenni szokott az életben is. Ahogy annak lennie kell.

Aztán, olvasás közben beugrik egy régi emlék: még egyetemista vagyok, utazok a metrón és kezemben Bohumil Hrabal könyve: Táncórák időseknek és haladóknak. Olvasom, előbb csak magamban vigyorgok, közben érzem, talán el kellene tenni a könyvet, de az visz tovább magával, aztán egyszer csak olyat olvasok, hogy rám jön az az igazi, elfojthatatlan röhögés és nem bírok magammal, mindenki engem néz, hogy megőrültem talán?

És most, Bödőcsöt olvasva hasonló élmények, este, ágyban fekve. Azért az ritka, hogy az ágyban hangosan kacag, vinnyog az ember. Szinte beúszik közben Hrabal, a régi emlék, és ráébredek, ezek tényleg lelki rokonok! Ami persze nem véletlen. Emlékszem, első könyvében (Addig se iszik), ami egy irodalmi paródia, egy igazi szellemi humorsziporka, abban is szerepel Hrabal, akit láthatóan, érezhetően nagyon nagyra tart. Ott így ír Hrabalról: „A legnagyobb magyar csehíró és mosómedveszakértő (’unatkozik? vásároljon mosómedvét!’ – ki ne ismerné?). Nehézsúlyú mítoszépítő, fedettpályás sampion. Pepinszókratész Platónja (ha valaki nem látta volna a Sörgyári capricció című cseh filmklasszikust, egy percet se habozzon, azonnal pótolja!)… A szentet és a profánt apró kockára vágta, tökön rúgta a haseki és a kafkai hagyományt, szippantott hozzá egy csík Kerouacot, majd lendületes prózában tálalta!”

Erre mondják, hogy nagy szellemek ha találkoznak!

Meg is vannak a közös platformok:

• a kocsma mint az élet fontos terepe, mint társadalmi színtér, egyfajta sűrített valóság;
• csintalanság, huncutkodás, a szép nők iránti rajongás, mindezek színes, változatos kifejezése;
• a hentesek és más fontos, kézműves mesterségek tisztelete (cipészek, pékek, festők, serfőzők);
• történelmi kontextusba helyezés;
• a szépség, a művészetek iránti nagy tisztelet;
• komoly, önazonos életfilozófia, intuitív gondolkodás, filozofálgatásra való hajlam.

De arra is rájöttem, hogy mindez nem áll messze a mi szakmánktól sem, sőt, kis túlzással mondhatom, Hrabal is és Bödőcs is született coachok!

Megvan ezekben az emberekben minden, ami kell egy coach-nak, a nyitottság, az empátia, illetve a színes módszerek, amelyekkel mi is dolgozunk: történetmesélés, mindfullness, reziliencia, flow, érzelmi intelligencia, kommunikáció, szülő-gyerek viszony, karrier tanácsadás, jobbféltekés gyakorlatok, intuíciók használata stb.

Hiába, aki így ismeri az életet, az emberi természetet, mint Hrabal ismerte és ahogy – kétség nem fér hozzá, fiatal kora ellenére is - Bödőcs Tibi, azoknak nincs új a nap alatt. Ösztönös coach-ok, pszichológusok, addiktológusok, filozófusok, szexológusok. Vagy kábé.

Irodalom: 

Csak néhány részlet az említett művekből, részben, hogy kedvet csináljak hozzájuk, részben, hogy bebizonyítsam a fentieket.

 Hrabal említett művéből egy szösszenetnyi:

„bizony Krisztus, minden nemzetek doktora, a szegények támasza már akkor tudta, hogy az ember az egyik pillanatban hajlamos minden latorságra, a következőben pedig a könnyekre, éppen ettől volt olyan erős, és ezért vette a hátára azt a nagy gerendát mindenki helyett, és összeverten és merő vérben cipelte aztán két kilométeren át a Golgotára, a papok a mai napig is meg vannak zavarodva ettől, a  gyerekeknek a legszívesebben a szentháromságról tartanak előadást, hogy az apa a saját maga fia, és a fiú a saját maga apja, és hogy egy galamb segítségével leveleznek, szóval olyan összevisszaság, hogy az  embernek csak úgy zúg tőle a feje, mintha a papoknak nem volna az elég, amit a gyónásokban hallanak, az a sok malőr a törvénytelen gyermekekkel, a mostohaapákkal, persze az emberek az ilyesmiről nem szívesen hallanak, csakhogy Krisztus a felebarátaink iránti szeretetet hirdette, annak   a tudományát, és nem azt a  kanapén hentergő szerelmeskedést, ahogy a dolgot némely dilinyós,   hibbant agyú bolond összekeveri, mert tudják, a cipészmesterség az éppen olyan, mint a pékmesterség, amit Adolf bátyám tanult ki, csakhogy   itt a művészet abban van, hogy olyan finoman,   olyan gyöngéden és érzéssel kell a lapáttal a kemencébe dobálni a kenyeret, mint ahogy biliárdozik az ember, aztán kifligöngyölés közben nem szabad nyálazni az ujjat, mert ha meglátja az ellenőr, hát máris repül a pofon, no és ha egy pék vizelni megy, hát akkor meg kell mosakodnia utána, ezzel szemben a cipészkedés közben az ember nyugodtan túrhatja akár az orrát is, egy hentesnek viszont megint csak igen kényesnek kell lennie az ilyesmiben, a mi csapatunknál volt egy Kocourek Miroslav nevű hentes, egyszer sebes volt az ujja, és be volt fáslizva, no és ahogy tömte a tölteléket a hurkába, hát a fáslit is beletömte valamelyikbe, de mert abban bízott, hogy azt a fáslis hurkát valamelyik baka kapja, hát egy nagy frászt törődött azzal a fáslival, és akkor  jön   a  meglepetés,   kisasszonykáim!   a   hurkát   a  stábarztja kapta, és mikor már a harmadikat eszi, szétvágja, és ott van benne az a fásli! s abban a minutumban kiokádta magát, Kocourek Miroslavot pedig kiküldte a frontra, csakhogy az a hentes, ahelyett, hogy elesett volna, éppen ellenkezőleg, érdemeket szerzett, és kitüntetéseket kapott a vitézségéért, volt úgy, hogy én is szállítottam összekötözött lábú   kecskéket   egy   tragacson   a   hentesnek,   két   gida   mellettem ugrabugrált,   a   kecske   meg   nyaldosta   a   kezemet,   és   így   aztán   csak   ültem   a   rét közepén a tragacson, és a kecskegidák nyalták a kezemet, és én bőgtem, mert hát én  és a  mészárosság,  én,  az  európai  reneszánsz   tisztelője,  ott  is  hagytam  hát a cipészkedést,   az   embernek   attól   állandóan   össze   van   nyomva   a   gyomra,   csoda, hogy el nem vágtam a dikiccsel a kezemet, inkább kitanultam a malátafőzést, és elindultam   vándorútra   Magyarországra,   ah,   Sopron,   hogy   ott   milyen   gyönyörű sörgyár van, piros épület, fehér fugákkal, zöld ablakok, mint Tirolban, és minden-minden csempével van burkolva, és minden ablaknál vaslétra, hogy tűz esetén a tűzoltók   szabadon   mászkálhassanak   föl   és   alá,   mint   a   majmok   Drezdában, Budapesten, hogy az milyen szép, az egyik utca fehér, piros ablakokkal, a másik viszont tiszta zöld, és sárgák az ablakok, vannak kék utcák is, meg arany színre és pettyesre   festettek   is,  még  a  háború   alatt  is  olyan   fehér  kenyér  volt  ott,   mint  a bukta, Horthy, az az admirális, főbe lövette azokat a matrózokat, akiknek Matoušek volt a vezetőjük, bekötötték szegényeknek a szemüket, mert az lázadás volt avagy rebellió,  no de  a serfőzéshez,  kisasszonykáim,   jó  száraz   árpa  kell,  és hogy ki ne csírázzon, meg kell tisztítani és előbb beáztatni a kádakban langyos vízbe, aztán lekerül   a   csűrökbe,   ott   szépen   kipereg,   akkor   falapátokkal   átlapátolják,   aztán   a malátapörkölőn szárítják, és a tűz lángja szépen futkározik alatta, no onnan aztán belekerül   a   dobokba,   ott   különválik   az   a   bizonyos   csíra   meg   a   maláta,   azzal   a csírával kitűnően lehet hizlalni az ökröket, maláta többféle van, a müncheni barna sörhöz, a pilzeni pedig a világoshoz, no akkor aztán a sörfőzőházban órákig főzik a malátát, háromszori cefréig, hogy minél nagyobb legyen a cukortartalma, és komlót adnak   hozzá,   hogy   a   sör   megkapja   azt a keserűséget, aztán kieresztik a hűtőkádakba, onnan meg az erjesztőkamrák kádjaiba, sörélesztőt tesznek hozzá, a normál sört egy hónapig erjesztik, az ászoksört  háromig, ez aztán az emlékezet, igaz? kevés embernek van ilyen a világon, az ászoksör tetején kis körökben ül az élesztő, amit aztán, amikor a sört hordókba vagy üvegekbe töltik, bádogedényekkel leszednek,   és   mindegyik   hordóba   öntenek   belőle egy keveset, akkor aztán megkapja a sör azt a fényét, csillogását, azt a gránátszínt, a müncheni sörök olykor egy fél évig is pihennek, és amikor csapra verik őket, még az elnök is elmegy azt megnézni   és   megkóstolni,   egy   Husáková   nevű   varrónő,   amikor   kioktattam   őt   a nemi élet egészségtanából, és a művészetek kapcsán azt magyaráztam neki, hogy a legfontosabb a hézagok kitöltése, vagyis hogy valami olyat kell mindig csinálni, ami   más   minden   eddiginél,   hát   ez   a   varrónő   rögvest   azt   akarta   tőlem,   hogy menjünk az erdőcskébe kitölteni a hézagot, én azonban azt mondtam neki, hogy azt   mindenki   tudja,   de   valami   olyat   csinálni,   ami   még   nem   volt,   az   az   igazi, csakhogy a nők mindig csak a jelenben élnek, egy vendéglői mulatság  közben a kocsmáros panaszkodott nekem, hogy a vendégek letörlik a sörtálcákról a rovásait…”

Talán ennyi elég is lesz. De jöjjön most Bödőcs remeke!

Címe: Meg se kínáltak. Ez a mondat többször is szerepel a könyvben. Így mesél:

„Keresztül-kasul festettem én már, ha jól számolom, három rendszert, minimum. A kilencvenes években szinte végig a létrán voltam, vitt a flow, csak akkor még nem így mondtuk. Borult a rendszer, először a szocialista. Nyolcvankilenc-kilencvenben megugrott a szenteltvíz-fogyasztás, locsolták buzgón a téeszelnök- meg párttitkár-gyerekekre, -unokákra, akkor ugyanis megint a Marx-szakállú Jóisten jött az Isten-szakállú Marx helyett, de legfőképp a Disznófejű Nagyúr, a pénz, a zsozsó, annak a flow-ja.

…

Konditerem, szolárium, kutyakozmetika: ilyesmiket kellett hirtelen festenünk a vadkapitalizmus hajnalán. Én nem jártam soha konditerembe, még csak az hiányzott volna az egész napos létrázás után. Műszak végén druzsbázni akartam, lazítani, beszélgetni, udvarolni a csaposlányoknak, nem beszarni a súlyzók alatt.

Az egerszegi kuplerájba is új színek kellettek a rendszerváltáskor, és teljes nyílászárócsere, új bútorok, de a kurvák maradtak, ahogy  a közéletben is. Tudod, Gyöngyi, olyan ez a mi demokráciánk, mint amikor lecserélik a poharakat gösszeresre, de továbbra is borsodit csapolnak belé.

…

Én nem lettem vállalkozó, pedig már lehetne saját családi házam labradorral, horgászbérlettel, évente két héttel horvátban, de hát így alakult. Nem akartam én senkit átverni, meg lehúzni. Félre ne érts! Van vállalkozó, aki nem ver át, meg tisztességesen csinálja, de az a fehér holló. Szabadúszó lettem, nekem senki ne dirigáljon, meg ne nyúlja le a pénzemet, az építőipar sötét bugyraim az életnek, Gyöngyi! Veszett tigris mozgású fővállalkozók viszik csődbe a cégeket, túlárazzák a beruházást, kispórolják az anyagot, hogy télen szétfagyjon, aztán lehessen újracsinálni. Micsoda Kőműves Kelemenekkel találkoztam én, hajjaj, vagy ezt már tegnap meséltem? Vagy holnap fogom?

Aztán abban is szerencsés vagyok például, hogy nem kellett elmennem mondjuk egy multihoz dolgozni. Nyalni, nyalatni, könyökölni, taposni, azt találgatni, hogy ki kinek az embere, meg továbbképzésre járni, és fizetésemelést várni, rettegni, hogy kirúgnak, vagy hogy nekem kell kirúgni másokat. Bosszankodni, hogy elfogyott a szabadságom, hogy áthelyeznek, hogy nem százalékolnak le, hogy nem jár prémium, hogy a céges bulin hülye voltam. Ez nem hiányzik, most már csak egyedül dolgozom, mint Leon, a profi.

…

Anyám feltétel nélkül szeretett minket, ez biztos. Ha azt kértem volna tőle, hogy pókjárásban ügessen el Szegedig meg vissza a kedvemért, megtette volna. Chagallt is így szerette az anyja. Láttam egyszer egy portréfilmet, amiben kérdezték az öreg Chagallt, mikor már a franciaországi kastélyában sínylődött, kérdezték tőle, hogy mi a titka, hogy jutott idáig? Ő csak azt ismételgette, hogy anyám nagyon szeretett, anyám nagyon szeretett.

És én többet gondoltam a szüleim halálára, míg éltek, mint a sajátomra, Gyöngyi. Én nem tudtam elképzelni, hogy egyszer majd nem lesznek, mert amit itt elmeséltem a faterről, az csak a ritka esetek gyűjteménye volt, a kivéltelek, mert általában azért nem ez volt a szabály, általában béke honolt nálunk vagy csak inkább így emlékszem?

Az biztos, hogy nem volt boldog a fater, mert egyik fia sem vitte tovább a családi hentesbárdot. Nagy bánata volt ez neki.”

Szinte költői magasságok!

Visszatérve Bödőcs első könyvére, ahol Hrabal hangján szólal meg mai viszonyok közé helyezve az írót, belebújva a bőrébe (mint ahogy teszi ezt több klasszikussal, Krúdytól Orwellen át Parti Nagy Lajosig vagy Závada Pálig).

A Hrabal előtti tisztelgés a Nosztalgiázni tilos! – című fejezetben valósul meg.

Csak egy picit belekóstolva:

„kérem, kövessék az esernyőt, és hagyjuk a múltat! Önök azon a pompás Ford Focus telekocsin azért vonultak be a festői Budapestről a baráti Prágába (mint édesapáik tankon egykoron) magyar, szlovák, majd cseh autópályamatricát vásárolva, hogy megcsodálják az épületeket, melyeket azok emeltek, akik már nincsenek közöttünk, de én látom őket, bár jól tudom, hogy nosztalgiázni tilos!... A morva táj habja a felhő, és alatta teremnek Kelet-Közép-Európa legáramvonalasabb májai. Régen veszekedtek a kocsmában, ma gugliznak, és tapasztalják, mily szomorú minden tudás. Azokban a mi kocsmáinkban mindenki csak beszélt, hadonászott, élete szimfóniájának karmestereként, ahogy Stevie Wondert a zongorához vezetik, úgy vittek engem haza minden este a barátaim azokból az én kocsmáimból… A félreértett jó tanácsokban van az egyetlen reményünk, csak a rossz tapasztalatok vezetnek el a jó útra, Calgonnal a mosógép is tovább él!... Visszaértünk, eurót is elfogadok, hé hová mennek? Hé!”

Ugye nem baj, hogy egy kicsit könnyedebbre vettem ma?! Annyi gond és probléma, agyalás és szorongás mellett higgyétek el, kell a vidámság, kell a humor! Annak minden fajtája! Kinek melyik jön be. Ha egyik sem, az nagy baj. Akkor feltétlenül keressük tovább!

Koskovics Éva

coach