Arra ébred, hogy a postás vadul nyomja a csengőt a kertkapun. Ránéz az órára: fél kilencet mutat. Gyorsan felkapja a köntösét, és kócosan, gyűrötten, papucsban kiszalad átvenni az ajánlott levelet. A postás szemében gúnyos irigységet lát megvillanni, amint épp azt gondolja magában: milyen jól megy a „nagyságos asszonynak”, hogy ilyenkor még alszik. Ő bezzeg már egy órája rója az utcákat a levelekkel. Persze nem tudja, honnan is tudhatná, hogy a „nagyságos asszony” egész éjjel dolgozott egy határidős pályázati anyagon: nagy a konkurencia, minden megbízás számít. Fázik mezítláb a papucsban, így udvarias csevegés helyett inkább visszasiet a házba. Beáll a zuhany alá, miközben arra gondol, biztos el fog késni. Tízre van időpontja az orvoshoz, és előtte még a könyvelőhöz is be kell ugrania. Autoimmun betegség, nemrég diagnosztizálták.

Késve érkezik a rendelőbe, de szerencséje van: sokan vannak, még így is várnia kell. Nem bánja,  legalább van ideje gyorsan megválaszolni néhány sürgős e-mailt. Közben hívja a férje, hogy nem fog tudni bemenni a temetkezési vállalathoz, mert probléma adódott az egyik megbízással, aminek sürgősen utána kell járnia, így orvos után neki kell majd intéznie a volt kollégájuk temetését. Hirtelen halt meg; mindenkit megrázott a hír. Próbálnak valahogy segíteni a családnak.

A temetkezési vállalat után egyenesen a telephelyre siet. Útközben elfogja a szédülés: eszébe jut, hogy ma még nem is evett – leszámítva persze a reggeli kávét. Egész délután a céges ügyeket intézi, kivéve azt a fél órát, amíg a gyerekek ügyes-bajos dolgaival van elfoglalva. Már kirepültek ugyan a családi fészekből, de kire számíthatnának, ha nem a szüleikre.

Amikor a munka után holtfáradtan hazaér, felbont egy üveg bort: hosszú volt a nap, ráfér egy kis lazítás. Hosszasan nézi az üveget, mielőtt töltene a pohárba. Eszébe jut az apja. Úgy érzi, annyi évtized után kezdi megérteni, miért választotta az élet helyett inkább az alkoholt. Már nem haragszik rá, csak sajnálja – de ezt már sosem mondhatja el neki. Kortyol egyet a pohárból, aztán egy hirtelen mozdulattal az egészet kilöttyenti a lefolyóba. Tudja, hogy ő nem fog erre az útra lépni. A lelke mélyén gyűlöli az alkoholt, csakúgy, mint ezt az átkozott mókuskereket. Sokszor gondol arra, milyen jó lenne kiszállni belőle. Egyszer majdnem sikerült – de végül más döntést hozott. Bár, ha jobban belegondol, valójában nem is ő hozta meg ezt a döntést, hanem a férfi. Mert persze kiderült a dolog, de ott voltak a gyerekek, a jelzáloghitel... Még ma is sokszor eszébe jut, mi lett volna, ha másként alakulnak a dolgok. A lelke mélyén azonban hálás neki, hogy végül helyette is döntött.

Ül a sötét konyhában, az üres borospohár társaságában. A férje még nem ért haza. Már bealkonyodott, de nincs kedve felkapcsolni a villanyt. Elerednek a könnyei. Azon gondolkodik, hol rontották el. Harminc év – rengeteg idő. Közben megannyi sérelmet szereztek, rengeteg bántást egymás fejéhez vágtak. Talán ha nem maradt volna magára a gyerekekkel hosszú éveken keresztül, amíg a férje éjt nappallá téve intézte a cég ügyeit. Ha több segítségük lett volna. Ha egymásra is szántak volna időt. Ha… De hétvégén se volt megállás: fizetni kellett a hiteleket, nagy volt a verseny a piacon. Közben gyorsan elszaladtak az évek, felnőttek a gyerekek. Igaz, már jó ideje nyereségesek, de a növekedéssel csak még több lett a munka. A kertkapu közben nyikorogva jelzi, hogy megérkezett a férje. Leül a számítógép elé. Késő van; már nincs kedve vacsorázni, és még át kell nézni az aznapi számlákat.

***

Fél hatkor az ébresztő lágy dallama ébreszti. Ráérne még kicsit lustálkodni az ágyban: ma home office nap van, de a gyerekekkel hétkor indulni kell az iskolába, hogy elkerüljék a dugókat. Arra gondol, milyen szerencse, hogy bevezette a cég a heti egy home office-t: így legalább gyorsan el tudja intézni az orvost, miután kitette őket az iskolánál. Jó néhány éve szedi már a gyógyszert, de most újabb tünetek jelentkeztek, így módosítani kell az eddigi kezelési irányon.  Autoimmun betegség.

Az orvos után siet haza: alig várja, hogy kinyissa a laptopot, és megnézze, Tamás küldött-e  már ma üzenetet. Több hete, hogy együtt dolgoznak egy közös projekten, amit borzasztóan élvez. Bár, ha  belegondol, nem is tudja, mit élvez jobban: a projekt szakmai részét, vagy a Tamással közös munkát. Fogalma sincs, mi ütött belé: már maga előtt sem tagadhatja le, hogy egyre inkább a projekt, illetve Tamás lázában ég. Hirtelen jött a kedvessége, a figyelmessége, az okos meglátásai. Az eszével tudja, hogy ennek az égvilágon semmi értelme sincs: a múltkor megnézte a férfi profilját a közösségi oldalon, és igazán csinos, bűbájos barátnője van. Bezzeg ő… A gyerekek születése után az elmaradozó programok és barátok helyett az édesség lett a legfőbb szövetségese, ami nemcsak a lelkén, hanem a testén is maradandó nyomokat hagyott, némi plusz kiló és narancsbőr formájában.

Miközben a tegnap este óta beérkezett leveleket görgeti lefelé, azon gondolkodik, mit is vár ettől az egésztől. Tamás legalább tíz évvel fiatalabb nála, és amúgy se férne bele az erkölcsi normáiba, hogy kikacsingasson a házasságából. Egyébként is teljesen bizonyos, hogy félreérti a helyzetet. Rengetegszer végigfuttatott már magában minden egyes közös szituációt, beszélgetést, közös ebédet. Az eszével valójában tudja azt is, hogy egy be nem teljesült álom hajtja még mindig.

Fiatalabb korában két dologra vágyott igazán: hogy megismerhesse a mindent elsöprő szerelmet, és hogy Amerikában élhessen. Egyik sem valósult meg. Volt ugyan része mindent elsöprő szerelemben, de az mindig egyoldalú volt. A férjével való kapcsolata is a kezdetektől fogva  racionális alapokon nyugodott. Még ma is sokszor elképzeli magában, milyen lehet egy kölcsönösen lángoló szerelemben élni. Talán ha nem egyedül nevelte volna őket az édesanyja. Ha nem azt szívja magába már egészen kicsi korától kezdve minden idegszálával, hogy egy nőnek egyedül is helyt kell állnia, mindenáron. Hogy nem szabad gyengének és elesettnek lenni. Hogy nem bízhatja rá magát egyetlen férfira sem. Hogy végső soron csak magára számíthat. Ha...

Elerednek a könnyei. Arra gondol, itt ez a szép ház, a gyönyörű gyerekek, az új kocsi, a külföldi utazások, a jól fizető állás; a barátaik szemében ők az álompár, a mintacsalád. Nem tudják, honnan is tudhatnák, hogy a férjével hosszú évek óta már csak pörögnek egymás mellett a saját kis mókuskerekeikben, mint valami párhuzamos univerzumokban. Hogy a gyerekek dolgain kívül szinte már nem is beszélgetnek egymással. Hogy esténként szótlanul bámulják a televíziót vagy a  telefonjukat.

Letörli a könnyeit. Gyorsan elkészíti a legfrissebb bar chart-ot és átküldi Tamásnak, miközben arra gondol: milyen szerencsés az, aki megélheti az álmai megvalósulását. A szíve mélyén azonban hálás a férfinak, hogy nem kell döntenie. Folytatja az e-mailek megválaszolását; közben bosszankodik egy kicsit, hogy már megint ott motoszkál a fejében aktuális kedvence, Sara Bareilles dala, nem hagyva, hogy elmélyülten koncentráljon a munkára: „she is messy but she’s kind, she is lonely most of the time...”.

***

Sötét van még, amikor felébred. Ránéz a telefonjára: fél óra múlva szól csak az ébresztő. Megpróbál visszaaludni, de motoszkálni kezd a fejében a sok aznapi teendő, így inkább felkel. Áthúzza az ágyat – igazán esedékes már. Közben arra gondol, végre nem kell majd kapkodva készíteni a gyerekek reggelijét. Persze meglesz még a böjtje ennek az extra fél órának este, amikor a szokásosnál is fáradtabb lesz majd. Tegnap sem volt már ereje kitakarítani a fürdőszobát. Nekilát, s közben azon morfondírozik, akad-e a környéken még egy épeszű ember, aki reggel hatkor önszántából WC-t suvickol. Persze az is lehet, hogy már teljesen elment a józan esze...

A fürdőszoba után megpróbálja saját magát is vállalható állapotba hozni. Arra gondol, milyen jó lenne kilakkozni a körmeit – de aztán gyorsan elveti az ötletet. Úgysem lenne idő szárítgatni; már így is késében van, és még a konyhában is bőven akad tennivaló. Miközben a gyerekek uzsonnáját készíti, gyorsan felhörpinti a gyógyszerét; tegnap is elfelejtette bevenni. Autoimmun betegség. Nem sokat törődik vele – szerencséje van, egyelőre tünetmentes.

Miközben a jeget kapargatja a szélvédőről, arra gondol: a következő fél óra csak az övé. Beindítja a motort, bekapcsolja a CD-lejátszót. Az egyik kedvence szól, „A nap szerelmese”. Ahogy kikanyarodik a főútra, elvakítják a felkelő nap első sugarai. Lehajtja a napellenzőt, feltekeri a hangerőt. Mosolyog a lelke: milyen csodás zene, milyen csodálatos napsütés... Aztán megint, mint minden áldott reggel,  azt kérdezi magától, meddig akarja még ezt csinálni. Ezerszer feltette már magának ezt a kérdést, de nem találja a választ. A választ, ami a szívéből jön. Jó ideje nem érzi már azt a hajdani lelkesedést. A rengeteg munka, a feszítő határidők, a hektikusság, a megfelelő ösztönzők hiánya az évek múlásával lassanként sötét lepellel fedték be a pálya egykori szépségét. Persze lehet, hogy túl a negyedik X-en már nem kellene ilyen naivan hozzáállnia a dolgokhoz. Még hogy szenvedélyes belső hajtóerő, meg flow, meg anyagi megbecsülés... A kanyar  után megint a szemébe süt a nap. Kicsordul a könnye. Azon gondolkodik, mi lett volna, ha húsz évvel ezelőtt azt a másik utat választja. Mostanra valószínűleg már kiégett volna, de legalább háromszor ennyit keresne. Az ismerősei sem szólnák meg a háta mögött az ócska autója miatt, mert menő céges verdával járna. Húsz évvel ezelőtt persze még nem tudta, milyen nagy úr a pénz. Húsz évvel ezelőtt még nem voltak gyerekei, akiket fel kell nevelni. Húsz éve még csak naiv álmai voltak.

Azon gondolkodik, hová tűnt a mosoly az arcáról. Hogy mikor nevetett egy jót, úgy istenigazából. Ha legalább tehetséges lenne valamiben, vagy lenne valamilyen különleges szaktudása. Ha nem lenne ennyire fájóan átlagos… Közeledik a kereszteződéshez, ahol mindig óriási a fejetlenség. Legalább tíz percig araszol, mire odaér. Letörli a könnyeit, kikapcsolja a CD-lejátszót: össze kell szednie magát, itt mindennaposak a koccanások. Nem lenne jó a gyerekeknek egy összetört anya, és anyának sem egy összetört autó. Amint átjut a kereszteződésen, visszakapcsolja a zenét. Az első track-re ugrik, a másik nagy kedvencére. Megint elerednek a könnyei. Arra gondol, talán történik majd valami csoda; volt már egy-két csodaszámba menő esemény az életében. A szíve mélyén azonban már nem hisz a csodákban. 

Ahogy belép az épületbe, átfut rajta a gondolat: milyen szerencsés, hogy van állása. Hogy a kollégái szeretik, és elismerik a munkáját. Hogy a főnökénél jobbat nem is kívánhatna magának. Még azt is tolerálják, ha otthon kell maradnia, mert betegek a gyerekek. És mégis. Milyen messze van még a délután, amikor újra magához ölelheti őket. De akkor végre igazából elkezdődik majd a nap, a mókuskerék pedig néhány órára megpihen.

 Széll Natália, közgazdász