2019. dec 24.

 A kis virágáruslány

írta: Éva28
 A kis virágáruslány

1_31.jpgDideregve álldogál a reggeli szürke hidegben az út szélén: várja, hogy megérkezzen az önkormányzat által üzemeltetett kisbusz, ami a szomszédos nagyvárosba viszi. Kicsit bosszankodik, hogy már megint késik, pedig most nem is esett a hó, és az út sem csúszik. Ugyan csak négy-öt kilométernyi távolságra van a városszéli virágbolt, ahol dolgozik, de ha a helyközi buszjárattal menne, akkor legalább egy óra lenne az út, mert még egy helyijáratra is át kellene szállnia. Nemcsak komplett időrablás, színtiszta pénzkidobás is: így 400 forintból kijön egy út, amúgy majdnem a duplája lenne. Jó időben persze gyalog jár dogozni, hogy megspórolja a napi közel 1000 forintot, de télen, amikor esik a hó vagy épp szitál a köd és sötét van, inkább rászánja ezt az összeget. Ráadásul még járda sincs az út mellett, így a sárban kellene gyalogolnia. Miközben a fejére húzza a kabátja kapucniját és egyik lábáról a másikra állva toporog, hogy kicsit átmelegedjen a lábfeje, arra gondol, talán megint erre jön majd az az idős hölgy, aki a múltkor is felvette. Nem szokott ugyan stoppolni, mert nem szeret idegenekhez beszállni, de ez a hölgy olyan kedvesen invitálta; ráadásul épp a virágbolt felé ment, így még a 400 forintot is megspórolta.

Lassan egy éve már, hogy a 200 kilométernyire lévő falujukból a nagyvárosba jött szerencsét próbálni. Azt hallotta, errefelé több a munkalehetőség, és a fizetések is jobbak. Az édesanyja persze féltette, de a nővére biztatta; ő már régen elköltözött otthonról és családot alapított. Szerencsére nem lakik túl messze az ő albérletétől, így ha szabadnapja van, meg tudja őket látogatni, és besegít neki a gyerekek körüli teendőkben. Ők az egyetlen társasága. Már elmúlt 30 éves, de egyelőre nem sok esélyt lát arra, hogy külön fészke legyen; az albérlet mellett nem nagyon lehet félretenni az 1000 forintos órabérből. Azt sem tudja, miből fizeti majd ki a nővérét, ha az anyja után egyszer megörökli a házukat – bár az is meglehet, hogy soha többé nem költözik vissza a szülőfalujába. Sokszor eszébe jut, biztos minden könnyebb lesz majd, ha férjhez megy. A falujában volt ugyan egy kedves, jóravaló fiú; az utcán üldögélő öregasszonyok furcsa szemmel méregették őket, különösen, miután egyre több időt töltöttek együtt. Mindketten különcnek számítottak, hogy harminchoz közeledve nem volt még családjuk. Jól érezték magukat egymás társaságában, de a fiú már évek óta beteg volt, és egyre romlott az állapota; tisztában voltak vele, hogy nincs jövője a kapcsolatuknak. Néhány hónapja temették.

 A falujukban volt egy apró virágbolt, ahová már az iskola befejezése előtt bejárt segíteni, aztán ott is ragadt; tavaly viszont be kellett zárni, mert veszteséget veszteségre termelt: arrafelé mindenki kertes házban lakik, így tavasztól őszig nemigen volt forgalmuk. Kora gyerekkorától kezdve a virágok bűvöletében élt; szerette simogatni a bársonyos szirmokat, miközben  csodálta a mélykéktől a hófehérig pompázó, ezernyi színárnyalatot. Már akkor is a rózsa volt a kedvence – nem csak a csodás színei, hanem a különleges illata miatt. Most is pontosan fel tudja még idézni magában a házuk előtti öreg bokor illatát és a szirmokat, amelyeken a sárga és a rózsaszín tucatnyi variációban festette egymásba szebbnél szebb árnyalatait. Egyszer még parfümöt is megpróbált készíteni belőle – sajnos nem túl sok sikerrel.

Az új munkahelyén, a nagyvárosi virágboltban szerencsére nincs probléma a forgalommal: rengeteg a munka, ráadásul az egész adventi időszakot a kolléganőjével ketten csinálták végig. Hétvégén is nyitva voltak – ilyenkor legalább duplája a forgalom, mint egy átlagos hétköznapon. Jött ugyan próbakötésre egy kedves fiatal lány, de elkövette azt a súlyos hibát, hogy egy csokorba tette a krizantémot és az orchideát, így végül nem vették fel. A főnökasszony sokszor panaszkodik arra, hogy nem talál rendes munkaerőt az 1000 forintos órabérért. Szerencsére őt megbecsüli; jól tudja, sokan csak miatta járnak vissza vásárolni, hogy fürödjenek egy kicsit a mosolyában, a kedvességében. Az idősebb, vagy a nem sietve érkező vásárlók akár fél órát is nézelődnek és beszélgetnek vele, mielőtt vesznek valamit, csak hogy legyen, ha csak rövid időre is, egy figyelmes beszélgetőpartnerük. Hiába látja a főnökasszony azt is, hogy dolgos és becsületes, azt mondja, nem tudja őket jobban megfizetni, mert sok kiadással jár a bolt üzemeltetése. Sajnos a hétvégi és a karácsonyi munkanapokért sem tud emelt órabért fizetni, de kapott tőle ajándékba egy adventi koszorút, amit a saját ízlése szerint köthetett meg magának. Közel 10 ezer forintért árulnak egy ilyen csodát; sose lett volna pénze megvenni. A kedvenc színeiből rakta össze: arany, barna, no és persze egy kis piros – mégis csak a szeretetet ünnepli majd vele otthon, a pöttöm albérletében. Még néhány fahéjrudat is tett rá, bár kicsit tartott tőle, mit szól majd a főnökasszony, ha meglátja – tudja, hogy ez elég drága mulatság.

Miközben készíti a csokrokat, sokszor ábrándozik arról, hogy bejön majd a boltba egy kedves, mosolygós fiatalember, aki az anyukájának szeretne köttetni egy születésnapi csokrot, és akit annyira lenyűgöz majd a sok pompás virág látványa és illata, hogy mind sűrűbben tér majd be hozzájuk. Aztán egyszer csak, éppen két napja, úgy tűnt, hirtelen megelevenedik az ábránd, ha csak néhány percre is: bár a férfi már 40 körül járt és egyáltalán nem mosolygott, mégis megragadta a tekintete. Nem tudja már tisztán felidézni, hogy kék vagy szürke volt a szeme, esetleg kékesszürke; a tekintete fáradt volt és szomorú, de a pillantása a velejéig hatolt. Úgy érezte, valami megmagyarázhatatlan, nagyon-nagyon régi ismeretség köti őket össze. Miközben a férfi a pénztárcájával babrált, feltűnt neki, milyen finom keze van – átfutott rajta a gondolat, biztos tanárember, esetleg valami művészféle. Amikor aztán kilépett a virágboltból, még hosszan követte őt a pillantásával. Ruganyos léptei egyáltalán nem tükrözték azt a megtört szomorúságot, amiről az arca árulkodott. Ahogyan a férfi távolodott, beléhasított az érzés: mi lesz, ha soha többé nem látja viszont; a következő vevő azonban már türelmetlenül toporgott a kasszánál az egyik legdrágább adventi koszorúval, így aztán szem elől veszítette őt – talán mindörökre.

A főnökasszony úgy döntött, hogy idén is nyitva lesznek karácsonykor: sok fiatal megy ilyenkor a szüleihez ebédre vagy vacsorára, és tucatszám viszik a frissen kötött, zöld, arany és piros csillámporral gazdagon beszórt csokrokat. Szerencsére ma délután 2-kor bezártak, így még elérte az utolsó buszt. Hazafelé döcögve szomorúan gondol arra, hogy az édesanyjának idén egyedül kell majd tölteni a szentestét: nem tudja meglátogatni, mert a következő két napon is nyitva lesznek. Év elején viszont kap majd cserébe néhány szabadnapot, amikor a kolléganője már egyedül is el tudja vinni a boltot, ő pedig végre hazautazhat és átadhatja azt a kis üvegcse arckrémet, amire olyan régóta vágyik már az édesanyja, és amiért átutazta az egész várost, hogy a másik végén lévő mintaboltban egy kicsit olcsóbban megvehesse, mint amennyiért a drogériában látta.

Az apjának sajnos már nem tudott meglepetést venni; jó néhány éve már, hogy nincs közöttük. Amikor eljött munkát keresni a nagyvárosba, magával hozott néhányat a kedvenc verseskötetei közül; az apját éppolyan megmagyarázhatatlan vonzalom fűzte a versekhez, mint őt a virágokhoz. Bár nehéz kétkezi munkát végzett, esténként mégsem a haverokkal lazított a kocsmában, hanem otthon kapálta a veteményes- és virágoskertet, vacsora után pedig rendszerint kiült a teraszra és a versesköteteit lapozgatta. Titokban megpróbálkozott néhány saját költeménnyel is, de amikor a felesége egyszer megtalálta őket, az egészet a tűzre vetette, és soha többé nem írt.

A kisbusz hamar bekanyarodik a végállomáshoz; ilyenkor, szenteste előtt néhány órával már mindenki otthon díszíti a karácsonyfát, nincs semmi forgalom, öt perc az egész út. Amint hazaér, felteszi melegedni az előző napról maradt rizses húst. Arra gondol, milyen jó lenne egy kis fokhagymás tejben ázott, frissen sült libamáj vacsorára – de nem engedheti meg magának, hogy ilyesfajta luxuscikkekre költsön, hó végére már nem maradna semmi pénze. Hirtelen eszébe jut, hogy az édesanyja már biztosan megfőzte a töltött káposztát, amit csak ő tud annyira ízletesen elkészíteni: a töltelék mellé mindig tesz bele egy kis füstölt húst is, ami aztán egy egészen különleges zamatot ad az egésznek. Amikor reggel telefonon beszéltek, megígérte neki, hogy félretesz majd egy jókora adagot a fagyasztóba, így január elején bepótolhatja az ezúttal elmaradó ünnepi lakomát. Miután elmosogatta a lábast és a tányért meg a villát, leveszi a polcról az apjától örökölt kötetek egyikét, és egy bögre forró fahéjas gyümölcstea társaságában lekuporodik vele a szobában álló egyszem kanapéra. Egész este a kötetet lapozgatja, de egy láthatatlan erő minduntalan visszarántja a 23. oldalra. Újra és újra elolvassa a verset, miközben egyfajta déjá vu érzés keríti hatalmába: úgy érzi, mintha már vele is megtörtént volna valami hasonló egyszer, nagyon-nagyon régen – bár az is lehet, hogy csak egy álomban.

Amikor a saját maga készítette koszorún ellobban a gyertya utolsó lángja is, leteszi a könyvet, és fázósan magára húzza a takarót. Bár az összes gyertya csonkig égett, ha maradt volna is belőlük még valami, úgysem lenne már gyufája, hogy újra meggyújtsa. Azt a kis maroknyit, ami még a dobozban volt, mind elhasználta az adventi időszakban, hogy a gyertyák lángjánál melengesse a lelkét. Már nem kapcsolja fel a villanyt. Annyiszor elolvasta a verset, hogy kívülről is tudja minden egyes sorát. Ahogy becsukja a szemeit,  megint a férfi fáradt, szomorú arcát látja maga előtt. Attól fél, ahogy telnek a napok, egyre jobban megfakul majd az emléke. Miközben a szemeit nézi, félig még ébren, félig már az álmok világába merülve mormolja magában az utolsó sorokat: »Ó Uram,/Egy vágyam, egy utolsó volna még;/Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,/Szerettük egymást véghetetlenül,/Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,/Szeretném viszontlátni odalenn,/Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot."/S felelt az Úr:/"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.»

Lehet, hogy megtalálod… Lehet, hogy megtalálod...

 (A bejegyzésben felhasznált versrészlet forrása: Reményik Sándor: Egy lélek állt...)

 Széll Natália, közgazdász

Szólj hozzá