De miért vagy ilyen agresszív?
Ha olyan szerencsés valaki, hogy nincsenek agresszív emberek a környezetében, akkor is találkozik rengeteg agresszióval
akár a híreket nézve-olvasva, akár filmeket nézve, a közéletet követve. Nem tudom, van-e, aki ezek alól ki tudja magát vonni – és közben nem költözött be egy zárdába, vagy nem él remeteéletet valahol -, én még nem találkoztam ilyennel. Igyekszünk a gyerekeinket megóvni, de ők is találkoznak a mi élményeinkkel, néha mi magunk is agresszívvé válhatunk, ha olyan lelkiállapotba kerülünk, még ha csak szavak szintjén is.
A mai viszonyok között, vagy életre nevelés, az edzettség miatt még azt is mondanám, hogy talán kell is, hogy megtapasztaljuk az agressziót, megértsük, mögé lássunk, különben nagyon sérülékenyek leszünk, ha váratlanul találkozunk vele, nem fogunk tudni védekezni, nem leszünk képesek saját védekező mechanizmust felépíteni. Persze az a szerencsés, ha ezt előszőr a meséken keresztül ismerjük fel. Ha erre nem kerül sor, nem kapunk hozzá megfelelő mintát, útmutatót, akkor vagy azonnal mi is agresszívvá válunk, vagy megrémülünk, lefagyunk, és teljesen kiszolgáltatottá válunk a minket támadó hatására.
Miért olyan gyakori?
De miért olyan sok az agresszió, miért bántják egymást az emberek tettekkel, szavakkal egyaránt?
Ezek az emberek gyakorlatilag mind túszok!
Túszaik a saját magányuknak, a saját megoldatlan problémájuknak, az önbecsülésük hiányának, az el nem gyászolt gyászuknak, a meg nem élt hiányaiknak, a maguknak sem bevallott álmaiknak.
Elszigeteltség, kirekesztettség, kiszolgáltatottság. Figyeljétek meg, az erőszakos embereknek nincsenek igazi, mély emberi kapcsolataik. Sokszor épp a magányosságuk miatt olyan támadóak, féltékenyek, hisz ők maguk képtelenek a kötődésre, ezért nem bírják annak a látványát, ha mások erre képesek. Legyen az a feleség a gyerekekkel, a beosztottak, a szomszédok, az a közösség, az a baráti társaság, stb. Ő pedig kimarad ebből.
Vagy aztán talál magának olyan társaságot, amit épp ez a közös élmény, frusztráció tart össze (bandák, rossz társaságok, ivócimborák stb.).
Ha nagyon szerencsés, akár egy jó barátot is találhat, akivel sorsközösségbe kerülhet, vagy aki elég empatikus ahhoz, hogy őt megértse, és együtt talán könnyebben kászálódhatnak ki a bajból, segíthetnek egymásnak.
Magányosan
Az erőszakra hajlamos emberek a krónikus magány peremén élnek, és nem tudják konstruktív módon elérni azt, amit akarnak. Mert rögtön támadnak, rögtön követelnek, vagy épp mindenkit félreértenek és ezért folyton megsértődnek, az egész világ 'ellenük' van. Sok közülük a lecsúszott, nehéz anyagi viszonyok között élő, aki viszont nem vak, és azt látja, hogy mások milyen könnyedén, ügyesen tesznek szert vagyonra, jövedelemre, milyen könnyen alkalmazkodnak az elvárásokhoz. Ettől ők mégkevésbé fognak tudni besimulni, még jobban gyűlölik majd azokat, akik nem hozzájuk hasonlóan élnek, viselkednek, beszélnek.
Végül – ha az érintett olyan helyzetben, pozícióban van - az erőszak egyfajta hatalmi aktussá, egy alap kommunikációs formává is válhat, amivel mindenféle belső érzelmi feszültséget levezet. Ezzel – ő legalábbis úgy élheti meg -, átmenetileg megszabadul az áldozattá válás és a tehetetlenség érzésétől. Mondja a magáét, odacsap, fenyegetőzik, ráutaló magatartást folytat, erőszakos, érezteti, jobb, ha nem állsz ellen.
Az erőszak azonban nem megoldás. Főleg nem, ha ez az erőszak, agresszió egy el nem gyászolt veszteség hatására alakult ki, mint legtöbb esetben. És itt nem kell feltétlenül egy szeretett, elveszített családtagra, halálesetre gondolni.
Lehet, hogy nem gyászolta el az illető a cserbenhagyó apját, az ikszedik nevelőszülőjét (aki még kedvelte is őt, akitől netán kapott némi figyelmet, szeretetet), a háziállatát, a testvérét, aki az első adandó alkalommal lelépett a családból és azóta sem keresi velük a kapcsolatot, vagy a biciklijét, amit elloptak tőle és ami helyett tudja, soha nem fog újat kapni. De az is lehet, hogy a család nem gyászolta el a kitagadott fekete bárányt, vagy az elveszett vagyont, az elveszett tisztességet. Lehet, hogy a bevallás is elmaradt, nemhogy a gyászmunka. Azt meg tudjuk, hogy ezek a sérelmek családon belül szépen öröklődnek tovább.
Egészséges gyász?
Persze a legkomolyabb gyász a szerettünk elvesztése. Az egészséges gyász mindig is társas folyamat volt, amely jó esetben a családon, korábban a klánon belül, törzsi közösségben vagy olyan csoportban zajlott, amelyben más, védelmet nyújtó és megbízható emberek segítették a veszteséget elszenvedett egyént, hogy újból teljes köteléket teremtsen az élettel, a tovább élőkkel. Nem is tudjuk, mennyire ártunk vele, ha például egy gyereknek nem engedjük, hogy megélje a gyászát, amikor úgy csinálunk, mintha ez nem lenne egy nehéz, hosszú folyamat, és nem kellene, hogy mindenkinek fájjon.
Nagyon gyakran a gyász eltagadása, fel nem ismerése, az előle való menekülés eredményezi a depressziót, a kiégést, a pszichoszomatikus megbetegedéseket, a szenvedélybetegségek kialakulását. Ezek megoldása, leküzdése pedig soha nem megy mások nélkül, egyedül, erőből.
A kötelékteremtés fontos feladat, ha tovább akarunk élni nehéz helyzeteket, ha tovább szeretnénk lépni, ha a lelki békénket meg szeretnénk találni. A mi nyugati kultúránk számos okból gyászkerülő, inkább azt sugallja, hogy mihamarabb tovább kell lépni. Pedig a kötelékciklusnak fontos része a gyász! Akkor tudunk majd újra kötődni, ha az elvesztett köteléket feldolgozzuk, megéljük, megszenvedjük. De ez egyedül általában nem megy!
A gyerek áldozatok
Az van, hogy sokan épp attól szenvednek, hogy ilyen problémákkal küzdő ember a párjuk, a kollégájuk, apjuk, anyjuk, főnökük, beosztottjuk. Ilyenkor nagyon fontos lenne, ha sikerülne őket ráébreszteni, segítségre van szükségük és a konfliktusok valójában belőlük erednek, ezeket nekik kell megoldaniuk. Az a nagy segítség ilyenkor, ha tudatosítjuk velük, hogy mi támogatjuk ebben őket, de ha nem tesznek semmit annak érdekében, hogy helyrejöjjenek, hogy megoldják ezt a problémát, akkor nem várhatják tőlünk, hogy kitartsunk mellettük, hogy mi is (netán a közös gyerekeink is) rámenjünk az ő agressziójukra, depressziójukra, függőségükre. Sajnos az agresszió legdurvább, emberéleteket is megkövetelő megnyilvánulásaira is napi szinten kapjuk a híreket.
Nem véletlen, hogy azok részéről több az erőszakos cselekedet, akik kiskorukban, a legérzékenyebb első években nem kapják meg a kellő védelmet, szeretetet, törődést.
Születésünk után gyámoltalanok vagyunk mi emberek, nem tudjuk magunkat szabályozni, így a szüleink szabályozzák az életünket, egyebek mellett a stressz-szintünket is. Az ő stresszkezelési módjuk fogja befolyásolni a mi stresszhelyzetre adott válaszainkat is, a viselkedésünket. És tőlük tanuljuk meg ezt, vagy tőlük nem-tanuljuk meg! Képzeljük el, hány gyerek él bizonytalan érzelmi háttér mellett, hány felnőtt szülő él stresszben, bántalmazó kapcsolatban, hányan nevelnek egyedül gyereket, hányan élnek mérgező, beteges kapcsolatokban!
Mit tehetünk?
Akik az erőszak és az agresszió túszai, azoknak meg kell tanulniuk köteléket teremteni, aminek része az empátia és az együttérzés. Ha csak ezt felismernénk és megértenénk, már sokat tehetnénk a jövőért, a gyerekeink jövőjéért. Nehéz téma, vér és veríték, de muszáj, hogy értsük, hogy tegyünk érte. Vagy ellene. Mert senki nem születik eleve agresszívnak!
Milyen jó is lenne, ha az érzelmi intelligenciát is tanítanák az iskolában, ha legalább a pedagógusoknak megtanítanánk, mi is az, ha nagyobb teret, nagyobb jelentőséget kapna az életünkben!
Koskovics Éva
Felhasznált irodalom:
George Kohlrieser: Túszok a tárgyalóasztalnál
Philip Zimbardo, Nikita D. Coulombe: Nincs kapcsolat (Hová lettek a férfiak?)
Ajánlom:
