Negyedik hete tart nálunk a hirtelen 'megreformálódott oktatási rendszer'. De szerencsére most kicsit fellélegezhetünk!

Előtte NAT-oztunk, vitatkoztunk, kötelező olvasmányokról és szeretett-nemszeretett írókról vitatkoztunk, miközben - ahogyan az már lenni szokott - az élet átírta a terveket, a forgatókönyvet.

Az alábbiakban összeszedtük kettőnk benyomásait a témához kapcsolódóan. Ne várjatok szakmai elemzést, sem közvéleménykutatást. Mivel azonban mindketten érintett szülők vagyunk, egyikünk dolgozik is oktatási területen, illetve mindketten több emberrel beszélgettünk célzottan a témáról (szülőkkel, pszichológusokkal), ezért úgy gondoltuk, hasznos lehet egy összegzés.

Digitális oktatás

A koronavírus járvány következtében be kellett zárni az oktatási intézményeket. Nem volt idő a felkészülésre, a lehetőségek felmérésére, pláne nem a technikai feltételek megteremtésére. A döntés nem volt egyszerű, amit jól mutat, hogy a kormány sokáig hallani sem akart róla. Aztán, valószínűleg részben a nyomásnak, részben a szakemberek véleményének engedve mégis (pár óra leforgása alatt) úgy döntött, hogy nem lesz iskolába járás. Viszont, hogy ne járjon évveszteséggel (sem arcvesztéssel), jött a sajátos megoldás: térjünk akkor át azon nyomban a digitális oktatásra (bár későbbre terveztük…). Arra, ami évek óta lóg a levegőben, amit már bizonyos formákban, bizonyos területeken sokan alkalmaznak. De legkevésbé a közoktatásban.

Erre - lássuk be - sem az iskolák (pláne nem az óvodák, de azokkal mi most itt nem foglalkozunk), sem a tanárok nem voltak felkészülve. 

Most azonban egyik napról a másikra mégis azt kell bizonyítani, alkalmasak vagyunk rá. A tanárok, a diákok, a szülők, a rendszer, a technikai háttér. Holott igazából egyik sem.

Nagy port kavart a minap egy kijelentés, miszerint jelentősen csökkent ettől a tanárok leterheltsége. Holott volt némi valóságtartalma. Mi is azt látjuk, vannak tanárok, akik sokkal többet dolgoznak, míg mások, akik sajátosan értelmezik a digitális oktatást (linkek, oldalszámok, feladatok átküldését email-ben), azok számára valószínűleg tényleg felszabadult pár óra a napból. De a többség minden bizonnyal sokkal többet dolgozik. 

Már megint: a rosszban a jó

Mégis mondhatjuk, lehet, hogy hosszú távon sokat köszönhetünk majd ennek a helyzetnek, amely most alaposan kimozdított minden szereplőt a komfort zónájából.

Van, aki rugalmasan alkalmazkodik hozzá, még kihívást is lát benne, más majd beleszakad, nagy erőfeszítéseket igényel tőle (akár tanárról, akár diákról, akár szülőről legyen szó), és sajnos vannak olyanok is, akik számára teljes mértékben reménytelen kihívást jelent az új rendszer. A legszegényebb, leghátrányosabb helyzetű családokról van szó. Róluk keveset tudunk, őket nem tesszük ki a kirakatba, róluk legfeljebb a civil szervezetek figyelemfelkeltő cikkeiben olvashatunk és olyan felhívásokban találkozhatunk velük, ahol számukra gyűjtenek eszközöket, anyagi segítséget. Többségünk el sem tudja képzelni, hogy élnek családok 30 négyzetméteres, vegetálásra is alig alkalmas otthonokban, ahol nemhogy okoseszközök, de áram is épp hogy van, nem beszélve egyéb szolgáltatásokról (víz, gáz). Ott aztán a szülő sem tud segíteni, senki. Ők eddig is lemaradtak, most még inkább ez fog történni. Ezekben az esetekben sok múlik a tanítókon, tanárokon, illetve az önkormányzaton (még ha hivatalosan már nem is övék a felelősség). Mondhatjuk tehát nyugodtan, hogy nagyon esetleges. Valószínűleg az ilyen szempontból veszélyeztetett, hátrányos helyzetű gyerekek lemaradása még nagyobb lesz ennek a helyzetnek a következtében. Ez nagyon szomorú!

Reménykedjünk, hogy talán most épp emiatt a szituáció miatt mégis kerül majd rájuk némi figyelem, előbb-utóbb eléri az ingerküszöböt a hírük, talán kitalál az oktatásirányítás valami megoldást az ő számukra is. Arról nem is beszélve, hogy ezek a gyerekek jóformán csak az iskolában kaptak normális ételt. Egy kis átmeneti időszak után úgy tudjuk, ez legalább megoldódott.

Azért is mondhatjuk, hogy jó hatással lesz az oktatásra ez a változás, mert végre felgyorsított folyamatokat, rávett olyanokat is a digitális eszközök alkalmazására, akik eddig ellenálltak neki, illetve sokkal nagyobb önállóságot adott tanárnak és diáknak, amely önállóság pedig mindig előrevivő, inkább progresszív, mint hátrányos. A túlzott központosítás, ami jellemzi pár éve a közoktatást, most kicsit talán megtorpan, most háttérbe szorul a NAT, most sokkal jobban a problémamegoldás, a kreativitás kerülhet előtérbe. Hajrá! Mi a magunk részéről ezeknek szurkolunk. Bár van egy olyan félelmünk is, hogy a nagy központosításban sok pedagógusból és iskolavezetőből kihúnyt a kezdeményezőkészség, a bátorság, a nyitottság az új dolgokra. De reméljük, ez elenyésző!

Itt a lehetőség az interaktivitás gyakorlására diák-tanár viszonylatban is!

Tapasztalatok

Van néhány testközeli, gyakorlatias szempontunk is, amelyek saját illetve ismerősök tapasztalataiból jönnek. Mi minden befolyásolja alapvetően a gyermek jelenlegi tanulását, ami valójában nem is a gyermeken múlik? Ezek a tényezők talán az alsós korosztályt jobban érintik, ahol az önálló tanulás még kevésbé elvárható. Nekem (Rita) 8, 9 éves gyerekeim vannak, akikkel most itthon tanulok. Ahogy én látom:

Talán egyik legmeghatározóbb tényező a szülő korábbi hozzáállás az online világhoz, miszerint mennyire önállóan használja a gyerek ezeket az eszközöket? Eddig meg volt neki engedve ez a tevékenység, vagy le volt tiltva ezekről az eszközökről? Ezt meghatározza a a gyermek életkora (alsós, felsős, gimanzista), illetve ez, hogy eddig mennyire volt része az életének ez a világ? 

Egy másik alapszintű kérdés, miszerint ahol kell a szülői segítség, (alsósok), ott a szülő mennyire hozzáértő? Aki nagyon penge ezekben, annak könnyebb feladat ez az egész. De igenis nem egyértelmű minden szülőnek, hogy mit és hogyan kell csinálni - letölteni, feltölteni…

Nagy meghatározó tényező, hogy a szülőnek mennyi ideje van erre: kell-e otthonról dolgoznia, ha igen, mennyit?  Akinek - hála istennek – megmaradt a 8 órás munkája, az hogy oldja meg?

Ennek következménye a következő kérdés, miszerint a szülő mennyire feszült az egész légkör, jövőbeli élethelyzet miatt? Aki lét-, vagy alapvető bizonytalanságban van, az már eleve idegesen magyaráz a gyereknek, aki eleve rossz pozícióból indul („itt volt az egész nap, és nem csináltál semmit? Egész napos munka után álljak neki a -val-vel toldalék elmagyarázásának?”).

De ha nem csak a szülőket nézzük, hanem a gyereket is, mert igen, vannak további tényezők, melyek a gyerek személyiségén múlnak.  Aki lassú, elrévedező, aprólékos beállítottságú gyerek, annak a tanulás ott kezdődik, hogy gondosan kihegyezem a ceruzákat (már ez 50 perc), és nem akar ő rosszat, csak alaposan előkészül.  Egészen más tempóban oldja meg a napi 3-4 tárgyhoz tartozó feladat halmazt, mint egy gyors, pontos, célra tartó tempójú gyermek. Aki közel érzi magához a digitális világot (mert már - az ajánlások ellenére korán hozzáengedték a szülei), az élvezi, hogy a gépen kattingathat, és végre nincsen letiltva az eszközről. Akihez ez annyira nem áll közel - igenis van sok ilyen gyermek -, sőt, kifejezetten  távol áll tőle ez a világ, idegennek érzi azt, őt már arról is győzködni kell, hogy üljön le a gép elé.

Az én gyerekeim kisebbek, ezért nincsenek fent a közösségi médiában, nem tudják önállóan használni a gépemet, így nem kell attól félni, hogy valójában nem is tanul a gép előtt. Nagyobb korosztálynál ez gondolom, állandó talány.

Az enyémek nagyobbak, gimnáziumi, egyetemi korosztály (Éva). Innen kapom elsőkézből az információt, de sokfelé érdeklődtem is, hogy mennek a dolgok.

Nem végeztünk reprezentatív felmérést, csak sok ismerőst megkérdeztem, köztük szakembereket.

Egyetlen olyan iskoláról hallottam, ahol nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy felmérjék, milyen háttérrel rendelkeznek a családok: melyik szülő tud segíteni, melyik nem, hol milyen technikai háttér van otthon, stb. Többnyire - és sajnos az általunk ismert esetek nagyrészt ezt támasztják alá - épp a legkisebb gyerekekre és azok szüleire helyeződik a legnagyobb teher. A korábbi tempóból mit sem visszavéve folyik az első-másodikosok oktatása.

A szülők, akik közül sokan maguk is dolgoznának mellette, vagy másik gyerek is igényelne segítséget, ezzel a korosztállyal rengeteget kell, hogy foglalkozzanak. Felmerül bennem: mi van, ha nem tud? Ha nincs hozzá tehetsége, idegrendszere, ideje? Vagy ha mondjuk a szülő az egészségügyben, a kereskedelemben dolgozik? Ha csonka a család és egy szülőre hárul minden??

Vagy ha a szülő maga is pedagógus és vannak mellette kisebb gyerekei, akiknek most nincs óvoda, iskola. És köztük is vannak gyereküket egyedül nevelők! Ugye most a nagyszülők se jöhetnek számításba, mint segítség. Brrr... Belegondolni is rossz!

A tanítók között van, aki csupán oldalszámokat és feladatokat küld át, rábízva  a szülőre, hogyan és mikor oldják meg, míg más arra is szentel időt, hogy kiscsoportokban, időnként egyénileg tartsa a kapcsolatot a kisgyerekekkel. Vagy küld videóüzenetet nekik, igyekszik élőben is jelen lenni, amennyire lehet, hisz a gyerekek számára eddig ő volt a főnök, az isten. Nem tudjuk, milyen instrukciókat kapnak a KLIK-től, mennyi és mi múlik az intézményvezetőkön, a munkaközösségeken, de biztos, hogy sok!

Már többen felhívták a figyelmet arra különböző fórumokon, hogy ez most nem az az időszak, amikor hajtani kellene a gyerekeket és a maximális teljesítményt kitaposni belőlük (és a nyomorult szülőkből). Ez most egy nagyon speciális időszak, nehéz mindenkinek. Meg kellene találni egy olyan egészséges egyensúlyt, ami segít a túlélésben, ami inkább az élménypedagógia elveit követi a poroszos oktatás ellenében. Ha csak átmenetileg is.

A gimnáziumokban viszonylag egyszerű a helyzet, hisz a gyerekek számára az okos eszközök használata természetes. Nem mondható ugyanez el az ott tanító tanárokra. Azt tapasztaltam, hogy itt nagyon tanárfüggő a dolog. Ráadásul a gimisek közel negyedét érinti az érettségi is, ami még homályos, hogy fog zajlani. Szerencsére úgy néz ki, mindenképp meg fogják tartani, fel sem merült, hogy kimaradjon ez az év. De hallottam olyan érettségiző diákról, aki úgy nyilatkozott, gyakorlatilag alig tanulnak valamit, komolytalan az oktatás. Viszont neki szerencsére van egy nagyon jó német tanára, aki keményen készíti őket az érettségire, úgyhogy ő most úgy döntött, rendben, akkor ezt most kihasználja és jól megtanul németül. De rossz lehet az a tudat, hogy nem lesz ballagás, hogy homályosak az érettségi részletei! Az érettségiző diákok szülei nem sok jót tudtak mondani, aggódnak a gyerekeikért, érthető módon.

Az én gyerekem (11. évfolyamos, nála csak egy előrehozott angol érettségi kérdéses) mintha többet tanulna, mint máskor. Az kifejezetten pozitívan hat rá, hogy nem kell korán kelni és bebumlizni a fővárosba, nem megy el napi 2 órája az utazással (igaz, így nem is találkozik a többiekkel, ami - lássuk be - ennél a korosztálynál nagy érvágás).

Az pedig az én lelkemnek volt nagyon pozitív, amikor jött egy körlevél az osztályfőnöktől, aki leírta az eddigi tapasztalatokat és a saját és kollégái nevében nagyon megdicsérte a gyerekeket, milyen jól felvették a fonalat és milyen komolyan dolgoznak (pedig nem egy versenyistállóról van szó). 

Az egyetemeken lehetett a legegyszerűbb az átállás. Én már eddig is azt láttam az egyetemista gyerekemnél, hogy mindent online tanul, mindent megkap elektronikus formában. Egyetemen oktatókkal is beszéltem, ott is vannak még bizonytalanságok, sok múlik a tanárokon, de tőlük aztán igazán elvárható, hogy ne okozzon különösebb gondot ez a helyzet. A számonkérést még nem tudom, hogy fogják itt megoldani, de szóbeli vizsgák már alig voltak eddig is. Bár az is lehet, azt most könnyebb lesz megoldani. Meglátjuk.

Szóval, itt van a tavaszi szünet, fel lehet egy kicsit lélegezni, lehet egy kicsit pihenni.

Reméljük, nem harapózik el mégsem nagyon a járvány, bár a híreket figyelve, az előrejelzések szerint ezzel is kell számolni. 

Ez az időszak erős türelmet és kitartást, fegyelmet kíván mindannyiunktól. Ha sikerül, akkor nagy fegyvertény lesz, hogy megcsináltuk, nem állt meg az élet, megküzdöttünk a nehézségekkel. Muszáj, hogy sikerüljön!

Kitartást kívánunk a pedagógusoknak, a szülőknek és a gyerekeknek egyaránt!

És vigyázzon mindenki magára, a rá bízottakra, a körülötte lévőkre! 

Minden nap tanulunk ebből is valamit.

Azért a körülmények ellenére is szép ünnepet, jó családi együttléteket kívánunk, bár tudjuk, ezek most sokkal intimebbek, szűkebb körűek, mint amihez hozzászoktunk. Nem baj, ennek is megvan a szépsége. Élvezzük!

Jó pihenést!

Koskovics Éva és dr. Szilvássy Rita