Tudom, tudom, ez aztán igazán rossz ötlet.

Nem mintha máskor olyan jó ötlet lenne, de most tényleg nagyon gyenge az időzítés.

A gyógyítással foglalkozók ugyan errefelé máskor is alapvetően leterheltek, nagyon kevesen vannak, de most mióta tart ez a háború, beásva a lövészárkokba…

Persze, mentségemre legyen mondva, nem igazán érzékeltem azt a percet, amikor eldöntöttem, hogy most majd jól megbetegszem. Talán azért, mert nem is szokott lenni ilyen perc.

De az is lehet, hogy ez nem mentség, mert olyasmi nincsen is erre.

„Mert rajtunk is mindig múlik valami. Valami apróság legalább.

A pillanat döntése, amiből egy egész sors növi ki magát.”[i]

Tudom, tudom…Amellett, hogy hiszek abban, hogy a belül megoldatlan gondok, az azért sem érzékelt, mindig rossz oldalról megközelített nehézségek, a ki nem élt vágyak, az erő feletti vállalások, a feldolgozatlan érzések, a mérgező kapcsolatok és az ezek miatt halmozódó feszültség igenis megbetegíthet, mégsem gondolom, hogy ez ennyire egyszerű volna.

Úgy hiszem, ha valaki annyira tudatos lenne, hogy hallaná, amint a fejében, a folyamatos filozófálás és a szünet nélkül zajló kommentálás között, az ezerfelé indázó gondolatainak monológjában, visszatérő sötét dallamként megjelenik ugyanaz, az a hibás, az a megbetegítő belső eszmecsere, az a rossz problémamegoldás valamilyen konkrét ügyben, és ő érzékelné az ismétlődését, visszatérően és egyre sürgetőbb jelleggel, majd még azt is látná, ahogy szellemi erőinek gőzöse zátonyra fut, akkor nyilván képes lenne ott, helyben közbelépni, javítani a hibát, beavatkozni is.

Hogyha elég hosszan sikerül a saját testi-lelki szükségleteinket és igényeinket semmibe venni, az igenis visszaüt. Naná, hogy nem azonnal...A gondok amiket (bármilyen indíttatásból) félresöpörni, halogatni, meg nem látni igyekszünk előbb még különösebb következmények nélkül ismétlődnek.

Egy darabig a hiányok is észrevétlenek lehetnek, ha nem halmozódnak.

Aztán valamiképp elfogy a lehetetlen helyzethez való alkalmazkodásunk belső rugalmassága.

Megjelennek a testi tünetek is, hogy nagyobb nyomatékot adjanak a megoldás felé sodró erőknek.

Tudom, persze, hogy tudom, régebben sem szoktuk volt elkapkodni az orvoshoz fordulást. Mostanság meg pláne nem megyünk csak, ha nagyon muszáj.

Tudom, tudom, az sem egy új hír, hogy nálunk korábban sem volt soha fényes a szakorvosokkal való ellátottság, a jól képzett, tapasztalt szakemberek elérhetősége kis hazánkban, vidéken pláne, de most még annál is nagyobb a baj.Nem az alattomosan továbbgyűrűző járvány miatt, legalábbis nem közvetlenül.

Hiszen a nyilvánosságra hozott, hivatalosan közölt megbetegedések száma továbbra is viszonylag alacsony.

Azon elmélázhatunk persze, mit is jelent az alacsony szó – mert ha egy családban egy ember megkapta, akkor ott rögtön 100 százalékos lesz a család érintettsége…

Lamentálhatunk más szavak felett is – hiszen azt már mindenhol rebesgetik, hogy a hivatalos értesülések és a valós számok nincsenek köszönő viszonyban sem, és szorozzuk meg (kétszer, ötször, tízszer) azt, amit hallunk.

Aztán meg azt is beszélik, hogy sokan simán lábon kihordják.

Nem fordulnak segítségért senkihez, így aztán nem meglepő, hogy nincsenek is benne a statisztikákban.

Vannak, akik észre sem veszik, hogy megfertőződtek. Nincsenek tüneteik.

Mások nem is lesznek és nem is voltak betegek, csak hordozók.Tudom, mert azt is bemondják, hogy a vidéki kórházainkban még viszonylag kevés valóban vírussal fertőzött beteget ápolnak. Elismerem, ez is furán hangzik, amikor egy ilyen félelmet keltő megbetegedésről beszélünk.

Leszögezném, hogy egyáltalán nem keveslem, és nem szurkolok az oroszlánnak.

Éppen csak azon gondolkodom, mi is lesz az egyébként is betegekkel most?

Miután a fegyveres erők felsorakoztatásával, a katonai biztosok bevonása mellett és közvetlen felsőbb irányításával, a kórházakon belül az egészségügyi csapatösszevonások megtörténtek – amilyen osztályokat csak tudtak már bezártak, valahová ki- vagy áttelepítették, összezsugorították, az addig ott ápolt betegeket egyszeriben (hipp-hopp gyógyultként) hazaküldték.Tudom, hogy persze így is mindent megtesznek, amit csak lehet. 

Tudom, hogy a valós átképzés nyilvánvalóan időigényes és pont ezért most így egyszeriben lehetetlen.

Emiatt az egészségügyi személyzetet valójában intenzív képesítés nélkül, de a nyomasztó felelősség előrevetített terhe mellett csatasorba állították, átsorolták, a harcvonalba osztották be, hősiességüket konkrétan megtapsolva.

Tudom, hogy mindenki vadul jót akar, de azt hiszem, bőven lenne okunk az aggodalomra.

És én mégis szurkolok, nem az oroszlánnak, hanem a most beteg embereknek.

Direkt nem szeretnék különbséget tenni köztük, főleg nem aszerint, hogy az őket megtámadó nyavalya mennyire divatos, és mennyi közszájon forgó, aktuális hiedelem és tévképzet van éppen vele kapcsolatban.Azért szurkolok most minden betegeskedőnek, hogy ebben az átlagosnak aztán semmiképpen nem nevezhető helyzetben, a változatlanul meglévő alanyi jogon kívül, a lehetőségeket is találja meg, azt a szakembert, akihez tud, akihez lehet bizalommal fordulni a gyógyulása reményében, és leljen rá azokra az ápolókra, orvosokra, szakemberekre, akik képesek és tudnak is enyhíteni a baján.

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Su-la-ce (Sári László): Az ifjú Lin-csi vándorlásai; Írás Kiadó, 2004.